Nem a mi falunkban történt,
így legalább nem kell találgatni, kire illik a történet, tudunk figyelni a mesére. Egy hasonló faluban esett meg, ami éppolyan távolságban volt egy várostól, talán éppen Mohácstól.
Hol volt, hol nem volt, Béla volt.
Amolyan átlagos faluszéli embernek tartották, pedig nem a falu szélén lakott. Az egyik oldalán kihaltak a házból, a másik szomszédjával hűvös volt a viszony, mert egyszer véletlenül felgyújtotta a szalmakazlukat.
Minden temetésen ott volt. A ruháját rendben tartotta. Régiek voltak, kicsit fakók, de jófajta angol szövetből készültek.
Volt pár állata, egy tehén, egy disznó. Éppen etetett, amikor zörgettek a vaskapun. Aggódva kapta fel a fejét, mert egy ideje megszaporodott a hangos szó a faluban. Azelőtt csak szombatonként volt néha verekedés, mostanában szerdánként is kiabálás hallatszott sokszor. Nadrágos emberek jöttek, egy héten egyszer előadásokat tartottak. Az új termelési módot magyarázták. A gazdasági mechanizmusra kell figyelni – mondták és hogy a régi módszerek nem jók. A tudomány kimutatta az ozmózist, és hogy figyelembe kell venni a Hold ritmusát is. A vita hevében többen a svájci sapkájukat gyűrték és a nagyapjukat, meg a dédapjukat emlegették, hogy azelőtt is kövér volt a jószág és volt lucerna bőven, pedig mindenki a hajnali harmatban kaszált. De azért holdfényes éjszakákon lehetett hallani a kaszakő kattogó hangját az acélon.
Béla nem emlékezett a dédapjára, de mit lehet tudni, hátha így jobb. Ő is éjjel kaszált ezután.
Teltek-múltak a napok, hónapok, ismét zörgették a kaput. Zászlókat hoztak, új zászlókat. Le kell szedni a régit, nem jó az, mondták. Mindig is Óceániával álltunk háborúban és Eurázsiával vagyunk baráti testvérségben. Béla nem emlékezett, kivel állunk háborúban. A kocsmában azt tanácsolták, rejtse el a padláson az óceániai zászlót, mert a szerencse és a múlt forgandóak.
Peregtek a napok, Béla nem ismerte a közlegelők tragédiáját, ezért még mindig egy tehénkéje volt, éppen itatta, amikor zörgettek.
Amolyan trabantos emberek, szemüvegesek. Járták a falvakat, javaslatot hoztak Bélának is. Úgy mondták mobili-tás-fej-lesztő kísérlet. Új idők járnak, legyen modernizáció. Meg kell változtatni a tradicionális berögződést! Sokat beszéltek, emlegettek valami Burgyiőt, vagy Burgyijót és hogy így javul az agyműködés is, nem kell hozzá semmi más, csak egy darabig fejtetőn kell nézni a televíziót. Segítettek megfordítani. Nagyon kedves emberek voltak.
Éppen húsvét volt egyszer, nagy nyugtalanság volt a faluban. Beteg lett a pap és úgy látszott, elmarad a körmenet, pap nélkül marad a falu. Az öregek eddig sem jártak misére, otthon imádkoztak, sokan gondolták, akkor legyen így, csendesség lesz, otthon maradunk. No de mégis lett pap, csak nem olyan. Az év gyülekezése-így mondták. Szép fehér autója volt a papnak. Különleges, ünnepélyes, nemigen látott még senki ilyet. A rétre hirdették meg a misét. Sokan eljöttek kíváncsiságból. Körben ültek le az esküvős sörpadokra.
- Béláim az Úrban! Szólította meg őket a pap.
Nem úgy van az! Rosszul fordították le nekünk a Bibliát, nem jól tudtuk eddig, ezután máshogy való imádkozni. Béla nézegette a füzeteket, tetszett neki, szép színes ábrák voltak benne virágos rétekkel és vasalt ruhás vidám emberekkel. Bélának nem volt Bibliája, ezután a füzetekből imádkozott otthon.
Bolt sok éve nem volt a faluban, már a posta meg az iskola bezárás előtt csődbe ment. Azt mondták, a boltos elégtételt vett, mert több falusinak is kivágta egy éjszaka a szőlőjét, de ez rég volt, kevesen emlékeztek arra is, milyen volt a friss kifli reggelente. Egy furgon jött hetente kétszer, amelyik azt süvítette: szólj anyádnak, jöjjön ki! Az árus kedves ember volt, szoktak beszélgetni is. Bélának eltette sokszor a frissebb káposztafejeket, sárgarépát. Most elmondta, vagy inkább megsúgta: ne vegyen Béla margarint, nem jó az semmire. A pálmaolaj sokkal egészségesebb, és élesztős kenyeret sem szabad enni, hanem kovászosat. Kovásszal kell sütni. Ahogy öreganyáink sütötték. Béla nem emlékezett, hogyan sütötték a kenyeret régen, vett inkább Toast kenyeret.
