Pasik a konyhámban

Na jó, leendő pasik, vagy pasas-magoncok lenne a helyes, valósághűbb kifejezés, de egyrészt a cím így természetesen hatásosabb, másrészt (és számomra ez a fontosabb) én már látom a mozdulataikban a férfit, a felnőttet. Látom, hogy kikké is válhatnak, kik is lehetnek majd. A jelenből egy pillanatra meglátni egy lehetséges jövőt, ahogyan a jelenből rendszeresen - mint minden anya - emlékezünk a múltra, szüntelenül történetlinearitásokat alkotunk, így téve könnyebbé önnön életünk megértését.

enter image description here

Lisztes konyha: kicsi koruktól segítenek. Játék, kíváncsiság, tanulás, tudás, együttlét, alkotás. Mindennapi lét- és lélekbiztonságunk megteremtése.
Hosszú az út addig a pillanatig, amíg az ember azt mondja, hogy csinálhatjátok egyedül. Bizalom, megbízhatóság, bizonyosság abban, hogy képesek rá. A megbizonyosodás apró morzsái összeállnak abban a tudatban, hogy mindent megtanultak már, ami ahhoz szükséges, hogy szalagos fánkot süssenek a vasárnapi ebédhez. Már csak szavakkal kell őket segíteni, mozdulataik egyéniek, nem szorulnak kiigazításra. Működnek. Tudnak. És akarják. És szeretik.
Érdekes az az oszcillálás (már megint ez az oda-vissza ható körkörös ingamozgás), hogy mikor vagyok számukra jelenlévő és mikor nem. Értve úgy, hogy testileg végig jelen vagyok a térben, de a gyerekek figyelmének szempontjából sokszor láthatatlannak tűnök. Teljes természetességgel beszélnek meg a jelenlétemben olyat, amit csak maguk között tartanak megoszthatónak, aztán a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel szólítanak meg, és mondják el nekem, ami rám tartozik. Nem tudják ilyenkor, hogy ha nem egyenesen hozzám beszélnek, akkor is hallom őket? Sajátos belső gyermeki világukban csak az van ténylegesen jelen, amire a figyelmük ráirányul? Vagy egyszerűen csak pasik?
Jó velük együtt élni. Jó, ahogyan használják és átértelmezik az én mindennapi területeimet és tevékenységeimet. Jó látni az arcukon a megelégedettséget, a sikerélményt, a magabiztosságot, az öntudatot, amikor étkezésnél nekik is külön megköszönjük az ebédet.
Azt hiszem, azt vágyom, azt remélem, abban bízom, hogy jó lesz majd a fiaim feleségének lenni. És igen, nemsokára már nem az én történetem főszereplői lesznek.

Hat évesen a világ

Jolánkánk hat éves lett! Mit is jelent ez? Nekünk azt, hogy már nincsen 'kicsike' a családban, mindenki nagy lett, mindenki 'bérletes' gyerek lett. Nekem pedig konkrétan azt, hogy szimbolikus értelemben már nincsen kisgyerekem, nem számítok kisgyerekes anyukának. Határátlépés. Fontos. Nehéz. Izgalmas. Szép.

