valahogy mintha elfelejtettük volna, hogy nemcsak a zenét imádjuk, de írni is nagyon szeretünk róla... erre egy hónappal a Faluság indulása után eszméltünk rá.
Múlt vasárnap, épp egy hete reggel Ozorán játszottam, az Ambyss helyszínen. Szeretek hajnalban, reggel zenélni: valaki még alszik, valaki még ébren van, másvalaki már ébredez. Nos, nem épp egy altató volt, különösen a 3. része...
Egyébként ezek improvizációk, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a digitális semmiből indulok: csak a két szintetizátor, a keverő és az effektek állnak rendelkezésre üresen, szekvenciák és hangok előzetes beállítása nélkül.
Íme hát a hangfelvétel:
A hangfelvétel-bemutató egyben weboldal-debütálás is, ugyanis a dokumentumok az újdonsült - és még persze folyamatos kenegetés alatt álló Eszelős meszelős oldalon kaptak helyet.
Ebben a szép, esős, párás, vizes júliusban illő és üdvös, hogy megmutassam Nektek Lantos Gábor 2006 januárjában kiadott (eddig máshol nyilvánosan be nem mutatott) Állathangok című cédélemezét, ahol a korábban felvett állathangokat sorakoztatta fel, szerkesztette össze, majd rövid tudnivalókat fűzött azokhoz.
Tárgyilagosnak és ismeretterjesztésnek szánt, de költőire sikeredett munka.
A hangokat hallgatva és a jegyzeteket olvasva talán más is maga előtt látja a természet hangjainak állhatatos rögzítőjét, amint például a mindig párás, nedves,
árnyékos, csúszós patakparton lapul mozdulatlanul - talán nem is először -, hangzsákmányát lesve (a szúnyogok, hangyák és bögölyök éhes seregének nagy örömére), és
csendesen örvendezik, amikor az egyik odaérkező vaddisznó "beleszagol" a régóta beélesítve kezében tartott mikrofonba, hogy aztán elfusson a patakban.
Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.
A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása
Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?
AlgoRave est
Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.
Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.
A Medialab Prado nappal...
Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)
... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)
A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....
Hydrák
A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.
És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.
Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.
Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:
Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 1. rész
Úgy adódott, hogy – Balázs Soundscape-ökológia című, pár hete a Faluságban megjelent cikke által indíttatva – Lantos Gábor Huszonhárom markóci madárkánon című, Markócon, 2007 januárjában megjelent, zenei művekből álló összeállításába a szélesebb közönség most, Lantos Gábor születésének 65. évfordulóján, és itt, a Faluságban kaphat legelőször betekintést – köszönettel az oldal szerkesztőjének, Juditnak.
Lantos Gábor már több mint tíz éve a – főműve címéül választott – kozmikus ösvényeken bandukol jellegzetes hosszú lépteivel, vállán kopott, zöld, vászon vadásztarisznyájával, benne tompán, ezüstösen csillogó kis felvevőszerkentyűjével, kezében féltett mikrofonjával, meg-megállva, hogy a természetnek a csendből felzengő, tünékeny, megismételhetetlen hangjait lélegzetvisszafojtva elkapja, lerögzítse az örökkévalóságnak.
Majd hazaballag könyvekkel és egyéb írott szóval tömött, rendkívül puritán dolgozószobájába és hosszú órákon át, étlen-szomjan, az időről tökéletesen megfeledkezve belemerül alkotómunkájába: a hangoknak az általa lefektetett szimmetriai rendszerek szerinti rendezgetésébe, újjákomponálásába.
Ez az összeállítása – mert több is van – elsősorban a szívének kedves pedagógiai, módszertani célzattal készült, a hallgató fülének kényeztetése harmóniába rendezett hangokkal most kevésbé állt törekvésének a középpontjában.
Olvassuk saját kísérőszövegét, hallgassuk zenéit:
Fel sem akarom sorolni, hogy mi minden veszett, veszik el az utóbbi hetekben. Ilyenkor annyira jó bármibe kapaszkodni, ami pozitív, ami most születik, amiben van remény... Ezért döntöttem úgy, hogy sokminden ellenében a Dallamaukcióról írok, hátha egyúttal egy kicsivel nagyobb nyilvánosságot adok ennek a remek kezdeményezésnek.
