Pasik a konyhámban

Na jó, leendő pasik, vagy pasas-magoncok lenne a helyes, valósághűbb kifejezés, de egyrészt a cím így természetesen hatásosabb, másrészt (és számomra ez a fontosabb) én már látom a mozdulataikban a férfit, a felnőttet. Látom, hogy kikké is válhatnak, kik is lehetnek majd. A jelenből egy pillanatra meglátni egy lehetséges jövőt, ahogyan a jelenből rendszeresen - mint minden anya - emlékezünk a múltra, szüntelenül történetlinearitásokat alkotunk, így téve könnyebbé önnön életünk megértését.

enter image description here

Lisztes konyha: kicsi koruktól segítenek. Játék, kíváncsiság, tanulás, tudás, együttlét, alkotás. Mindennapi lét- és lélekbiztonságunk megteremtése.
Hosszú az út addig a pillanatig, amíg az ember azt mondja, hogy csinálhatjátok egyedül. Bizalom, megbízhatóság, bizonyosság abban, hogy képesek rá. A megbizonyosodás apró morzsái összeállnak abban a tudatban, hogy mindent megtanultak már, ami ahhoz szükséges, hogy szalagos fánkot süssenek a vasárnapi ebédhez. Már csak szavakkal kell őket segíteni, mozdulataik egyéniek, nem szorulnak kiigazításra. Működnek. Tudnak. És akarják. És szeretik.
Érdekes az az oszcillálás (már megint ez az oda-vissza ható körkörös ingamozgás), hogy mikor vagyok számukra jelenlévő és mikor nem. Értve úgy, hogy testileg végig jelen vagyok a térben, de a gyerekek figyelmének szempontjából sokszor láthatatlannak tűnök. Teljes természetességgel beszélnek meg a jelenlétemben olyat, amit csak maguk között tartanak megoszthatónak, aztán a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel szólítanak meg, és mondják el nekem, ami rám tartozik. Nem tudják ilyenkor, hogy ha nem egyenesen hozzám beszélnek, akkor is hallom őket? Sajátos belső gyermeki világukban csak az van ténylegesen jelen, amire a figyelmük ráirányul? Vagy egyszerűen csak pasik?
Jó velük együtt élni. Jó, ahogyan használják és átértelmezik az én mindennapi területeimet és tevékenységeimet. Jó látni az arcukon a megelégedettséget, a sikerélményt, a magabiztosságot, az öntudatot, amikor étkezésnél nekik is külön megköszönjük az ebédet.
Azt hiszem, azt vágyom, azt remélem, abban bízom, hogy jó lesz majd a fiaim feleségének lenni. És igen, nemsokára már nem az én történetem főszereplői lesznek.


Szerző: Kovács-Parrag Judit

Az első Faluság-szerző