enter image description here

Milyen is egy hat éves gyerek? Maga a kitáruló lehetőség, a kibontakozni képes csoda. Nem véletlen, hogy a tankötelezettséget a betöltött hatodik esztendőre datálták.
Viszont a legtöbb gyerek - főleg a fiúk - az igazi iskolaérettséget inkább hét éves kor körül érik el, tegyük hozzá, az itthoni rendszerhez elvárt iskolaérettséget! Nekem furcsa, hogy törvényileg bármelyiket lehet választani, ebben az esetben különös körültekintés mutatkozik meg a törvényalkotótól, miszerint szülő és óvodapedagógus együtt hozhatják meg a döntést, ha nem egyértelmű az irány, akkor pedig segít a szakszolgálat.
Miért érezzük mégis a nyomást egyik vagy másik lehetőség felé? Miért kell magyarázkodni? Miért bújik elő megint az a megfoghatatlan érzés, amit társadalmi nyomásként szoktunk megnevezni? A válasz tulajdonképpen egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert különbözni nehéz, nyíltan különbözni merni pedig még nehezebb. Itt lép be a környezet szerepe: ha mindenki hat éves, csak a te gyereked hét, az ciki - ha mindenki hét éves, csak a te gyereked hat, az ciki. Visszatartod? Évvesztes? Évnyertes? Ilyen korán? Lehet, hogy nem is mindig a 'törvénnyel', hanem néha velünk, anyukákkal van a gond?
Jolánka az első gyerekünk, aki hat évesen fog menni iskolába. A többieknél ez szerencsére mindig magától értetődő volt: Janka nem ért rá hat évesen, mert külföldön voltunk, Jakab októberi, tehát amúgy is év vesztes, Jónás alkalmatlan volt hat évesen az iskolára. Tiszta sor. Megvan a rutin, a bejáratott út, nálunk mindenki hét évesen lesz iskolás. Erre jön Jolika, és felborítja az egész eddigi rendszert! Átbeszélgetett szülői esték. Krónikus gyerekmegfigyelés. Óvónők véleménye. És tessék, holnap megyünk iskolanyitogatóra! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyományos állami, hanem alternatív állami iskolába megyünk. Hipp-hipp-hurrá és juhhhéé! Már ilyen is van! Jónás a próbababa: őt félévkor ki kellett emelnünk a falusi iskolából és szerencsénkre megtaláltuk a nekünk valót.
Mindig elámulok azon, hogy mennyire más elsőnek, másodiknak, harmadiknak, negyediknek lenni. Egyszerűen ki kell mondanom, Jolikának különösen könnyű dolga van: egész nap a nagyokat figyelve átmozizta a babakorát, majd mindig mindent meg tudott csinálni, amit a többiek, nehogy le/kimaradjon valamiből, mindig akadt körülötte valaki, aki éppen hajlandó volt vele játszani, mostanában ezt vagy azt elolvasni, ezt vagy azt a betűt leírni. Érzelmi biztonsága teljes: ebben az éppen mindig mindent csináló családban valaki úgyis akad, aki éppen rá tud figyelni. Csodás érzés lehet! Kicsit várni pedig amúgy is mindenkinek kell.
Kedvenc példám a biciklizés. Janka két kör után ment magától, Jakab egy kör után ment magától, Jónás felült és az udvaron minden segítség nélkül puszta akaratból elindult magától, Jolánka felült és ment, miközben azt kiabálta nekem, hogy "ugye megmondtam, hogy tudok biciklizni, csak te nem hitted el!".
A nagyok azt találták ki meglepetésnek neki, hogy délután Gazdálkodj okosan!-t játszanak vele, de most már úgy, hogy Jolán egyedül lehet játékos, senki nem veszi a szárnyai alá, de azért ha kell, segítenek neki. Tuti nem kell! És tényleg nem kellett!
Nálatok hogy van ez? Ti hogyan látjátok?

Anyaság vs. munka

Juditkám, olvastam ezeket a bejegyzéseket az anyaság vs munka témában az oldaladon.

Az jutott eszembe, hogy teljesen lecsengett bennem ez a téma - egyáltalán nem érzem, hogy bárkinek magyarázkodnom kéne, hogy miért voltam itthon ennyi ideig vagy hogy a 10 év során miért dolgoztam mégis ebből hatot, közben egy évig kétfelé is, ráadásul éppen várandósan plusz két ovissal. Miért vállaltunk ennyi gyereket vagy éppen miért nem vállaltunk még, amikor a férjem szeretett volna. Valahogy amiatt sincs bennem semmi kétely, hogy jó volt-e úgy, hogy jártak bölcsibe/oviba, hogy mikor jártak, mennyit jártak, miért éppen akkor mentek suliba, amikor, stb. Elengedtem az egészet és most már úgy érzem, túl is van ez dimenzionálva. Én is túlpörögtem, amikor éppen pörögtem rajta. Ma már azon sem pörgök, hogy a gyerekek barátai, netán szülei szerint mi kevés zsebpénzt adunk, kevés túlórára járunk, nem tanulunk velük itthon direktben, csak ha kérik (hát ez tényleg ritka), viszont túl sokat játszanak, túl sok házimunkában segítenek és túl sokat olvasnak - legalábbis mások szerint. Na és? Szerintünk így jó. Ja és csak a könyvtárba járunk szombatonként. Hm, hogy ez miért szálka valakinek a szemében?

Olvastam egy nagyon felszabadító könyvet, általánosságban a francia gyereknevelési szokásokról ír, az a címe, hogy "Nem harap a spenót" és elég rendesen szembesít azzal, hogy - az angolszászokhoz hasonlóan - túlaggódjuk az otthonmaradás vs munkába visszatérés kérdését. Túlszorongjuk. (Nem csak a nők.) Valószínűleg az az egyik oka ennek, hogy nincs semmilyen egységes viszonyulás ahhoz, hogyan szoktak itt nálunk menni a dolgok gyereknevelés-ügyben, sokféle alternatíva van, az országnak viszont alacsony a rugalmas lélekszáma, magyarán begyökerezett elméletek-gyakorlatok vannak és aki úgy gondolja, hogy feketén jó, annak a fehér megoldás ellenszenves, sőt pocskondiázandó, a fehéreknek meg a fekete, holott a szürke rengeteg árnyalatát el lehet fogadni, meg lehet érteni, uram bocsá' tanulni lehetne belőle.

