Érdekesen alakul mostanában a klíma. Mintha nem a szokásos sorrendben követnék egymást az évszakok, illetve keveredik a nyár a téllel, az átmenetek is összekuszálódnak...
Egy dolog viszont elég tényszerűnek tűnik: mintha az átlaghőmérséklet tényleg emelkedne... Persze ez nem zárja ki bizonyos szélsőségek időszakos betörését, de az ország legkedvezőbb mikroklímájú területein egyre nagyobb valószínűséggel válhat valóra a melegigényesebb növények szerelmeseinek álma: azok sikeres telepítése, nevelése, sőt akár gazdaságos termesztése is! Olyan fajok magyarországi termesztésének állunk a küszöbén, melyek eddig teljesen reménytelennek tűntek! Csak néhány példa álljon itt ízelítőül: pisztácia (Pistacia vera), mirtuszfüge (Feijoa/Acca sellowiana), mézpálma/chilei minikókusz (Jubaea chilensis), gránátalma (Punica granatum), szamócafa (Arbutus unedo), illetve természetesen jelen cikkünk témája, az olajfa (Olea europaea)!
Délebbi országok kertészeteiből már évtizedek óta érkeznek hazánkba olajfa csemeték, sőt, korosabb, nagy méretű példányok is. Ezek közül a hozzáértő megfontolásnak hála, egyre több példány kerül ideális helyekre, ahol hosszú évek óta sértetlenül fejlődik. Ezek a tapasztalatok, felismerések vezettek oda, hogy egyre többen érdeklődnek az olajfa termeszthetősége iránt. Ebben a cikkben Stix Gábor megfigyelései és saját tapasztalatok alapján igyekszünk útmutatót adni az olajfa termesztéséhez. Minden vállalkozó szellemű kertbarátnak sok sikert, még több sikerélményt, és örömet kívánunk a saját készítésű olívaolaj/olívabogyó mielőbbi élvezetéhez!!

A hely kiválasztása

Az olajfa sikeres termesztésének kulcsfontosságú feltétele az ültetvény helyének körültekintő kiválasztása.
A korlátozottan téltűrő fajok szabadföldi nevelése csak kifejezetten kedvező mikroklíma esetén lehetséges.
Az ország számos pontján találhatók ilyen, kedvező adottságú területek, ahol decemberben gyakorlatilag soha (!) nem megy mínusz 8, január/februárban mínusz 15 fok alá a hőmérséklet. Az ennél hidegebb élőhelyeken nincs esély az olajfa sikeres és gazdaságos termesztésére.
Ezek a kedvező helyszínek elsősorban hegy-, illetve dombvidékeinken fordulnak elő, ahol a domborzat megfelelő hideglefolyást tud biztosítani. Legjobbak a környező sík területekből kiemelkedő domb-, illetve hegyoldalak déli fekvésű részei, főként, ha ez az emelkedés az ültetvény felett még folytatódik, további védelmet biztosítva. Vegyünk egy példát: egy kb. 100 méter tengerszint feletti (=tszf) magasságú sík vidékből kiemelkedő, 350-400 méter tszf magasságú domb/hegy déli oldalán, a 200-250 tszf magasságú részek a legkedvezőbbek. Ilyen adottság mellett a hideg levegőnek 100-150 méternyi lefolyása lehetséges, emellett az ültetvény fölött további 100-200 méter magasságú védelem található. Ez már elegendő lehet a kedvező mikroklíma kialakulásához. Ilyen kedvező fekvésű termőhelyek szép számmal fellelhetők, elsősorban a Villányi-hegységben, a Mecsekben, a Balaton-felvidéken, a Zalai-dombságban, de más hegy-, illetve dombvidékeinken is! Ki kell hangsúlyozni, hogy ezen helyszínek déli oldalai alkalmasak olajfa telepítésére! Északi oldalakon, völgyekben, illetve kiterjedt síkokon szinte bizonyosan kudarcra ítélt az olajfa termesztése. A szelesebb fekvés előnye az lehet, hogy erős téli napsütés esetén a légmozgás nem engedi túlzottan felmelegedni a növényeket, így a mélynyugalmi állapot tovább fennmarad.

