A több évnyi gondos földregenerálás hatására (rosszak kaszálása, jók felmagozni hagyása, folyamatos tápanyag kijuttatása mulcsozás formájában) a korábban szántónak használt terület parcellás feltörése, amit idén tavasszal kezdtük meg, nem volt nehéz: a föld a jó füvek és a takarás hatására nem repedt, nem cserepesedett, puha és porhanyós volt, az ásó könnyen haladt a sorokban.
A gyerekekkel leveteményeztük ezt a gazdasági kertrészt: krumpli, bab, répa, cékla - tehát minden olyan, amit szeretünk és amiből mennyiséget szeretnék eltenni télire. A konyhakertnek értelmezett veteményes a virágok között a ház mellet működik: kiszaladok, berohanok és bedobom a levesbe elv alapján.
Már mindenünk szépen keledezik.... De a nagy örömben persze ott az üröm is: a tarack. Anival, Erzsivel (ezért is jó a falu: büntetlenül lehet a kertek alatt a véletlen találkozásnak örülve cseverészni) kimondtuk az ítéletet: ősellenség. Több évnyi aktív kertészkedés után is újra megdöbbentő az a szívósság, az a hihetetlen kitartás, az a felháborító túlélni tudás, ami a tarackot jellemzi. Elég egy pár centis a földben hagyott gyökérdarabka és a tarack máris virgoncan, mint zászlót lobogtatva egyszikű levelét bújik ki a földből. Kapa nem segít, mert akkor az ennivaló sínyli meg, úgyhogy marad a hosszú, keskeny pengéjű kés, amivel óvatosan kiforgatja az ember a föld rejtekéből és csak húzza és húzza, és közben csak arra tud gondolni, hogy még mindig jobb, mint a csalánirtás: se nem csíp, se nem büdös. A csalán nekem mégis gyógynövény. A tarack (nálam) erre a megtisztelő címre esélytelenül pályázik.

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy közkívánatra folyatás következik, de valójában csak annyi történt, hogy kaptam két kedves visszajelzést, amelyek felbátorítottak, hogy az amúgy is kikívánkozó további mondanivalót nyugodtan írhatom tovább – ketten legalább el fogják olvasni. (Igazából töknyugodtan írtam volna magamtól is, de hát a hiúság, ugyebár, annak persze hízelegnek az ilyen meggondolatlan visszajelzések). Az ilyen grafománoknak (jelenleg is élő, leírhatatlanul furcsa szokásokkal rendelkező, földrajzilag nem behatárolható népcsoport, tagjai elképesztő mennyiségű papírárut fogyasztanak és állandó bizsergést éreznek a kezükben, amikor éppen nem írnak), mint jómagam, nem számít, mekkora a „köz”, lehet az akár egy ember (vagy simán nulla), írnak, ha rájuk jön az ötperc. Mivel azonban most nem néprajzi kutatásokat végzünk itt, hanem a tulipánról szóló amatőr csacsogás tölti be a húsvéti hétvégét, maradjunk ennél a témánál, mielőtt a kedves Olvasó végleg elveszíti a türelmét ennyi felesleges karakterhalmozás láttán.

Azt sokan tudják, hogy a tulipán jelen van a magyar népművészetben – ebben semmi meglepő nincs, hiszen keleti gyökereink révén természetesen részévé válhatott a kultúránknak. Arról ugyan van némi vita, hogy mennyire ősi szimbólum, illetve hogy amit tulipánként tartunk számon, az eredetileg égigérőfa-jelkép vagy netán rózsabimbó, de mivel ez szakmailag számunkra itt és most teljesen lényegtelen, ebben nem merülök el. Inkább az a gondolat jutott erről eszembe, hogy ha az etnográfusok állításán kicsit elmerengünk, miszerint a tulipán a női szeméremtest jelképe és mint ilyen mindenféle hétköznapi tárgyakon szerepel (ládák, szíjak, fazekastermékek, stb.), tehát a parasztember a mindennapjai részeként folyamatosan találkozott ezzel a motívummal, akkor ez kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a mai urak is szívesen nézegetnek kívánatos hölgyeket mindenféle erotikus öltözékben, legyen azokon az öltözéknek nem is feltétlenül nevezhető „petit rien”-darabokon (kis semmiség) tulipán, csipke vagy éppen minél több lyuk (valószínűleg nem ez izgatja adott helyzetben a férfiembert, hacsak nem botanikusról van szó). Magyarán szólva lehet, hogy a parasztembernek is hatékonyabban el lehetett (volna) adni egy tulipánnal díszített kapát (jobb lett volna a kapa marketingje), ahogy manapság egy traktor reklámján is félpucér nőcskék díszelegnek – ki tudja, miért…

Ha már az ábrázolásnál tartunk, szembejött még olvasmányaim során Jacques Le Moyne XVI. századi francia művész, illusztrátor és térképrajzoló. Róla is több mindent érdemes lenne elmesélni, röviden álljon itt csak annyi, hogy az előző szösszenetben említett id. és ifj. John Tradescanthoz hasonlóan komoly utazó volt, aki járt az Új Világban és noha az ottani helyekről készített térképei pontosságát történészek igencsak kétségbe vonták (művész lévén előfordulhat, hogy fantáziájával egészítette ki, amit nem látott vagy amire nem emlékezett – művészeknél ez talán bocsánatos bűn), bizonyos képeit jelentősen megihlette az őslakos amerikai kultúra. Ha pedig megnézzük a következő képet, feltehető, hogy nemcsak ez, hanem a nők is megihlették…

