Amikor Jakab kisiskolásan hősiesen azzal a kéréssel állt elém, hogy többet ne horgoljak neki sapkát, hanem inkább olyan boltit vegyünk, mint a többieké, tudtam, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már nemcsak a családi kötelékek, hanem egyéb kötődések is fontosak a számára. Bólint az ember, természetes és csak icipicit fáj legbelül, hogy ennek a korszaknak is vége, ő már soha többet nem fog kézimunkát hordani.
Sokat tettem-vettem magamban, miért van a kézimunkának az öltözködésben olyan furcsa státusza. Általában azt várjuk egy ruhadarabtól, hogy egyedi, kézzel, szeretettel készített, egyénre szabott legyen és mégis, azért annyira ne látsszon rajta, hogy a nagyi kötötte. Talán csak a kötött/horgolt dolgok megítélésére vonatkozik ez? Túlzottan otthon-szagú?
Elkényeztetett kislány voltam abból a szempontból, hogy anyai nagyanyám kötötte a pulóvereimet, apai nagyanyám pedig varrta a szoknyáimat. Mindig izgatott esemény volt a fonal anyagának és színének kiválasztása (jó, jó, őszintének maradva annyira sokat nem szólhattam bele....) illetve a szabás és minta meghatározása. Valamiért rizs-mintát nem szeretett kötni, nagyritkán lehetett rávenni.
A maradék fonalat megkaptam, abból kötöttem a babáimnak ruhát. Ültem mamám mellett és lestem hogyan csinálja: hogyan tartja a tűket, hogyan szedi fel a szemeket, köt, fordít, variál, fogyaszt és szaporít. A másiknál a varrógép lába mellett ültem a szőnyegen és hallgattam a lábintós gép surrogását, az anyag sustorgását, a tű percenését, ahogyan a ritmikus mozgás a szelíd hangokkal ruhává alakul. Tűzdelés, fércelés, próbálás, igazítás, variálás, és rengeteg finoman átadott tudás a testről, a női testről, a nőiségről - intim pillanatok, ahova férfi ember nem tehette be a lábát. Csak teljes díszünkben mutatkoztunk meg.
Joli szeret megfűzni ezt-azt varrni, horgolni, kötni a babáinak, nyár lévén kedvenc fababája kapott olyan kenderkalapot, amilyet én hordok. És persze ő is kapott egyet.
A kalapokat, csakúgy, mint a táskákat, kenderzsinegből horgolom: mintájuknál fogva szellősek, ugyanakkor - mivel a legvékonyabból készítem - puhák, megvéd a napsütéstől, de nem izzadunk bele, a karimájuk szélessége olyan keskeny, hogy éppen csak napvédőnek legyen, de ne lógjon bele zavaróan a kilátásba és persze az eredeti legfőbb motiváció azt volt, hogy sehol sem lehetett olyan kalapot kapni, ami alá befért volna a kontyom. Hát kérem a frizurás nők alapvetően ezért nem hordanak kalapot, vagy ezért alakult ki, hogy a fejükön maradhat még ebéd közben is, nem tudom (ha jól belegondolunk, az utóbbi azért nagyon vicces, hm azt is sokáig értegettem meg, mikor télvíz idején a nők egy kiállításon, templomban kabátjukat levéve magukon hagyják kötött sapkájukat - egyszer a mosdóban látva az alatta lévő látványt döbbentem rá a miértre, jaj!....).