Az aukció Zámbori-Bíró Tamás vendégoktatónk ötlete, aki az őszi szemeszter során Márka- és üzletfejlesztés címmel tartott órát a PTE Művészeti Karán. Nagyon fontos ez a téma a művészhallgatók számára ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek az őket körülvevő üzleti világban, nemcsak amiatt, hogy ne essenek zavarba a "kereskedelem" szótól, hanem hogy akár kreatív szemlélettel tudjanak új kezdeményezéseket létre is hozni ezen a területen. A kurzuson elektronikus zenész, tervezőgrafikus és képzőművész hallgatók vettek részt, így lehetett és érdemes is volt egy olyan záróprojektben gondolkodni, amiben több típusú tevékenység egyaránt megjelenhet. Tamás már régóta dédelgette egy zenei árverés ötletét, ami végülis a féléves előkészület után szerdán megvalósult a Made in Pécs kávézóban.
A dallamaukció ugyanolyan, mint bármilyen más árverés, csak itt immateriális alkotásokat (10 mp körüli hangokat, töredékeket, loop-okat) lehet venni. Ezeket a szervezők elsősorban csengőhangnak szánták, és együtt is válogatták ki a csoport tagjai által készített darabokat.
Az ilyen típusú munkák birtoklása érdekes kérdéseket vet fel: lehet-e egy adatcsomagból csak egy példány? Megoldható-e technikailag, hogy amint valamit másnak átadok, az nálam eltűnjön? Tekinthető ettől a mű azé, akinek a gépén, telefonján vagy email-fiókjában van?
Különféle próbálkozások eddig is megjelentek az adatcsomagba illesztett kódoktól a felhasználó lelkiismeretére apelláló licenszekig, melyek között jelen esetben egy szimbolikus gesztust látunk: az alkotás nyertese email-ben kapja meg a hangfile-t, és vele szintúgy egy emléklapot, amin megjelenik, hogy kitől-kinek, mikor.
Habár a rendezvény címe melodikus asszociációkat hordoz, a 19 alkotás elég szabadon kezelte a dallamot mint olyat: valahol a Touch kiadó 2002-es, extrém csengőhang-válogatása és a mostani elektronikus zenei irányzatok között félúton helyezkedtek el. Ahogy észrevettem, általában kelendőbbek voltak a "szókimondóbb", dögösebb hangzású dolgok (volt olyan dallam is, ami 15.000 ft-ért kelt el!), mint az inkább transzparensebb, cizelláltabb kísérletek.
Örülök neki, hogy e két pólus egyaránt és vegyesen képviseltette magát, és remélem, hogy ha lesz folytatás, akkor később is így marad, és nem pedig az eladható (kommersz) zene pejoratív folyamatát tapasztaljuk meg. Nyilván akkor is érdemes végigjárni ezeket a lépcsőfokokat, hogy megtapasztaljuk kicsiben a popzenében évtizedek alatt lezajlott jelenségeket, és talán ezzel kikerülhetőek legyenek az ott kialakult zsákutcák.
Elég fontos mindamellett épp a kortárs és kísérleti zene ilyen irányú találkozása a vásárlókkal: sokkal megfoghatóbbá, emberközelibbé vagy tulajdonképpen kortársabbá teszi az alkotó jelenléte, az aukció vezetőinek kommentárjai, a mecenatúra természetes újraéledésének igénye, a jótékony célú felajánlások és más, ismertebb együttesek (pl. Rokokó rozé) külön erre az alkalomra írt dal-felajánlásai.
Szeretném még kiemelni, hogy az esemény egyetemi projektként jött létre: Tamás minden döntést (helyszínválasztás, jótékony célú felajánlások címzettje stb.) a hallgatókkal együtt hozott és tett meg, óráról-órára átbeszélve az eddigi tapasztalatokat, terveket.
Várjuk a folytatást!
Amikor Murray R. Schafer kanadai zeneszerző a '60-as évek végén útjára indította a World Soundscape Project-et (WSP), az volt a célja, hogy a természeti világ és az ember által kialakított környezet hangképe (soundscape, olyan mint a tájkép, csak hangbéli) harmóniába kerülhessen. Ennek érdekében kezdték meg ráirányítani figyelmünket hangzó környezetünk megóvására, értelmezésére, dokumentálására stb. Ez a kezdeményezés egyrészt antropológiai, várostervezési, biológiai területek irányába haladva megteremtette önálló tudományterületét (gyakran ezt hívják sound studies-nak), másrészt művészeti érdeklődéssel töltekezve kialakított egy csomó, a környezet hangjait felhasználó vagy azokkal interferáló irányzatot: mesterségesen létrehozott soundscape, field recording, narratív hangtáj (pl. Hildegard Westerkamp), ambient zene (pl. Brian Eno) stb.