A fenti hölgyemény, kérem, semmi mást nem visel, csupán tetoválást (bár lehet, hogy bizonyos urak véleménye szerint abból túl sokat), s ez a viselet ezek szerint már a XVI. században is izgatta a férfiemberek képzeletét. Ha a tudományos magyarázatot nézzük, Le Moyne elképzelése az volt, hogy a X. századig a mai Skócia területén élő pikt népcsoport egy képviselőjét szerette volna párhuzamba állítani az őslakos amerikaiakkal, és most itt sokat lehetne írni a piktekről is, de előfordulhat, hogy Le Moyne egyszerűen két szenvedélyének hódolt, miközben a képen dolgozott. Az egyik a botanika, a másik meg… Mielőtt azonban a kedves Olvasó fantáziája teljesen más irányba terelődik, emlékeztetni szeretném, hogy mi most a tulipánok miatt vagyunk itt. A valódi tulipánok miatt. Szóval nem(csak ;-) a jelkép miatt. Tehát a lényeg, amiért ezt az ábrázolást idecsatoltam, az a szemmel látható tény, hogy a hölgy tetkói között a tulipán is fellelhető, például a térde fölött mindjárt egy-egy. Márpedig a piktek időszakában tulipán bizisten nem létezett a brit szigeteken, így aztán a művészettörténészek most jót fanyaloghatnak rajta, milyen hiányos is volt Le Moyne botanikai tudása. (Valószínűnek tartom, hogy a művészt ez legalább annyira nem izgatta, mint a térképei pontatlansága, a modellt álló hölgy ezzel szemben…) Ha pedig valakit még az angol történelem adalékai is érdeklik, akkor érdemes még azt megjegyezni a művészről, hogy ugyanúgy Angliába, egészen pontosan Londonba menekült a vallási üldözések elől, mint az előző szövegben említett Lobelius, mégpedig nagyjából ugyanazokban az években, tehát akár találkozhattak is, ezt nem sikerült eddig kinyomoznom.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekes bizonyíték a tulipán színtörés vírus működésére: a saját kertünkben találták a gyerekek ma reggel ezt a színes tulipán-levelet. Ezek szerint nemcsak szirmokon működik.

Mióta beszűkült az életterünk, azon közvetlen közelemben élő embereknek az aránya, akiket érdekel a tulipánnal kapcsolatos bármilyen információ, sajnálatos módon szintén jelentősen lecsökkent – körülbelül nulla százalékra. Valamivel azért magasabb ez az arány, mert a kisebbik lányom kertésznek készül (így, a hetedik szülinapjához közeledve komoly karrierálmai vannak), ezért őt legalább változó mértékben érdeklik a kertben nyíló tulipánok, de a bennem izzó lelkesedést nem osztja senki. Szomorú ez, és a kedves Olvasó bizonyára átérzi, milyen nehéz is annak az élete, aki meg van fosztva más tulipánrajongók társaságától… Szerencsére jelen szösszenetnek a szerzője alkatilag nem alkalmas a borongásra, helyette inkább kiéli fecsegési hajlamát és most a tulipánról fog itt összehordani hetet-havat. (Jó, havat már nem, végülis április van és 15 fok.)

Azt csak a mostani olvasmányaim kapcsán tudtam meg, hogy a tulipán Perzsiában a tökéletes szerelem jelképe, a francia virágnyelvben pedig a szerelem megvallásának a jele – feltételezem, hogy a férfi, akinek az elmúlt hetekben kétszer vagy háromszor is vittem hirtelen ötlettől vezérelve ilyen virágot, ezt szintén nem tudta, de szerencsére annyit igen, hogy vízbe kell tenni. Így aztán volt esélye a szóban forgó tulipánnak földön-kívüliként is nyiladozni, ahogy talán a szerelemnek is, amit ezek szerint jelképez.

A tulipán, mint annyi minden, számomra az angol történelem kapcsán vált érdekessé és persze egy regény kapcsán fogott meg, gondolkodtatott el. A szóban forgó regény Philippa Gregory Earthly Joys c. munkája volt, amelyben a híres id. John Tradescant (XVI-XVII. századi meghatározó angol kertész, gyűjtő, utazó) központi figuráján keresztül lehetett elmerülni nemcsak a szövevényes angol történelemben, hanem a főúri, királyi kertek történetében is. Ebben a könyvben olvastam először a tulipán nemesítéséről, a holland tulipántőzsdéről, annak későbbi összeomlásáról és túl azon, hogy látványszinten is teljesen lenyűgöz ez a növény, nagy hatással volt rám, hogy mennyi különböző műfajban tevékenykedő ember számára jelentett sokat: kertészek, gazdasági szereplők, festők, uralkodók rajongtak érte. Természetesen elég csak átröppenni Hollandiába, és máris egyértelművé válik, hogy ez a rajongás nem csökken, hanem intenzíven jelen van a mai világban is.