enter image description here
Képkocka a Kis Nikolas nyaral c. filmből

A spenótos könyv alapján a franciáknak azért könnyebb, mert elég hasonló alapokról indulva gondolkodnak ott az emberek a gyerekneveléssel kapcsolatban és így nem kell annyit görcsölni rajta, hogy jó-e vagy nem, mert eleve nincsenek nagyon különböző trendek. Volt egy nagyon jó fogalom, a "keret" (cadre), e szerint a francia szülők (általánosságban) nagyon szigorúak a kerettel kapcsolatban: a lefektetett szabályokat a szülők adják meg és ezekhez nagyon ragaszkodnak, de ezekből csak nagyon kevés van - ami igazán fontos. A többi dologban elég nagy szabadságot hagynak a gyerekeknek és lazán kezelik úgy általában az eltéréseket, amíg a gyerekek a keretet betartják. Ez elég hasonló ahhoz, ami nálunk itthon kialakult és (biztos ezért is :-) nagyon rokonszenves - látható, hogy ez működik. A másik, ami nagyon tetszett, hogy képesek elválasztani a maguk felnőtt világát a gyerekekétől és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül átadni magukat a felnőtt örömöknek is. Tehát pl. nem érzik, hogy el kellene viselniük, hogy térdig járnak a játékokban csak azért, mert vannak gyerekeik, hanem megtanítják nekik, hogy erre a gyerekszoba a megfelelő hely vagy éppen ha a gyerekre valaki más vigyáz, netán bölcsiben van, a nők a legnagyobb lelki nyugalommal fodrászhoz, barátnőzni, trécselni, stb. járnak és nem az elmaradt házimunkának esnek neki. Magyarán: nyugiban hagynak maguknak saját időt feltöltődni. Nekem ezt a mai napig tanulnom kell. Ja, és egyébként minden nő villámgyorsan visszamegy dolgozni és ezen sem feszeng senki, nem találják se meglepőnek, sem ördögtől valónak, ahogy azt sem, hogy valaki úgy dönt, tovább marad otthon. Nyilván Franciaországban sem ilyen egységes a kép, de ettől függetlenül nagyon felszabadító ilyesmiket olvasni a mi elég szorongó, magyarázkodó és kritikus világunkban. (Azért őket sem kell félteni- a francia nők meg azon görcsölnek vagyis szigorkodnak magukkal, hogy terhesség előtt, alatt és után mennyit ehetnek és amint lehet, elmennek egy intim torna tanfolyamra/kezelésre. Hát igen, ők sem tökéletesen lazák - de pont abban azok, amiben mi nem, így mégis jó hatással lehetnének ránk. :-)

Pusszancs! Megyek tovább rajzolni (már-már szerzetesi síkra emeltem ezt a beteg napok alatt és komolyan mondom, hogy nagyon gyógyító. Lehet, hogy antibiotikum helyett kottamásolást és botanikai rajzkészítést kellene felírni a pácienseknek? Na jó, lehet, hogy az ilyen kezelés után meg dilibogyót, legalábbis sokaknak biztosan :-).

Klubélet babáknak-mamáknak

Hétfőn délelőtt fél 10 tájékán a kis parkoló megtelik autókkal. Mindjárt kezdődik a "perhekerho"!
Nem szeretem keverni a magyar és a finn nyelvet, de vannak olyan itteni jelenségek, amiket nem fordítunk le, mert nincs elég jó magyar megfelelőjük. A "perhe" amúgy családot jelent, a "kerho" pedig klubot.

Én Botonddal érkezem, miközben Ádám óvodában van. Már negyedik éve járunk lelkesen, illetve Botond csak harmadik éve. Tavaly még itt volt a faluban, de ősztől már perhekerhóra is átjárunk Alavusba. Az egyház úgy döntött, nem tart fenn egy ingatlant heti pár óráért. Persze, érthető, de azért nagyon szomorúan vettük tudomásul! De legalább a csoport megmaradt, nem vonták össze az alavusival. Így sokkal családiasabb. Hét anyuka, kilenc gyerek - jelenleg. A csoportunkat jelképező hattyúmamát és a kishattyúkat ősszel készítettük, az első alkalommal.

enter image description here

A klub háziasszonyai, Anne és Anni jókedvvel, jó szóval fogadják az érkezőket. Helyet foglalunk, félkörben, anyukák széken, bátor nagygyerekek elöl a kispadon, kisnyuszik anya ölébe kucorodva. Elcsendesülés - na, ez nem mindig tökéletes. Névsorolvasás, mert mindenki fontos. Gyertyagyújtás, ének, ima. Vidám és meghitt egyszerre, annyira szeretem! Ezután kis hittan nagyon gyerekeknek valóan, rengeteg szemléltetéssel - egyszerűen szuper!