Valahogy inkább az első csoport céljait hivatott összefogni a World Forum for Acoustic Ecology, ami az oktatásra, kutatásra, népszerűsítésre, megőrzésre valamint a fent már említett, egészséges hangképek kialakítására összpontosított és alakított ki intézményi háttért, folyóiratot, konferenciákat. Ebből a lendületből indította el Hajnóczy Csaba, a MOME oktatója azt a kezdeményezést, hogy jöjjön létre egy -tágan értelmezett- közép-európai fórum is, melynek körvonalazását egy konferencia keretében és annak résztvevőivel együtt végezzék el. Így jött létre a múlt hét csütörtök-szombat között rendezett CESSE - Central European Society for Soundscape Ecology konferencia. Erről írok most egy összegző beszámolót.
Az már a programleírásból is elég hamar kiderült, hogy a CESSE nem elsősorban a World Forum tudományos-kutatói célkitűzései fogja erősíteni. Egy olyan előadáscím, mint pl. a "Region's soundscapes in my site-specific music" arra utal, hogy a környezetet aktívan felhasználó, de ahhoz alkotóként és nem dokumentáló célzattal közelítő művészről van szó (Július Fujak szlovák zeneszerző, mellesleg fantasztikus karakter, miként a többi megismert előadó is), és ez az esetek 70%-ában így is volt, vagyis zömmel a hangzó alkotás és tágabb értelemben vett -akár mesterséges- környezetének viszonyát variáló művészeti projektek, aktivista kezdeményezések, természetihang-felhasználási ötletek kerültek elő, melyek mellett persze nagyon szépen megfértek a sound studies területei is: városi zajszennyezés- vagy vasúti rezonancia felmérések, madárhang-értelmezések, hangtérképek, bioakusztika kísérletek (legyen az akár növényi/állati hangképzés, akár az emberi környezet által torzított természeti folyamatok köre). Ez a konstelláció adta azt a helyi stílust, aminek helyet kerestünk a hasonló kezdeményezések között a világban.
Brane Zorman és Irena Pivka előadása
Gondolkodtam, hogy hogyan is írhatnék a leginkább erről a kesze-kuszának tűnhető témáról, aztán végülis arra jutottam, hogy abban a sorrendben írok, ahogy az történt. Az események kezdete a konferencia kezdete előtti estén történt, amikor egy vendéglőben gyülekezett a társaság, és sorra, ahogy mindenki megérkezett, kisebb asztalok körül már meg is indult a beszélgetés. Én lengyelekhez társultam, akik Krakkóból és Wrocław-ból érkeztek: Sławomir és Magda, egy házaspár, akik a '30-as évek Lengyelországának utcai, ipari zajaival és azok mindennapi életre gyakorolt hatásával foglalkoznak; és velük egy másik Sławomir, aki zenetudós, és a Wrocław-i egyetem Sound Studies (talán 'hangtan' lenne magyarul?) csoportjának egyik tagja (nem is tudtam, hogy van ilyen a környéken!). Nyilván mi másról, mint a botanikáról, a gyümölcsfákról meg a lengyel mezőgazdaságról beszélgettünk, azon gondolkodva, hogy vajon miben és miért más az ottani birtokstruktúra, hogyan vált olyan produktívvá a lengyel gazdaság.
(Július Fujak és Sőrés Zsolt)
Ezután a Három hollóba mentünk, ahol Sőrés Zsolt és a már említett Július (szegény nagyon meg volt fázva, egy hősugárzó előtt ült) improvizációját hallottuk. Eközben már megismerkedtem a cseh közreműködőkkel (Michal, Tomáš, Jan, Miloš) is, akik mind valami nagyon figyelmes-gondos módon foglalkoznak a saját területükön a hanggal, a gondolkodással. Amúgy is nagyon szeretem a cseheket hagyománybecsülő modernségükért, közöttük is Jan (Jan Krtička) hangművészeti installációi, kísérletei mellett azzal is rögtön belopta magát a szívembe, hogy a másnapi workshop-om egyik kitartó résztvevője volt (a kettőből).
Másnap aztán elkezdődött a konferencia "szervezett" programja, ami első és harmadik napon a fűtési problémákkal szenvedő (ezáltal végülis ökologikus) Mome előadótermében, a második napon pedig az erősen túlfűtött BMC (Budapest Music Center) csodaszép könyvtárában folyt (a társaság kis része nyilván már a konferencia alatt lebetegedett). Hajnóczy Csaba megnyitója után Rob Mackay (University of Hull, Anglia) mutatta be a lepkék útvonalának és útközbeni hangjaiknak változását az évek során (ezt a tudományterületet hívják biofóniának). Ezután Irena Pivka és Brane Zorman (Radio CONA, Ljubljana) mutatták be bioakusztikai kiállítóterület, amit egy üvegházban (=steklenik) rendeztek be. Július Fujak ezután olyan koncerteket mutatott be, melyeket elhagyott ipari, gazdasági helyszíneken rendeztek, mint pl. a képen látható, belül égszínkék kürtő.