Mit lehet tudni a tulipánról? Csak röviden: rengeteg helyen él vad tulipánfaj (Közép-Ázsia, Észak-Afrika, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Európa), még a Kárpát-medencében is négyféle. A törökök vették a fáradságot és a XV. században kísérleteztek új változatok kifejlesztésével, de már 1000 körül születtek olyan kertekről szóló leírások, amelyek említést tesznek róla. Majd II. Szulejmántól egy osztrák nagykövet kapott ajándékba tulipánhagymát, kicsit később pedig Carolus Clusius (Charles de L’Écluse, a XVI. század egyik legnagyobb botanikusa) ültette el az első tulipánhagymákat a leideni botanikus kertben, így került át Európába. Angliába I. Erzsébet uralkodása alatt hozták az inkvizíció elől menekülő protestánsok, nagy valószínűséggel a botanikus Lobelius (Matthias de l’Obel flamand orvos és botanikus, róla nevezték el másik nagy kedvencemet, a lobéliát), aki 1570-ben menekült Londonba. Eddig minden komolyabb leírásban azt olvastam, hogy a botanikusokat és a civileket egyaránt a tulipán változatosságra való képessége nyűgözte le leginkább, még a holland tulipántőzsde gazdasági érdekeket szem előtt tartó szereplői sem tudták kivonni magukat a szépsége bűvköréből, így egyáltalán nem csak hideg számítás vagy véletlen az oka, hogy pont ez a növény kaphatott ilyen óriási piaci szerepet az 1633-37 közötti időszakban. (Idealista bölcsész-lelkem örül, amikor ilyeneket olvas, mert ezt egy újabb bizonyítéknak lehet venni, hogy messze nemcsak a racionalitás vagy a praktikum, netán a gazdaság szabályai működtetik a világot, hanem igenis a szépség és az arra való igény is és ezt azért jó tudni. Vagy hinni.)

A tulipán szaporítása is érdekes, erről ugyan jobb lenne, ha Miklós írna itt, de amennyit tudok a történeti oldaláról, azt saját szorgalomból összeszedtem röviden. Az angol forrás, amit én olvasgattam (Literature and the Renaissance Garden from Elizabeth I to Charles II: England’s Paradise, szerző: Amy L. Tigner, Routledge 2012), azt írja, hogy James Garrettnek (szintén XVI. századi flamand gyógyszerész, aki Lobeliusszal is barátságban volt, mikor Londonban éltek mindketten) hét évig tartott, mire a magról szaporított tulipánja virágzó növénnyé fejlődött. Most képzelje el a mai világhoz szokott kedves Olvasó, hogy hét évet fordít arra, hogy magokból valamit nevelgetni próbál, mégpedig úgy, hogy minél változatosabb növényt hozzon létre végül – fantasztikus kísérlet, számomra nagyon jelzi azt is, mennyire más tempóban zajlott az élet korábbi századokban… Más botanikusok, kertészek, ahogy az John Tradescant esetében is történt, a hagymákkal kísérleteztek: az anyahagyma körül kialakult ún, fiókhagymákat választották le vagy éppen szétvágták magát a hagymát és másik típusú hagymával szorosan összekötve azt igyekeztek új változatokat kinevelni – sikerrel. Emellett pedig ott van az ún. tulipán színtörés vírus, ami ha megtámadja a tulipán töveket, szintén változatos színeket, mintázatokat hoz létre, például a cirmos tulipánokat. A XVI. században már ismerték a hollandok ezt a lehetőséget is: az egészéges hagymát ilyen fertőzött hagymával párosítva neveltek ki újabb változatokat, amelyek még többet értek. A Semper Augustus nevű tulipán ára pl. 1624 és 1637 között 1,200 holland forintról 10,000 holland forintra nőtt, ami éppen egy csatorna menti amszterdami ház ára volt... (Vicces adalék az angolok esetében, hogy ők az elején olyan szinten nem voltak képben a tulipánhagymát illetően, hogy elsőre megfőzték és megették, csak aztán világosodtak meg és fogtak hozzá a kísérletezéshez.)

Egy Semper Augustus-portré

Mivel érdekel ez a téma, megnéztem a Tulipánláz című filmet is, de ezt senkinek nem javaslom, kiábrándítóan túljátszott, unalmas és szinte semmi köze nincs ehhez a témához. Philippa Gegory korábban említett regénye viszont érdekes időutazás, mégpedig abból a szempontból is, ahogy a szerelem, hűség, ragaszkodás különböző, néha talán nagyon meglepő formáit körbejárja. Mivel id. John Tradenscant alkalmasint egy ifj. John Tradenscantot is produkált híres kertjei és gyűjteménye mellett, érdemes elolvasni a Virgin Earth című Gregory-regényt is, amely már róla és az Új Világ Angliára gyakorolt hatásáról is szól a növények szeretete mellett. Ifj. John Tradescant sem volt akárki: I. Károly és francia felesége, Henrietta Maria főkertészeként fontos kertek kialakításában, gondozásában, az apja által elkezdett gyűjtemény kibővítésében és dokumentálásában is vezető szerepet játszott.