Következő napirendi pont: tízórai. A kis hátizsákokból előkerülnek az uzsonnás dobozok és a kulacsok. Sonkás kenyér, gyümölcs, darab sárgarépa, gabonagolyó, keksz. Hozzá tej vagy gyümölcslé.

Ezt követően az anyukák kapnak egy kis kimenőt: terített asztal köré ülünk, kávézunk/teázunk, sütizünk, trécselünk. Mindig van egy soros, aki a sütit hozza.

enter image description here

A gyerekekkel ezalatt Anne és Anni játszik a másik helyiségben. Az alábbi fotó karácsony előtt készült, a gyerekeken manósapka. Ádámom is rajta van a képen: ő az óvodával jár perhekerhóba, másik napon, de itt együtt ünnepelt a két csoport.

enter image description here

Ezután közös barkácsolás következik: vágunk (bocsánat: nyírunk), ragasztunk, színezünk nagy lelkesedéssel. Mindig más, mindig érdekes. Legutoljára február 14-ére készítettünk képeslapot. Február 14-e Finnországban ugyanis nem a szerelmesek napja, hanem a barátságé! Olvastam valahol, hogy Karácsony után ebből az alkalomból küldik vagy adják a finnek egymásnak a legtöbb képeslapot.

enter image description here

enter image description here

Befejezésképp még egy közös játék a gyerekeknek, zenével, énekkel. Mennyi minden belefér másfél órába! Kicsi Botond persze még játszana tovább, visszaszalad az autós ládához, nehéz az elválás! De menni kell: boltba, aztán Ádámért.

enter image description here

Csütörtök délutánonként ugyanitt, szintén Anne és Anni vezetésével, hasonlóan remek, 2 és fél órás(!) programmal, de immár anyukák nélkül egy másik "kerho": a "päiväkerho" (ezt sem fordítom le "napközi klub"-ra), 4-5 éves gyerekeknek. Ádám tavaly ősz óta jár ide. Ez is egyházi szervezés, evangélikus-lutheránus. Itt ez a vallás a legelterjedtebb, római katolikus templom csak néhány nagyvárosban van. Fantasztikus dolognak tartom a päiväkerhót: igaz értékeket közvetít, játékba csomagolva. Emellett sok kicsi itt kerül először gyerekközösségbe, ami jó gyakorlat számukra a kötelező iskola-előkészítő előtt.

Aztán péntek délelőttre újabb átváltozás: perhekerho és päiväkerho után ugyanazon a helyen most "perhekahvila" (a "kahvila" kávézót jelent). Ezt az MLL (Mannerheimin Lastensuojeluliitto, a finn gyermekvédő liga) szervezi. A perhekahvila alapvetően kötetlen játék gyerekeknek és közben csevegés az anyukáknak, az elmaradhatatlan csésze kávé mellett. Néha azért van vendég: utoljára például egy könyvtáros az alavusi könyvtárból sok-sok könyvvel megpakolva. És persze a termékbemutatósok is megtalálnak minket.

Az MLL a perhekahvilán kívül más programokat is szervez: kirándulásokat, koncerteket, bababörzéket stb. Vasárnap egy alavusi iskola udvarán volt szánkózás, korcsolyázás, motoros szán... - Látod, Balázs, ez lett mára a lovasszánból!

enter image description here

enter image description here

Talán valakiben felmerült a kérdés: Fizetősek-e a bemutatott klubok? Hát nem! Csak Ádámnak a päiväkerho, mivel nem vagyunk evangélikusok, és nem fizetünk egyházadót. Igaz, számla mostanáig még nem érkezett, tehát igazán nem mondhatom, hogy rögtön egy befizetendő csekket lobogtatva fogadtak minket!

És hogy mit jelentenek nekem, nekünk a baba-mama klubok? Rengeteget! Gyakorlatot arra, hogyan induljak el valahová időre egy, illetve most már két kisgyerekkel, hogy készüljek fel az itthonról távol töltött órákra pelenkával, enni-innivalóval, pótruhával, hogyan rendezzem a gyerekeimet idegen helyen. Tanulási lehetőséget, hogyan csinálja a többi anya: mit ad rá, mivel eteti, és még sok-sok mást! Alkalmat a kimozdulásra, hogy az véletlenül se merüljön ki a boltba járásban. A gyerekeknek tapasztalatokat a négy falon kívülről, a más helyszín, más játékok felfedezésének izgalmát. Társaságot, közösséghez tartozást, ismerősöket, alakuló barátságokat nekem és a gyerekeknek is! Lehetőséget arra, hogy megismerjünk más környékbeli kisgyerekeket. Például a 3 éves Eliast, aki noha olyan közel lakik, hogy - némi fakivágásnak köszönhetően - látni az ablakunkból a házukat, de ilyen klubok híján nagy valószínűséggel a létezéséről sem tudnánk!

enter image description here