Az olajfa fagytűrése

Az olajfa a tél közeledtével fokozatosan mélynyugalmi állapotba kerül. E folyamat során a növények hidegtűrése fokozatosan javul, míg a teljes mélynyugalom elérésekor kialakul a fajtára jellemző maximális fagytűrés. Ez az érték természetesen elég különböző, fajtától függően. Ha az olajfát a teljes mélynyugalmi állapot elérése előtt éri olyan hőmérséklet, amit akkor még nem tud elviselni, akkor bizonyosan károsodni fog. Egy ideális termőhelyen ezek az első, komolyabb hidegek csak később érkeznek, akkor, amikorra a növényeink már felkészültebbek az alacsonyabb hőmérsékletek elviselésére. Itt van komoly jelentősége a mikroklímának, ami a fenti példán bemutatva (nagyon leegyszerűsítve!) így alakul: ha lent, a síkon (100 m tszf magasság) mínusz 6 fok van, akkor a dombtetőn (350-400 m tszf magasság) mínusz 4 (mert 350 méter tszf magasság fölött már ismét csökken a hőmérséklet!), a domboldalban (200-250 m tszf magasság) viszont csak mínusz 2! Ha bizonytalan az adott terület mikroklímája, a hőmérsékleti minimum kiderítésére alkalmazhatunk indikátornövényt is, például fügét, melynek általában (fajtától függően) mínusz 15 fok a fagytűrése. Ha a füge sosem fagy el, akkor jó eséllyel próbálkozhatunk az olajfa termesztésével is.

A terület előkészítése és a telepítés menete

A területet mentesíteni kell a gyomoktól, egyéb, nem kívánatos növényzettől, majd (tápanyagszegény talajok esetén) érdemes egy szerényebb mennyiségű szerves trágyát mélyszántással bedolgozni. Hektáronként 20-30 tonna érett istállótrágya igen jótékony hatással van a növekedésre. Túl sok tápanyag kijuttatása esetén az olajfa túl gyorsan nő, szövetei lazák lesznek, késve éri el a mélynyugalmi állapotot, hidegtűrő képessége jelentősen romlik. Lehetőség szerint legalább 2 éves, a szabad ég alatt, edényesen (konténerben) nevelt, védett helyen átteleltetett, erős, zömök, bokros növényeket telepítsünk! Az ajánlott térállás: 4 méteres sortáv, illetve 3 méteres tőtáv. A sorok tájolásánál szerencsés az észak-déli irány. A telepítés tavasszal történjen!

A fajták kiválasztása

Egyelőre igen korlátozott mennyiségben, de már hazánkban is beszerezhetők a legjobb hidegtűrésű fajták, ezekről a cikk szerzőinél lehet érdeklődni.
Legjobbak azok a fajták, melyek a teljes mélynyugalmi állapotot hamar (november végére-december elejére) elérik, hiszen, ha a legtűrőképesebb állapot csak pl. december végére alakul ki, akkor egy esetleges december közepi komolyabb fagy súlyosan károsíthatja a növényeket. A Bouteillan fajta idősebb korában például kibírja a januári mínusz 17 fokot, de egy december közepi mínusz 6 fokban szinte megsemmisül. Ez a fajta csak kivételesen jó fekvésekben fog helyt állni. Ugyanakkor a Nostrale di Rigali fajta, mely korán kerül mélynyugalmi állapotba, szemrebbenés nélkül bírja a decemberi mínusz 8 fokot is! A legjobb fajták a mélynyugalmi állapot elérése előtt is elviselik a mínusz 4-5 fokot.
A fajtakiválasztásnál igen fontos a korai érés is, hiszen a szüretnek november közepéig le kell zajlania.
Lényeges még a porzási viszonyok figyelembevétele is, hiszen az olíva fajták jelentős része csak megfelelő porzópartner mellett ad termést. Érdemes minél nagyobb fajtaválasztékot alkalmazni a telepítés során, a hangsúlyt persze a legtermékenyebb, vagy a termesztési céloknak, szempontoknak leginkább megfelelő változatokra helyezve.

