Szégyen a futás, de hasznos

Juditkám,

A Falupad írás nagyszerű, pont erről szólt és talán szól még ma is ez a dolog. Én ülhettem ugyan "A Padon" annak idején (akkoriban én voltam ott a legkisebb és mivel pont olyan voltam, mint most Pötyi, a legcukibb is), de engem is szalajtottak megnézni, hogy kint ülnek-e már a többi asszonyok és ha nem a fülemnek való eseményről tudósított valamelyik hírportál-néni, akkor beküldtek egy pohár vízért. :-)
Imádtam az egészet, már akkor nagyon jó volt átélni a nőiségnek ezt a részét, amikor az ember még semmivel sem volt tisztában.

Közben én is írtam egy kicsit megint.

Puszillak,
Fanni

Szégyen a futás, de hasznos

Nem, kérem, nem valami krimibe illő eseményről lesz szó, hanem valóban a futásról, a testmozgásról. (Igen, igen, tessék nyugodtan lejjebb görgetni, ha ez nem annyira a tisztelt Olvasó szívének kedves téma, én azért elelmélkedem itt magamban.)

Egész életemben utáltam futni, mármint tudatosan csak azért futni, hogy fussak. Persze gyerekként futottunk mindenfelé, ugráltunk ész nélkül, csúsztunk-másztunk anélkül, hogy gondolkodtunk volna rajta. Falun természetesebb volt mindez: ott voltak a fák, a rétek, szabadság mindenhol, még a disznóólra is felmászhattam, senki nem rikácsolt, hogy "jaj, nehogy leess", felmásztam a padlásra, átfutottam az udvaron, kifutottam megnézni, etetik-e már a kacsákat, kiült-e a padra a Mariska néni, befutottam egy pohár vízért vagy megnézni, hogy ebédelünk-e már, átfutottam Ignác bátyámékhoz, hogy átjönnek-e és így tovább, fel sem tűnt. Otthon, a városban már tervezni kellett a mozgást ("ne ugrálj, laknak alattunk"), de akkoriban még nem kellett túlzásokba esni, bármikor lefuthattunk a játszótérre ("ki ér le előbb a negyedikről"), mászhattunk a játékokon, csüngtünk, mint a denevérek és még ott sem sikoltoztak túl sokat, csak ha épp kinéztek az erkélyen, hogy megvagyunk-e még (tudták, hogy megvagyunk, nem ültünk lent, mint a tök, hanem szabadon kieresztettük, ami a tüdőnkben volt). Ha meg leestünk, bizony a betonra pottyantunk (volna), nem voltak a most divatos puha alátétek, így aztán inkább nem estünk le. Vagy ha mégis, hát vérző térddel felfutottunk egy ragtapaszért meg anyai, nagyanyai jó tanácsért ("na, megmondtam, hogy ne ugráljatok olyan magasról"). Ah, a boldog gyerekkor! :-)
Hát, ennek az idillnek mozgás és futkosás terén a kamaszkor vetett véget (mint a szabadság-élmények is, legalábbis egy időre), mert ki az a hülye, aki fut, ugyebár. Olvasni kell, teázni, filmet nézni, zenét hallgatni, világmegváltó beszélgetéseket lefolytatni, na jó, néha túrázni is, de futni?! Ki hallott már ilyen baromságot? Ennek ellenére szeretett tornatanárunk mivel kezdte a lányok minden egyes tesióráját? "Tíz kör futás, lányok, na hajrá, attól lesz szép a lábatok!" Hát elküldtük "a Dergezt" (Dergez György a becsületes neve és amúgy nagyon szerettük) magunkban jó messzire, de futni kellett, nem volt mese. Utálkozhattunk, neki mindegy volt, éveken át ez volt a bemelegítés az óráin. Nem tudom, ettől lett-e végül szép a lábam (mert hogy szép lett, az természetesen nem vitás, kérem szépen), de amint vége lett a középiskolának, én bizony nem futottam tovább. Egyetem alatt már csak táncoltam és az engem mind lelkileg, mind fizikailag nagyon feltöltött, abszolút nem hiányzott a futás. Sőt, egyszer volt egy barátom, aki minden nap tíz kilométert futott, még ő sem tudott meggyőzni, hogy nekem is jó lesz ez. Nem volt jó.
Közben viszont születtek itt gyerekek, egyik a másik után, elmaradt a tánc is egy időre és egyszer csak ott találtam magam némileg ismeretlen, de mindenképpen megváltozott testtel egy aerobic órán, ahova szintén nem kívánkoztam korábban, később meg aztán az edzőteremben. Anyám tyúkja, hogy változik az ember! (Az edzőteremben egy bölcsésznek nagyon kellemes lenni, mert minden gépnél el lehet olvasni, hogy kell azt használni és aztán hosszan lehet értelmezni az olvasottakat, ettől egész magabiztosnak érezzük magunkat, végül azért mégis ügyesen lehet bénázni a használatnál egy csapat izomagy kinézetű fickó és műkörmös testépítő superwoman társaságában. A legjobb, amikor az embernek a tanítványai is hangosan odaköszönnek...) De ez még semmi, mert ezen a nyáron rá kellett jönnöm, hogy a kánikulában a fene se kívánkozik az edzőterembe, viszont van a Férjnek egy felesleges futócipője, hát miért ne próbálkozzak meg a futással? Belevetettem magam és ... körülbelül ötven másodpercig bírtam is szusszal. Jöttek velem a nagyobb gyerekek (akik évek óta futnak az apjukkal) és hát meresztették a szemüket, hogy mit zihál az anyjuk összevissza, amikor még csak most indultunk el. Hát, így kezdődött a történet, ehhez képest azért most jobban állunk, már a gyerekek sem néznek olyan kritikus szemmel, sőt a legkisebb csuszpájz is jönni akar futni, lassan mozgalommá válunk. Hasznos tehát a futás, nekem elsősorban lelkileg fontos, hogy tudom, minden nap elmegyek és nem vagyok lusta disznó/dísznő, fizikailag egyelőre csak a megérkezést élvezem, de azt nagyon.

Miért írtam mégis a címben, hogy "szégyen a futás"? Mert bizony szembesülni kell vele, hogy falun élő értelmiségi barátaink bizony nem futkosnak (hülyének is néznék őket), mégis sokkal jobb fizikummal és állóképességgel rendelkeznek, mint városi társaik, egyszerűen azért, mert olyan fizikai tevékenységekkel van tele a napjuk, amelyek megedzik őket annyira, hogy az elég a testük karban tartásához és az egészségükhöz. Nem akarok itt valami hamis falusi romantikázásba belemenni, de azt mindenképpen érdemes tudatosítani, hogy a városban a kelleténél többet eszik és többet ül az ember, hiába jár közben mozogni valami mesterkélt helyre, eltolódnak az arányok, míg falun a parasztbácsinak sosem volt kérdés, melyik edzőtermet válassza, mert az edzőterem az élete mindennapos (olykor fizikailag igencsak megerőltető) tevékenységeit jelentette. Ha mindezt kicsit helyre teszi az ember magában és odafigyel, a városban is élhet egészségesen, de a lelkülete a dolognak bizony más lesz, azt tudatosan kell hozzátenni, akár egy kis futással - végül is itt ez "cool" dolognak számít és bezsebelheti az ember az irigy, netán elismerő pillantásokat (ha lát közben a szemébe csorgó izzadságtól). Ez is valami.


Szerző: Erdész Fanni