A magyar tanárnőm egyszer azt ajánlotta nekem, hogy egyetem alatt válasszak ki magamnak egy regényt, amit szeretek vagy fontosnak tartok és ötévente olvassam újra. Merthogy szerinte nemcsak a szüntelen és folyamatos olvasás, hanem az újraolvasás is fontos. Ő - gondolom magányos alkatként - az Ullysses-t választotta. Én a Háború és békét. Eddig sikerült betartanom és rendszeresen újraolvasom a négyszer hatszáz-hétszáz oldalt. Tudásrakódások, műveltségmódosulások, újraértelmezési játékok, mélyülő szövegdinamikai kötések, kontextuseltolódások - egyre magabiztosabb alázat.
Két éve szemezek Helen Rappaport könyvével, A négy nővér-rel. A háború és békét legelső alkalommal egy évig kerülgettem, mire ki mertem nyitni, mire azt mertem magamnak mondani, hogy kész vagyok rá. Állok elébe.
Az igaz történetekben az az irodalmi nehézség, hogy már általában a kinyitásuk pillanatában tudja az ember a befejezést - olvasás közben hányszor kívánnánk (gondolom maga a szerző is), hogy ne! ne erre, hanem arra kanyarítsd a fonalat! De ugye nem teheti, hiszen gúzsba köti a tény. Irodalmi történelemkönyv. Élettörténelemkönyv. Meglátások, tanulságok, tükrök. Ahogyan Kata is írta: nemcsak azért olvasunk, hogy történeteket ismerjünk meg, hanem azért is, hogy beépítsük azt az életünkbe, ami ugyebár önmunka, önismeret, önfejlesztés.
Néha azon dühöngök, hogy kevesebb pl. párválasztási téblábolás lenne körülöttünk, ha mindenki elolvasná a Vonzások és választásokat Goethe-től, vagy az Értelem és érzelem című Austen opuszt. Kötelező olvasmányok.
Megint az idő: az elmélyültségi szint, a megállított, ráfordított, elmélyített idő. (Nemcsak nőknek.)