A telepítést követő munkák

Az újonnan telepített olajfa ültetvény legfontosabb ápolási munkája a gyommentesítés. A tisztán tartott területen lévő csemeték gyökérzete és ennek köszönhetően hajtásrendszere is lendületesen fog fejlődni. A gyommentesítés elsősorban mechanikai úton történjék (rotálás, kapálás, gyomlálás), de nagyobb terület esetén gyomirtót is használhatunk, természetesen ügyelve arra, hogy a szerből a csemetéinkre ne kerüljön. A sorok közt fontos a rendszeres talajművelés, hogy a talaj tiszta és szellős legyen. Ezzel nem csak a gyomoktól szabadulunk meg, de a talaj nedvességtartalmát is megőrizhetjük. A kizárólag vegyszerrel történő gyomirtás azért nem szerencsés, mert szennyezi a talajt, emellett a művelés hiányában néhány nagyobb eső annyira letömöríti a felszínt, hogy a gyökerek nem élvezhetik a laza, szellős talaj előnyét! A dél-európai országokban jórészt síkvidékeken zajlik az olajfa termesztése sok-sok hektáron, nagyüzemi módszerekkel. Ilyen körülmények között nem probléma az intenzív talajművelés, mert könnyű megoldani, illetve nincs negatív következménye. Nálunk azonban megfelelő mikroklímát leginkább meredekebb lejtőkön lehet találni, ott viszont a rendszeres talajművelés talajeróziót eredményezhet. Ilyen helyeken az intenzív talajművelés vagy nem ajánlott, vagy korlátozódjon a telepítést követő 1-2 évre. Ebben az intenzíven művelt 1-2 éves időszakban a csemeték, a konkurens gyomok hiánya, illetve a szellős talaj jótékony hatása miatt nagyon látványosan képesek fejlődni. Rendkívül száraz nyarakon érdemes a fiatal ültetvényt öntözni, mert ha a növények nem nyáron, hanem az őszi, csapadékosabb időszakban kezdenek el növekedni, amikor a hőösszeg még kielégítő a növekedés számára, az a mélynyugalmi állapot kialakulását is későbbre tolja. Ekkor a növények éretlen hajtásokkal mennek a télbe, így belefuthatnak egy esetleges korábbi, veszélyesen kritikus hőmérsékletbe.
Rotálásos/kapálásos gyommentesítés esetén a talaj nedvességtartalma megőrizhető annyira, hogy öntözésre ne legyen szükség.

Az olajfa alakító metszése

Délebbre a fa alak az elterjedt, de hazánkban, mely az olajfa termeszthetőségének abszolút a legészakibb határa, legcélszerűbb a bokor forma kialakítása, mely sokkal jobban véd a komolyabb fagyok ellen, mint a magasabb, törzses alak. Az olajfa leginkább fagyérzékeny részei a legfiatalabb hajtásvégek, és a törzs. A mélynyugalmi állapotba került olajfa elég jól bírja a keményebb téli fagyokat is. Amennyiben január vége felé, illetve februárban napos, meleg idő köszönt be, a magas törzsű fák törzse a napsütésben felmelegszik, s a növény a tavasz közeledtét érzékelvén, felébred a mélynyugalmi állapotból. Ezzel sokkal érzékenyebbé válik az erősebb fagyokra. Bokor forma esetén a lombozat leárnyékolja a törzset, így a növények alvó állapotban maradnak, átvészelve az esetlegesen még zordabb időszakot. Nem szabad tehát elkövetni azt a hibát, hogy a növényeket metszéssel, kötözéssel, karózással magas, vékony alakúra neveljük. Tavasszal, amikor a törzset már nem a tűző nap, hanem a melegebb levegő melegíti fel, a késői fagyok veszélye, így a növények károsodásának esélye minimálisra csökken.
Metszés nélkül az olajfa önmagától is bokor alakúra nevelkedik, ráadásul, ha a tél a hajtásvégeket kissé károsítja, akkor ez további elágazódások fejlődéséhez vezet, még sűrűbbé, bokrosabbá téve a növényeket.
Az erős metszés erős növekedést idézne elő, ez pedig azt eredményezné, hogy a mélynyugalmi állapotot is csak jóval később érnék el. Emiatt a korán jövő, erősebb fagyokkal szemben sokkal védtelenebbek lennének.
A mediterrán művelési gyakorlatot azért nem szabad pontosan követni, mert nálunk teljesen mások a klimatikus viszonyok. Ha valaki mégis ragaszkodik a spanyol, olasz vagy görög termelőknél látottak másolásához, az csúfos kudarchoz vezethet.

