A rossz hír, hogy lakhatatlan és tele van szeméttel, a jó hír pedig az, hogy tornácos és nincs bevezetve a víz.
Valami életkori dolog lehet ez a férjeinknél.... Nálam ez így hangzik: (újabban már nem fél ötkor, hanem négykor kelve....), végül is, még mindig jobb, ha a műemlék házak iránt rajong a hitves, mintha a húszéves lánykák dobogtatnák meg a szívét.... Eme varázsmondat után már megy is a munka-romantika: bozótirtás, lomtalanítás, reparálás, fúrás-faragás és rengeteg pogácsasütés, hogy a tetterő ne lankadjon. Ámulok a fanatikus férjfiakon: reggeltől estig a tetőn, mi kétóránként váltjuk egymást, hogy bírjuk szusszal.
Amióta megvettük a vadromantikus parasztház-álmunkat (merthogy házról még nem lenne ildomos beszélni, mármint ha a házságot a klasszikus jelentésében gondoljuk értelmezni), nos kérem, azóta a gyerekekkel alszunk el. A gyereknevelés ebben a tempóban elmarad: nem baj, ha nincsen kész a lecke, majd igazolom, csak még fél órát segíts adogatni a tetőre a cserepeket.... Zita írásából próbálok leleményesen erőt gyűjteni ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: mi mindegyik gyereket építészetből, kalandvágyból, romantikából, nosztalgiázásból, kétkezi munka élvezetéből, álmodozásból korrepetáljuk. Egy-egy ilyen hétvége után boldogan mennek pihenni az iskolába....