Egy saját kerti (fogalmam sincs milyen nevű) példány

Még szerencse, hogy Kata megírta a csírázós bejegyzést, mert így - ha lassan kapcsolva is - de eszembe jutott, hogy a tavaly őszi cseh utunkról az általunk oly nagyon szívesen fogyasztott cseh nemesítésű Champion almamagokkal tértünk haza. Útközben aki almát evett, szigorúan a csutkában kellett hagyja a magokat, amik zacsiba kerültek, nehogy kiszáradjanak.
A gyerekek már alaposan ki vannak tanítva arra, hogyha bármit esznek, bármikor bármelyik gyümölcsnél, zöldségnél elhangozhat az az anyai utasítás, hogy ezt ide köpd, azt oda köpd.... NE keverd össze!
Jövőféltés: hazaérkezés után az első kipakolandó természetesen a magok. Nedves közegbe (prózaian: bevizezett papírzsebkendőbe) raktam, hogy ne száradjon ki, betekertem fóliába (hogy megtartsa a nedvességet) és ment a hűtőbe, hogy kellő hideghatás érje.

A szakirodalom és kevésbé szak irodalom szerint is almát magról szaporítani nem érdemes, és itt jönnek az érvek a nem mellett: kicsi az esélye a fajtaazonosságnak, sőt, valószínűleg vadalma lesz belőle, maga a csemete későn fog termőre fordulni, satöbbi, satöbbi. Természetesen nem véletlen találták ki a generatív szaporítás helyett a vegetatívat, de itt jön a de: nem végeztem statisztikai kimutatást, de a leghíresebb almafajták leírásánál nem az szerepel, hogy keresztezéses nemesítés, hanem az, hogy véletlen magonc. És a hangsúly a magoncságon van. Soha nem lehet tudni - ez sem rossz érv, de persze, mint nálam mindig, a legfontosabb, hogy lássák a gyerekek, ilyet is lássanak, valamit már ebben a korban mélyebben megértsenek a természet körforgásából, az életből. És az én életemben amúgy is oly sokszor igaz az a mondás, hogy nalám, mi lesz a cserebogárból!
Folyt. köv.

Nedves hideg közegbe (azaz a hűtőbe benedvesített papírzsebkendőbe) téve és nejlonba jól becsomagolva kicsírázott állapotban vettem elő a magokat, egyenként elültettem őket jó minőségű földdel megtöltött cserepekbe.

Ui.: mindenkinek ajánlom, hogy ne ásás után (mint ahogyan persze én csináltam) kezdjen neki az ilyen finommotoros babramunkának: a fáradtságtól kissé remegő ujjakkal az amúgynál is nehézkesebb....

A bejegyzés eredeti megjelenése:
https://lengyel-attila.blogspot.com/search?updated-max=2019-06-27T15:33:00%2B02:00&max-results=7&start=14&by-date=false

Az élet él és élni akar. Lenyűgöző számomra, ahogyan egy apró mag kicsírázik és elindul egy új élet. Ez maga csoda!
A körforgás misztériuma és egyben végtelen egyszerűsége.
A mag beérik, lehull, kicsírázik, a kis növény fejlődésnek indul, és évek múlva ott áll egy fa, ami akár több száz évig is élhet, ő is magot érlel és kezdődik minden elölről. Gyönyörű!

Kicsírázott kajszimagok

De mi indítja el a csírázás folyamatát? Hogyan indul el a csíranövény? Mire van szüksége a fejlődéshez? Mik a növényi élet feltételei?

Csírázásnak indult kajszimagok

A szárazföldi hajtásos növények különböző szervekre tagolódnak (gyökér, szár, levél), melyek a megtermékenyített petesejtből, vagyis a zigótából alakulnak ki. Osztódások és differenciálódások hosszú sora után fejlődik ki a csíra vagy embrió, melyben idővel létrejön a gyökérrendszert kialakító gyököcske, az egy vagy több sziklevél és a hajtásrendszert létrehozó rügyecske.
A harasztoknál még a csíra egycsúcsú, vagyis csak a hajtáscsúcs fejlődik ki, és ennek oldalán alakul ki a gyökérkezdemény. A magvas növények esetében viszont már kétcsúcsú az embrió, az egyik vége a gyököcske, ezzel szemben pedig a rügyecske jön létre. A sziklevelek száma lehet 1 (egyszikűek), 2 (kétszikűek) vagy több (sokszikűek vagy fenyők).

Kajszimagok kicsírázott állapotban, átültetésre várva

Miután a csíra szövetei osztódással kialakultak, további osztódás csak a gyököcske, illetve a rügyecske csúcsain megy végbe, ezzel megindítva a későbbi gyökér- és hajtásrendszert. És mindez még a zárt magház védelmében zajlik - a zárvatermő növények esetében.
Ahhoz, hogy ez a folyamat elinduljon, két akadálynak kell elhárulnia. Először a fizikai gátként az embriót körülvevő magháznak kell átengednie az oxigént és a vizet. A mag egészen addig nyugalomban van, amíg a talaj mikroorganizmusai és az időjárás meg nem gyengítik a maghéjat. Másodszor pedig a magban természetesen jelen levő csírázásgátló anyagoknak kell megszűnniük, ami a mag utóérésével megy végbe. Ez az idő megegyezik a kertészeti gyakorlatban alkalmazott nyirkos hideg tárolással vagyis a rétegezéssel.