Téli védelem

A fiatal olajfákat (valójában „olajbokrokat”) legalább a telepítést követő első két télen ajánlatos Raschel hálóval betakarni, hogy a téli nap ne tudja felmelegíteni a kis növényeket, így a mélynyugalmi állapot ne szakadjon meg. Emellett a fagytűrő képesség fokozható kálium tartalmú (nitrátmentes!) szerek alkalmazásával is. Az őszi időszakban, szeptembertől novemberig, havi egy, összesen 3 alkalommal permetezzük le a növényeket.

Tavaszi teendők

A telepítést követő 1-2 évben, tavasszal, a Raschel takarást mielőbb célszerű eltávolítani. Az erőteljes növekedés elősegítése érdekében március elején általános NPK műtrágyázást alkalmazzunk. Az időben kijuttatott tápanyag a csapadékkal lejut a gyökerekhez, így a növények erősebben tudnak fejlődni, illetve az esetleges téli sérüléseiket is gyorsan kinövik.
A további hónapokban már nem ajánlatos újabb tápanyagot adni, mert ősszel a növekedésnek időben le kell állnia a maximális fagytűrő képesség időben történő kialakulása érdekében.

Szerzők:
Stix Gábor (00 36 30 300 4728)
Dlusztus Miklós (00 36 20 209 4209)

A cikk bővebb változata itt olvasható:
http://m.pecsi-olajfak.webnode.hu/news/az-olajfaultetveny-telepitese-es-szerkezetenek-kialakitasa/

Fekete bodza (Sambucus nigra)

Nagyon örülök annak, hogy egyre több írás jelenik meg arról: óvjuk a beporzó rovarokat méhlegelő növények telepítésével, vadvirágok megtűrésével, darázsgarázsok kialakításával stb. Talán az információk nyomán egyre több, a beporzó rovarokat más módon is védő ember is megjelenik. Nagyon fontos lenne, hogy belássuk: a jó terméshez nemcsak egészséges növények, hanem egészséges állatvilág (és hát ugye, mentálisan egészséges embervilág) is szükséges lenne.
Node túlzott elvárások helyett kiindulhatunk abból az ötletből, hogy a pázsit helyett vagy annak -minél nagyobb- részeként egész évben virágzó rétet tartsunk fenn (ezt ajánlom, köszi Heninek a linket!), emellett pedig ugyanúgy fontos lehet a vad cserjeszint újraélesztése is, mármint tipikusan azon növényeké, amik nem a mi céljainknak megfelelően teremnek (vagyis nem esszük meg a terméseiket, virágukat, gyökerüket stb.), hanem vélhetően egy más szabályrendszernek megfelelően működnek. Ráadásul, ha jobban megismerjük őket, észrevesszük szépségüket is.

Most, hogy fél év aszály után (remélhetőleg nem félévnyi) későoktóberi idő érkezett hozzánk, és emiatt eszem ágában nincs a házfelújítással járó ingfeltűrős-sárdagasztós munkának nekifogni, már azzal is beérem, ha egy rövid körsétát lehet tenni, és felfedezni, melyik cserjékről van szó. Könnyű megismerni őket: a vacak idő dacára is virulnak és láthatóan makk-egészségesek.

Csipkerózsa (Rosa canina)

A vadrózsaként, csipkebogyóként és még számtalan néven ismert bokor megközelíthetetlensége miatt nem túl népszerű nálunk, annál inkább a rovaroknál, akik értékelik, hogy a növényt egyáltalán nem zavarja a virágzásban, milyen idő jár, és a madaraknál szintén, akik pedig értékelik a sok rovart nomeg a fészkeiket óvó teljes védelmet (szögesdrót). Ez a világ nélkülünk (is) egész kerek így. Nálunk amúgy két éve gazdasági növényként működik, mint öko-növényvédőháló a frissen ültetett facsemeték körül. Lombhullás után idei hajtásokat vágok, tavasszal (legkésőbb áprilisban, bár az őzek néha télen is megrágják a finomabb fák kérgeit) pedig körbebugyolálom velük a fák törzsét. Nem csoda, hogy az őzek-nyulak elkerülik eztán: én is elkerülöm jó messze.