Minden hónap első keddjén hozták a nyugdíjat. Azt mondják, Béla kapja a legmagasabbat az egész faluban. És már sok éve. Mióta az a balesete volt, aztán sokáig volt kórházban. Megírta az újság is. Utána nem is kellett már munkába mennie, nem emlékezett sehogy sem, hogy kell azt a magas darut irányítani. Még rehabilitációra is vitték, jött érte egy autó, akkor még nem tudta magától, hogy kell bemenni Mohácsra.
A buszmegállóban reggel voltak a legtöbben és főleg szerdán. Mióta nem volt a faluban orvos, be kellett menni a körzetesített orvoshoz. Onnan csak este fáradtan keveredtek haza az emberek. Mégis lett orvos is, vagyis afféle gyógyász. Neki nem volt vérnyomásmérője, meg receptet sem adott szerencsére, nem kellett a gyógyszertárba is messzire utazni. Havonta egyszer végeztek állapotfelmérést. Bélának hosszú listát nyomtattak ki mindenféle kezelésre meg diétára. Különleges gyógyerejű szereket ajánlottak. Szép fekete csomagolásuk volt, ezeket kényelmesen egy futár hozta mindig a nyugdíjosztás napján. Még ausztrál gyógynövénykivonat meg guár-gumi-mag-liszt is volt a csomagokban.
Így telt-múlt az idő, Béla nagy munkában volt. A konyha északi falát bontotta ki, mert a lakás-korszerűsítő program volt divat éppen a faluban. Az egészségre ártalmas vályog helyére osztottak újfajta építőtéglát. Korszerű volt ez, azt mondták mé-ret-ru-gal-mas sa-lak-be-ton-fa-la-zó-e-lem. Ezt pakolta éppen Béla, amikor zörgettek a kapun. De ezúttal nem a városból jöttek, csak egy régi Simson mororbiciklin jött valaki. Egy ócska bőröndöt hozott, kockásat, kopottat és hogy ő egy távoli rokon, a padláson találtak mindenfélét még a szuverenitási fordulat előtti időkből. Ez a rokonoké, alighanem a szüleié volt.
Béla esténként ezeket a papírokat, leveleket, nézegette. Sehogy sem értette, ki mikor írta, és aki ott volt abban a faluban, az ugyanaz, mint aki itt kapta a bíróságtól a levelet? A régi fényképeket szerette vizsgálgatni. Lassanként felismert egy mosolyt, egy kéztartást és látta, hogy az a gyerek ott ugyanaz, mint a katonaruhás később. Aztán meg a mankóval is ugyanaz. De akkor sem tudta a leveleket összepárosítani a képen álló, vagy ivó emberekkel. Egyszer aztán az egyik megsárgult képen, ahol egy díszes szoknyában áll egy nő egy csecsemővel, a háttérben észrevette, hogy az a szekrény az ugyanaz, mint amelyik neki az első szobában áll. Csak ott a képen még látszik a díszes faragás, ahogy a templomi nagy szekrényen, akár egy hatalmas virágkoszorú. Összesen egy kis levélke és virág maradt meg az egyik sarkán. Kiment a kamrába és a műhelyasztal alól előhúzta azt a nagy ládát, amiben mindenféle formájú véső és furcsa kanyarodó gyalu is volt. Ez is valamelyik rokonáé lehetett. Ahogy végighúzta az ujját a rózsa szirmán, aztán próbálgatta a különféle vésőket, lassacskán kitapasztalta, melyik milyen réshez, repesztéshez való. Nyárfapallóból kísérletezett, újságpapíron megrajzolta a képről a díszt. Lassan azt vették észre a faluban, hogy Béla elmarad az állapotfelmérésről. Még télen is ott állt rakásban a falazóelem. Béla faragott és hársfapallót rendelt, és nem is hallotta a zörgetést a kapun. Időnként átment a templomba, megfigyelte a sekrestyében a szekrény díszeit. Elfelejtette megrendelni az eukaliptusz olajat és faragott, és faragott és büszke volt.
Szerk.megj.
A mi falunkban történt, hogy Tibor az Ellend régen fotókiállítást ezzel a meséjével nyitotta meg.