Még mindig kajszimagok

Csírázáskor az oxigén és víz mellett megfelelő hőmérsékletre is szükség van. Ha ez mind együtt van, a mag kicsírázik. Kétszikűeknél az egyik lehetőség, amivel például a ricinus, a paprika vagy a paradicsom él, hogy a tartalék tápanyag főként a mag belső táplálószövetében halmozódik fel, a sziklevelek lemezszerűen vékonyak. A már említett differenciálódás során az embrió tengelye megnyúlik, majd a gyököcske lép ki először a maghéjból, mert az előrébb van ebben folyamatban, és hamarosan oldalgyökereket is fejleszt. Eközben a rügyecske hajtástengelye is megnyúlik, legyőzi a talaj ellenállását, kampószerűen kiemelkedik a felszínre, magával húzva a szikleveleket és a rügyecskét. A csíranövény kijut a fényre, a sziklevelek bezöldülnek, kifejlődnek az első lomblevelek, elkezd fotoszintetizálni és önálló, önellátó növénnyé alakul. A másik lehetőség, ami többek között a babnál jelenik meg, hogy a tartalék tápanyag kizárólag a két vastag sziklevélben tárolódik. Itt is a gyököcske lép ki először a maghéjon át, kialakul a gyökér, a sziklevelek és az őket takaró halvány lomblevél kijut a felszínre, a sziklevelek átadják az összes tápanyagot a fejlődő lombleveleknek, amik ezután elkezdenek fotoszintetizálni, újabb önálló növényt hozva létre.
Mindez szintén kétféle módon történhet az egyszikűek esetében is. Az egyik esetben a csírázás megindulásakor itt is a gyököcske tör ki először a magból, ezzel egyidőben a hajtástengely is megnyúlik, a felrepedt szemtermésen megjelenik a csírahüvely. Ezt az első lomblevél áttöri, és beindul a fotoszintézis. Ebben az esetben a sziklevél bent marad a magban, onnan táplálva a csíranövényt a fotoszintézis beindulásáig. Ez a folyamat például a kukorica vagy a búza esetében figyelhető meg. A másik eset ugyanígy zajlik, annyi különbséggel, hogy a sziklevél kibújik a magból, mint például a hagyma esetében.

Szilvamagok csírái

És hogy mindez miért lett érdekes számomra? Mert a Judit által tavaly ősszel rétegezett gyümölcsmagok elkezdtek kicsírázni, külön edényekbe ültettük őket, és csodálatos fázisokat figyelhettem meg a kezeim között. Egyik-másik kis csíranövény lenyűgözően szép volt! Erős gyökerek, szép, egészséges sziklevelek, és már fejlődésnek indult lomblevelek.
Csak néztem a növénykéket, és mosolyogtam.

Szecsuáni bors

Felhasznált irodalom:
Haraszty Árpád: Növényszervezettan és növényélettan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1978
Dr. Szalai József: A növényi élet feltételei a kertekben, História Alapítvány, Budapest, 2009

Egylakiság.
Családanyaként döbbentem csak rá, hogy a növényeknek micsoda különleges, sokrétű, bonyolult, egyszerre harsogóan nyilvános és mégis játékosan rejtett nemi életük van.

A tavalyi hímivarú barka és nőivarú füzér mellett ott láthatóak az idei nőfüzérek (bal oldali ágon) és a megnyúlt hajtásrügyek (jobb oldali ágon).

Az alábbi áttekintésben olyan növénynemzetségeket ismertetek röviden, melyek fajai, fajtái dísznövényként, vagy gyümölcstermőként lehetnek szép, illetve hasznos elemei kertünknek. Immár 30 éves szakmai tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy az átlag magyar ember növényekkel kapcsolatos ismeretei erősen hiányosak.
Ami még szomorúbb, hogy ebben a 30 évben folyamatosan romlott ez az állapot, ami jelzi az emberek természettől való távolodását. Szakmabeli társaimmal persze folyamatosan igyekszünk e folyamat ellen dolgozni.
Ennek szellemében íródott ez az összefoglalás a legfontosabb növénycsoportokról, hogy a közismertebb nemzetségek mellett olyan növényféleségekre is felhívjam a figyelmet, melyek ugyan még ismeretlenek, vagy csak kevéssé ismertek, de rendelkeznek olyan előnyös tulajdonságokkal, melyek miatt feltétlenül érdemes lehet kipróbálásuk, megtelepítésük!

Hakonechloa macra (japán szálkafű): különlegesen szép megjelenésű, bókoló fűszálakból álló, dús zsombék alakú, több féle színű változatban is beszerezhető, alacsony termetű évelő, mely inkább árnyékos helyet, illetve némi téli takarást igényel.

Hamamelis (varázsmogyoró): Nagyobb termetű díszcserjék, vagy több törzsű fák, melyek különös értéke a tél végén, általában februártól induló, igazán szívet melengető virágzás. Az egyes virágok kunkori szálacskákból álló pici gombolyagok, melyek sárga, narancs, illetve piros színekben kaphatók.

Hedera (borostyán): közismert örökzöld kúszónövények, melyek léggyökereikkel kapaszkodva sok féle felületen jól megtapadnak. Nagyobb felületet benőve különösen alkalmasak nem kívánatos, elemek, vagy akár talaj eltakarására. Árnyékban a legszebbek.