Veresgyűrű som (Cornus sanguinea)

Egy szinttel barátságosabb társaságnak tűnik a veresgyűrű som, amelynek termése (fekete kicsi bogyók fürtökben) bár mérgező, de virága épp a nagy virágzások (akác, bíborhere stb.) után május-júniustájt fehérlik mindenütt, kiegészítve a bodzát, a fehér- és vörösherét, lucernát, szöszös bükkönyt. Az a típusú növény, amit nem érdemes irtani, sőt, talán ritkítani sem, mert olyan helyeken nő, ahol mást úgysem akarunk ültetni, és nem is agresszív, hanem békében megvan a szomszédaival és a nagyobb fák árnyékában. Van mit tanulnunk tőle emberként.
Ebben amúgy nagyrészt hasonlít a közönséges fagyalhoz, amit én eddig csak onnan ismertem, hogy ő az a tipikus sövénynövény, amiből mindenféle anorganikus formákat szoktak formázni a kertekbe, kerítések helyett-mellett. Nálunk ez eleve esélytelen lenne, így meg lehet csodálni, hogy amúgy milyen szép virágai is lehetnének, ha nem a sövényvágóval kellene dacolniuk. Ami a nevét illeti, kicsit dohogok a "közönséges" miatt, és fellángol bennem a növények egyéniségét, egyediségét és a minden részükben benne rejlő antiközönségességet kereső növényjogvédő, de aztán végül belátom, igen: ezek a növények épp amiatt válnak egyre fontosabbakká, mert strapabírók. Ezért hát részemről a javaslat: Ligustrum massive.

Közönséges fagyal (Ligustrum vulgare)

Az itt ismertetett társaság leginkább felhasználóbarát tagja egy elhagyott szomszéd telken virul, és kívánom neki ezt az elhagyottságot minél tovább, annál is inkább, mert az olajfűz virága bódítóan édes... Ha egyszer egy nagyívű telekrendezés kinyírná, mindenképpen szerezni kell egyet a függőséget kielégítendő.

Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia)

A többi között a legkevésbé feltűnő, de végülis szép, picinyke virágaival jelentkezik a közönséges ördögcérna, majdani termése pedig a goji bogyó lesz, amit eddig még nem mertem megkóstolni (gyanúsan ép, szép és hívogatóan piros - az ilyenekben nem szabad bízni), de utánaolvasva talán mégis érdemes lenne. A növény a többi, itt ismertetett cserjéhez hasonlóan iszonyú szívós, bár nem az a fojtogató típus mint az iszalag, de csöndben hajlamos odanőni és hetek alatt befásodni bárhova, ahol amúgy más növényt szeretnénk istápolni. Fűnyíró.

Közönséges ördögcérna (Lycium barbarum)

Végül pedig: habár nem cserje, de olyan büszkék vagyunk rá, hogy évről-évre egyre több van ebből a pillangósvirágú, immár bokorméretű növényből, amiről sokáig azt hittük, hogy bükköny, de ma kiderült, hogy a neve mégis baltacim:

Baltacim (Onobrychis viciaefolia)

Egykor egy méhlegelő magkeverékkel került hozzánk, és rendszeresen gyűjtöm majd terjesztem a magjait, így szépen terjed. Virágzata mint egy naptár, jelzi, alulról felfelé haladva első és utolsó virágainak idejét.

Az az érzésem, hogy ezeknek a 'közönséges', nem gazdasági szerepet vállaló fajtáknak a megőrzése, netán megbecsülése lassan a mi, hobbikertészek/-erdészek feladata maradt. A monokultúrákban, házikertekben már nincs helyük, talán soha nem is volt. Az erdősávok még tartják magukat, de ki vannak szolgáltatva az <50 évenkénti tarvágásoknak. Szívósságuk miatt nyilván nem is a növények maguk vannak veszélyeztetve, hanem a hozzájuk kapcsolódó, számunkra láthatatlanul apró vagy lassú életformák. Amíg pedog ezek a növények termést hoznak, addig jelei annak is, hogy szükség van rájuk.