Női piperék - a csipke

Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.

A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).

Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).

Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...

enter image description here

A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...

enter image description here

Kézimunka-meditáció

Tisztelt Uraim, a holnap reggeli viszont látásra!
Csajok, ti maradjatok! Ez most női szalon lesz!
Többször morfondíroztam már azon, hogy mit is jelentenek a különféle kézimunkafajták, milyen is a viszonyom hozzájuk, mit is fejezünk ki velük, milyen érzés, milyen folyamat az, miközben megalkotjuk az egyes darabokat. Talán legfőképpen a folyamaton van a hangsúly, az alakuláson, a megtörténésen. A kézimunkázás - mint egy átlagos háztartás elengedhetetlen kelléke - mindig is nagy jelentőséggel bírt a női nem körében. A szükség és az időtöltés furcsa kettőssége, misztikus elegye a mai napig meghatározója: ha nincs pulóverünk, kötünk egyet, ha nincs lepedőnk, szövünk egyet, ha jól szeretnénk aludni, akkor hímzünk párnahajat, ha nincsen szoknyánk, varrunk egyet, ha nincsen függöny az ablakon, vagy üres a komód teteje, akkor horgolunk rá csipkefüggönyt, csipketerítőt. A kézimunkázás alapvetően tehát használati és lakberendezési kellékek előállítása - esztétikai igénnyel, tulajdonképpen a mindennapok művészetéről beszélhetünk. Minden nap: minden nap hozzáteszünk valamit a majd elkészülő alkotáshoz, és mindennapi, miszerint nem a magas művészethez sorolandó, hiszen bárki megtanulhatja, bárki elsajátíthatja.

enter image description here

Viszont minden kézimunkázó ismeri azt a különös késztető érzést, hogy egyszerűen kell csinálni, valamit kell csinálnia a kezemnek - na ez már a női meditáció kapuja. Ha valami fontosat kell átgondoljak, ha belső kérdésem van, ha döntenem kell, akkor leülök horgolni, vagy fonni és a tapintható szálak alakulása folytán egyszerűen rendeződnek a gondolataim. A fonal fogása, a finom, szelíd ritmikusság a belső zűrzavarból átlátható rendet varázsol. "Anya, horgolj egy sort!" - nálunk szállóige lett Jónás nyomán, aki egy alkalommal annyira felbosszantott, hogy csak ezt az egy kiutat látta a menekülésre. Bevált.

Kötés: két tűvel dolgozunk, az egyik tűről kötjük a szemeket a másikra - az a bizonyos viccben szereplő sima-fordított, folyamatos libikóka, ide-oda ingázás. Kislánykoromban a babáimnak én kötöttem a ruhákat és igen, én is a nagymamámtól tanultam meg - a kézimunkázást miért nem anyáinktól, hanem nagyanyáinktól kapjuk?

Szövés (váltós kereten): itt nem a tűre szedjük fel a szemeket, mint a kötésnél, hanem felvetjük a felvetőszállal a keretet. Itt is meg van az ide-oda játék, az egyik sornál balról jobbra megyek a vetélővel, a másiknál pedig jobbról balra. A szövésnél már kétféle szálam van: a felvetésnek egy erősebb (ez tartja az egész szövetet), a textúrának pedig tetszőleges. A gyapjú és a kender a kedvencem.

enter image description here

A szövésnél a felvetésen nagy hangsúly van: ez az a váz, amire építjük majd a szövetet, a legkisebb lazaság is a textúra kárára fog válni. Az elkészült szövet levágása és a szálak elkötése a szüléshez hasonlítható: ahogy lecsúszik a szövet a keretről, ahogy elkötözgeti az ember a felvetőszálakat - aztán meg persze gyönyörködik önnön alkotásában, mint ahogyan gyermekeink újonnan megismert pofikájában szoktunk.

enter image description here

enter image description here

Horgolás: egy tű - egy szál. Tökéletes! Mikor mélyebben belegondolok, mindig megdöbbent, hogy egyetlen szállal és egyetlen tűvel micsoda csodákat lehet létrehozni! Az ember bekucorodik a fotelbe, nyáron kiül a fűbe egy ötperces pihenőre és már repül is egy másik világba. Minden kézimunkázás sajátja, hogy a munkadarab pillanatnyi alakulását mindig összevetjük az elképzelt késszel. A horgolásban azt szeretem különösen, hogy - mivel sohasem használok mintát vagy leírást - el kell képzelni a formát, a mintát, a kalapokat pl. gondolatban ráhorgolom a fejünkre (még a szobrászok sem tudnak ám ilyet!). A horgolás a legkönnyebben, legdiszkrétebben mobilizálható, kabátzsebben vagy női kistáskában is elfér.

Fonás: miután megismerkedtem a szövéssel, elkezdett érdekelni maga a szál - Balázstól kaptam egy rokkát: 'egylábintós' (egy pedálos) régi sváb (szász típusú) rokkám van, annyira szeretem, hogy kimondani nem, csak leírni merem, hogy majd egyszer valamikor, ha lehet, azért kipróbálnék egy vadonatúj Ashford vagy Kromski rokkát is. A szövést még könyvekből, a fonást már youtube-videóval tanultam - én is élvezem és kihasználom ezt a fajta távoktatási lehetőséget. Balázs egyik éjjel kidörmögött a paplan alól, hogy milyen angol ez, mert egy szót sem ért - drágám, fonni tanulok! A kanadaiaknál és az ausztráloknál igencsak elterjedt technika a fonás - általában a saját gyapjújukat mosatják, kártoltatják és az elkészült fonalat kézimunkázzák. Nálunk Füzes Zsuzsannának vannak idevágó munkái, és a Gyapjúfesztiválnak is ő az egyik fő mozgatója.

enter image description here Botond unokaöcsém találkozása a rokkával

Maga a fonás, mint élmény, szó szerint a végtelenséggel való találkozás: a kerék már önmagában is erős szimbólum, ütemes hajtásával az anyag állapotát megváltoztatjuk, a szárnyas orsóra (Leonardo da Vinci egyik találmánya) fonallá forgatjuk. Végtelen maga a szál is: soha sincs vége, mindig folytatható ( a folyamatnak csak az orsó nagysága szab határt).

Hímzés: gyerekkoromban szerettem hímezni, ahogyan szinte minden kislány szeret színezni, kitölteni, színekkel feltölteni az előrajzolt mintát. Hímzéskor tulajdonképpen a tiszta, előrajzolt teret apránként töltögetjük ki - ráírunk magára a textúrára, ezáltal adunk a már megrajzoltnak magasságot, mélységet. Lesznai Anna költőnőnk hímzéstervei előtt nagyon jó ácsorogni a pécsi Új Magyar Képtárban.

A kézimunkázás a nap mint nap való alkotás öröme, az új dolgok létrehozása fölött érzett sikerélmény. Megelégedettség, magabiztosság: meg tudom csinálni, képes vagyok rá. Egyszerűen jó!!! A befejezett darabokat pedig az egész család élvezheti.