Hemerocallis (sásliliom): edzett, hosszú életű évelők, melyek elképesztő színválasztékban szerezhetők be: a világon több tízezer fajta létezik! A nyár legforróbb időszakában nagyon hosszú ideig bontják látványos virágaikat. Egy virág csak egy napig nyílik, de egy-egy virágszáron akár tucatnyi bimbó is lehet, melyek sorra, egymás után nyílnak ki. Egy növény pedig akár 10-20 virágszárat is nevelhet. Tűző napos helyen lesz a legszebb.

Heuchera (tűzeső): hihetetlen színgazdagságban ismert, levélzetükkel díszítő, teljesen télálló, edzett, hosszú életű évelők, melyek leginkább félárnyékban érzik jól magukat, de tűző napot is elviselő gyönyörű változatok is kaphatók. A levelek enyhe télen át is telelnek, csak nagyon komoly hideg esetén fagynak vissza. Ilyenkor a tövek tavasszal gyorsan újrahajtanak. Alacsony termetük miatt kiválóan alkalmasak talajtakarásra, de nagyobb termetű dísznövények háttereként is alkalmazhatók. Sok fajta ismert, mely apró kis csengettyű-szerű virágok felálló füzéreivel is díszít. Ezek a kis virágok hagyományosan pirosak (innen a név…), de fehér és rózsaszín változat is létezik.

Hibanobambusa (japán bokorbambusz): a Shiroshima nevű, krémfehérrel csíkozott, nagy, tarka levelű változat a legismertebb, mely 2 méterre növő, igen látványos, sűrű, örökzöld bokor. Nagyobb kertekben szoliterként, vagy akár sövényként is alkalmazható. A terjedését határolással megakadályozhatjuk (bauplast.hu – bambusz-szegély). Mínusz 15 fok körül lombozata sérül, de tavasszal gyorsan újul!

Hibiscus (mályva): rendkívül dekoratív, edzett, hálás dísznövényeket felölelő nemzetség!
A mocsármályvák, vagy mocsári hibiszkuszok (Hibiscus moscheutos) általában 50-150 cm magasra növő, lágyszárú évelők, nyáron hosszú ideig nyíló, tányér nagyságú, elképesztően látványos virágokkal. Hófehér, rózsaszín, piros és bordó színekben ismert. Jó télállóságú, normál kerti körülmények közt szépen fejlődik, azonban, mint neve mutatja, meghálálja a bőkezűbb vízellátást. Különösen jól mutat vízfelületek, kerti tavak mellett!
A kerti mályvacserje (Hibiscus syriacus) 2-3 méteres magasságot és 1-2 méter szélességet elérő bokor, mely nyáron hónapokon keresztül ontja tenyérnyi nagyságú virágait. Korábban csak néhány egyszerű változatban létezett, de mára már több tucatnyi gyönyörű színű, szimpla és telt fajtája is elérhető. Gyönyörű szoliter, de sövényként is szemet gyönyörködtető.
A harmadik csoport a nemzetségen belül a szobahibiszkusz, vagy Hawaii rózsa néven ismert Hibiscus rosa-sinensis, mely a trópusok egyik leggyönyörűbb virágzó dísznövénye! Lélegzetelállító szépségű színváltozatok százai állnak rendelkezésre a télikerttel rendelkezők számára. Míg az első két csoport teljesen télálló, ez utóbbi a legcsekélyebb fagyot sem viseli el, teleltetése plusz 10 fok körül célszerű.

Hippophae (homoktövis): általában 3-4 méter magasra növő, ezüstös lombú, terebélyes bokor, mely kiváló élettani hatású összetevők és vitaminok tömkelegét tartalmazó narancssárga kis bogyói miatt igen értékes gyógynövény! Edzett, mutatós, sövénynek is alkalmas. Porzós és termős példányt is ültessünk!

Hosta (árnyékliliom): kelet-Ázsiából származó, tökéletesen télálló, évelő dísznövény, mely rendkívüli szín- és formagazdagságban lelhető fel. Nagy levelei egyszerű zöldek, kékek, sárgák, illetve a legkülönfélébb tarkázottságúak is lehetnek! Nagyon sok fajtának vannak mutatós, illatos virágai is. Jó vízellátottságú, tápdús talajt, illetve a változatok túlnyomó többsége árnyékos fekvést igényel. Az egyik leglátványosabb évelő nemzetség!

Hydrangea (hortenzia): a hagyományosan ismert hortenzia (Hydrangea macrophylla) általában 1-1,5 méteres magasságú bokor, kissé savanyú, jó vízellátottságú talajban, félárnyékos fekvésben érzi jól magát. Vannak azonban a talajra, fekvésre sokkal kevésbé érzékeny fajok (H. arborescens, H. paniculata), melyek kedvezőtlenebb helyen, tűző napon is gyönyörű bokrokká növekednek és a nyári időszakban hónapokig díszítenek hatalmas virágbugáikkal! Kihajtás előtti visszametszéssel minden hortenzia dúsabb, nagyobb bugákat fejlesztő bokrokká nevelhető.

Iris (nőszirom): edzett, hosszú életű évelő növények, melyek törpe, közép és óriás méretekben is fellelhetők. Egészen elképesztő fajtaválasztékban szerezhető be, több tízezer változata ismert! Napos helyek gyönyörű tavaszi virágdísze.

Juglans (pompás dió): jaj Istenem, szegény, régi, kedves diófánk, mi lesz veled?? Az Amerikából érkezett burokfúró légy, vagy egyszerűen diókukac megpecsételni látszik szeretett, árnyat adó fáink sorsát: a termés augusztusra megfeketedve csúfoskodik a fákon… Mivel a legtöbb helyen nem csak árnyékáért, hanem terméséért is ültették, nagy a valószínűsége, hogy évi nyolcszori permetezés helyett inkább pekándióra cserélik sokan…

Juniperus (boróka): rendkívül formagazdag nemzetség, melyet fás szárú, örökzöld fajok és fajták alkotnak. Nagyra növő, fa termetű, kisebb bokor alakú, illetve elterülő, kúszó változatok egyaránt előfordulnak. A lombszín zöld, kék, sárga, de akár fehérrel tarkázott is lehet. Hasznos, szép növények, melyek szoliterként, sövényként, vagy talajtakarásra is alkalmazhatók.

Kalopanax (tüskefa): a nemzetség egyetlen faja a Kalopanax septemlobus, mely Kelet-Ázsiában honos. Hihetetlenül tűrőképes, 20 méterre is megnövő, különleges megjelenésű, hosszú életű fa, melynek késői (augusztus-szeptember) virágzása értékes a méhek számára.

Kerria (boglárkacserje): ázsiai eredetű, 1-2 méterre növő, edzett bokor, mely május-júniusi, aranysárga virágzásakor szemet gyönyörködtető.

Kniphofia (fáklyaliliom): Dél-Afrikai eredetű, látványos, nagy termetű, edzett, napfénykedvelő, évelő növények! Hosszú szárakon fejlődő, fáklyaszerű virágfüzérei nyáron díszítenek a fehéres-sárgától a narancson át a tűzpirosig terjedő színekben. Újabb fajtái között már folyton-nyílóak is vannak, melyek akár 3 hónapon át is hozhatják szemet gyönyörködtető virágzataikat!

Koelreuteria (csörgőfa): Kelet-Ázsiai eredetű, gömbölyded koronájú, jó tűrőképességű, gyorsan fejlődő díszfa, mely a nyár második felében gyönyörködtet aranysárga virágzataival. Érdemes lenne a legdúsabban virágzó példányokat kiválogatni és tovább szaporítani. Narancspiros színnel kihajtó, illetve oszlopos változata is beszerezhető.

Kolkwitzia (kínai viráglonc): Kínai eredetű, 2 méteres bokorrá növő, visszahajló ágú, edzett cserje, melyet május-júniusban, kis tölcséres, rózsaszín virágok özöne borít el! Aranysárga lombú, illetve kisebb termetű változata is létezik.

Laburnum (aranyeső): sárga akácnak is mondják, mert nyár elején nyíló, pillangós virágokból álló, aranysárga virágfürtjei az akácéhoz hasonló alakúak. Nyílásakor hihetetlenül látványos, kisebb termetű díszfa, vagy nagyobb bokor, melynek óriásfürtű fajtája is ismert! Mérgező növény, kisgyerekes kertekből inkább hagyjuk ki!

Lagerstroemia (selyemmirtusz): komoly adósságaink vannak ezzel a nemzetséggel szemben! Elképesztően látványos virágzású, kisebb bokortól a komolyabb fa-méretig terjedő habitusú növények, melyek nyílási ideje a nyár második felére, illetve szeptemberre esik. Orgonáéhoz hasonló, de annál általában jóval nagyobb, felálló, vagy a nagy tömeg miatt oldalra bókoló virágfüzérei sok gyönyörű színben lelhetők fel: hófehér, rózsaszín, lila, piros, bordó és ezek mindenféle átmenete! Egy kifejlett méretű selyemmirtusz teljes nyílásban a leggyönyörűbb dísznövények egyike! Mintegy tucatnyi, betegségekkel és a komolyabb téli hidegekkel szemben is kiválóan ellenálló fajtája áll rendelkezésre kertjeink, parkjaink napos részeinek díszítésére, melyekből most azonnal el kellene ültetni egymillió darabot országszerte! :-)
További érdekességei, hogy az idősebb példányok kérge platán-szerűen, foltokban válik le, igen mutatós, illetve őszi lombszíne a sárga-narancs-piros színekben pompázhat a talaj minőségétől illetve a fajtától függően!

Lantana (sétányrózsa): Brazíliából terjedt el világszerte ez a hálásan virágzó mediterrán cserje, mely edényesként balkonok, teraszok szép dísze lehet. Nagyon sok, szép színben ismert. Fagymentesen teleltessük.

Laurocerasus (babérmeggy): vagy Prunus laurocerasus, a Balkántól a Kaukázusig elterjedt, örökzöld lombú cserje, mely rengeteg, kisebb-nagyobb termetű változatban ismert. Szoliterként, illetve egyre több helyen sövényként is telepítik, ez utóbbira különösen alkalmasak oszlopos habitusú változatai. Pirosan kihajtó, nagyon szépen virágzó (felálló, hófehér, illatos fürtök), és ehető gyümölcsöt termő fajtái is léteznek. Edzett, hálás, mutatós növény!

Lavandula (levendula): mediterrán eredetű, kedvelt törpecserje, melyet aromás illatú, hamvas-szürkés levelei, illetve mutatós, kék virágai miatt ültetnek. Ismertek rózsaszín és fehér virágú változatok is. Tűző napot, viszonylag szárazabb helyet kedvel, alacsony bokrait célszerű tavaszonként alaposan visszavágni. A virágzatokból nyert, népszerű levendulaolaj kellemes illata mellett számos jó hatással is rendelkezik.

Leucanthemum (margaréta): az egyik legismertebb, legnépszerűbb, hosszú életű, edzett évelő növényünk, mely napos kertek kedves, mutatós dísze. Hófehér szirmú, sárga közepű változata a legelterjedtebb, de kaphatók telt, sárga, illetve piros szirmú fajták is. Vágott virágnak is kiváló.

Leucothoe (fürtöshanga): észak-Amerikai eredetű, kisebb termetű, színes lombú örökzöld díszcserjék. Leveleik kihajtáskor, illetve télen még színpompásabbak.

Ligustrum (fagyal): Európától Japánig elterjedt, többnyire örökzöld fajok tartoznak ide, melyek általában cserje termetűek, de pl. a japán fagyal (Ligustrum lucidum, ami egyébként kínai eredetű…) 10 méteres fává is képes nőni. Nálunk a leggyakrabban ültetett faj a télizöld fagyal (Ligustrum ovalifolium), mely nyírott sövényként a legnépszerűbb és tarka levelű változatai is mutatósak. Délebbi országokban a kínai törpe fagyal (Ligustrum jonandrum) igen kedvelt, mert tökéletesen alkalmas formanövények nevelésére. A fagyalok az orgonák (és az olajfa!) közeli rokonai, a nálunk is őshonos, lombhullató közönséges fagyalra (L. vulgare) pl. az orgonafajták kiválóan olthatók is.

Liquidambar (ámbrafa): a nemzetség fajai Görögországtól Japánig, illetve észak-Amerikában fordulnak elő. Ez utóbbi (Liquidambar styraciflua) a legismertebb és legnépszerűbb. Az Amerikai kontinens keleti felén, a Kanadai határtól egészen Hondurasig előforduló, közepes termetű díszfa, mely különleges, szinte csillag alakú levelei, illetve pazar, zölddel kevert narancsos-piros őszi lombszíneződése miatt nagyon szívesen alkalmazott növény! Oszlopos, valamint kis termetű fajtái is beszerezhetők.

Liriodendron (valódi tulipánfa): ő az igazi, valódi tulipánfa (Liriodendron tulipifera)! (A nemzetség másik faja a kevéssé ismert kínai tulipánfa.) Az egyik legősibb zárvatermő növény, mely észak-Amerikából érkezett hozzánk, nevét pedig tulipán alakú leveleiről kapta! Európában évszázadok óta igen kedvelt, egyes kastélyparkokban bődületes méretű, gyönyörű példányai élnek! Gyorsan nő, szereti a nedvesebb környezetet, hazánkban ártéri fásításként is előfordul. Nagyobb mértékű telepítése is indokolt lenne, mert díszfaként nagyon mutatós, illetve fája is értékes! Piros közepű, zöldessárga virágai is szépek.

Lonicera (lonc): sok fajt felölelő nemzetség, melyből a teljesség igénye nélkül a dísznövényként ültetett, teljesen télálló, örökzöld, vagy lombhullató fajokat, fajtákat érdemes említeni. Kevésbé, vagy erősen illatos, gyönyörű virágdíszt adó változatok egyaránt vannak köztük. Egyesek felfuttathatók, mások a talajon elterülők. Különösen értékesek az 1-1,5 méteres bokorrá növő kamcsatkai lonc (Lonicera kamtschatica) változatok, melyek vitamindús, ízletes, kék bogyóterméssel örvendeztetnek meg májustól!

Lycium (ördögcérna): a keleti gyógyászatban ismert és nagyra becsült, gyógyhatású Goji-bogyó, mely gyors növésű, edzett bokor és már a 2. évtől bőven terem! Termése az egészségre igen hasznos anyagok sokaságát tartalmazza, ezt számtalan vizsgálat bizonyítja!

Süsü dalát a legelsők között vettük fel az esti, elalvás előtti repertoárunkba.
Az óvodában lila pillangó volt a jelem, anyu hímezte rá a kéztörlőmre és a zsákomra. A kéztörlő a mai napig megvan, maga a hímzés jobb állapotban, mint maga a törülköző.
Azért fontos ez, mert mostanság filozofikus, mély gondolkodású bölcs emberekről derül ki számomra (előbb Irma, aztán Kriszti, aztán Géczi tanár úr és persze Lantos Gábor), hogy alapvégzettségük szerint biológusok.
Tegnap írtam Krisztinek, hogy én pontosan az ellenkező utat jártam be: előbb maga a lét megfejtése érdekelt (filozófia, irodalom) és innen érkeztem meg a biológiához, a botanikához, amit talán magának az életnek nevezhetünk. Furcsa, nem?
Mint mikor egy hímzett lila pillangó leszáll egy virágra. A kertet én művelem hozzá. És azóta, ha kicsi szívem vélük dobogna, nem lennék ilyen nagy otromba....

Nárciszok földkalappal