Dijana Protić (Fiume) nagyon érdekes, cd-rom dokumentumokon feltárható hangművészeti dokumentumokat mutatott be, Petra Kapš szlovén képzőművész pedig kifinomult, a -városi- környezetükkel együtt élő, rádiókat, lokalitást, egyedi képes-hangoskönyveket formáló alkotásokat, performatív térhangfelvételeket mutatott be úgy, mintha azok egy, a jelenkori hallás síkján mozgó gondolatmenetet járnának be.
A belgrádi Manja Ristić hegedűművész előadásával kapcsolatban kicsit bizonytalan voltam, mert bár elég sok, a tér és a hang kapcsolatával, az emlékezéssel stb. kapcsolatos kifejezést használt, ami még oké lenne, de valahogy akkor sem állt össze. Az előadás anyaga letölthető itt, és talán jobban érthető olvasva, mint kusza összegzésemben. Manja után Dariusz Brzostek beszélt a rádiózásban megjelenő egymást-zavarásról, különösen a 2. világháború előtti Lengyelországban. Megemlítette azt is, hogy voltak, akik a rádiózavarok természetéből, hangzásából meteorológiai előrejelzéseket is ki tudtak olvasni. Tetszik, ahogy a környezeti hang egyszerűen válthat át a környezetben terjedő rádiófrekvenciás hang elemzésévé. Hiányzik az, amikor keressük a rádiófrekvencián sugárzott kulturális-politikai energia mindennapi, hallható világra kifejtett hatását.
A délutáni előadásokat kihagytam, mert workshop-ra készülődtem kinn. Kár...
Workshop. Mellettem jobbra Tomaš
Este ismét koncertek voltak a Három holló pincéjében: a témakörhöz talán leginkább szerintem a bukaresti Anamaria Pravicencu, a Semi Slient blog szerkesztőjének válogatása volt. Érdemes meghallgatni pl. Félix Blume Horses Talk c. felvételét...
Amíg a Semi Silent felvételei szólnak, folytatom inkább a másnapi konferencia-programmal. A lengyel kollégák munkáiról már beszéltem, utána Szigetvári Andrea tartott performatív előadást arról, hogy milyen nehéz, értékes és mesterségesen előállítható is már a csend, ha egyáltalán le tudjuk kapcsolni a zajforrást vagy meg tudjuk hallani azt, ami mögötte / alatta szól. Ezután néhány előadást kihagytam, mert az iskolánk szülői munkaközösségének ügyei aktualizálódtak (... erről majd inkább máshol), így ott kapcsolódtam vissza, amikor a társaság elindult a 4Dsound immerzív hangtérbe, ahol Paul Oomen mutatta be a 20+ csatornás hangrendszer működését, lehetőségeit és néhány, erre a rendszerre írott darabot. Ha nem is az élmény, hanem maga a mögötte álló munka, mindenképp tiszteletreméltó. Amióta a magunk projektjét építem és látom, hogy évről évre mennyit haladunk, tudom becsülni azokat, akik hasonló évmennyiséget szánnak ebből a röpke és egyszeri életből arra, hogy elhagyott gyárépületek tetőterében megainstallációkat hozzanak létre.
Miloš Vojtechovsky
Az utolsó napon, szombaton a már említett cseh alkotók kezdték a prezentációkat: a megszokott türelemmel, éles látással, imádom. A 60-as évei felé járó Miloš friss és határozott érzékenységét mutatja, hogy megosztotta előadás-idejét két másik kollégával: Tomáš érzékeny természetihang-felvételei és tájrekonstrukciós próbálkozásai (köztiltakozás ellenére kialakított faluja mellett egy korábbi mocsarat, aztán a falu népe megkérdezte tőle, hogy miért csak ekkora lett végül a tó?) mellett a soundscape.cz hangtérkép szerkesztője (ha jól értettem). Miloš és Michal Kindernay volt a társszervezője a tavaly tartott Soundworms Ecology Gathering-nek is, ami egy, a CESSÉhez és egy kicsit a nyári photoSynth-hez hasonló művészeti találkozó lehetett.
Őket követően az én előadásom abból indult ki, hogy mi szerintem az ökológiai indíttatású hangművészet: valami olyasmi, ami nem a természetről, hanem vele együtt szól, legyen akár szintetikus hangforrású, de energiaellátásában törekszik az önállóságra, a veszélyes anyagokat kerüli. Ezután bemutattam a photosynth szimpózium alkotóit és Pécsen megismert munkáikat, valamint a Hangfarmon készült projektjeimet és az alkotótelepek egy-két eredményét. A diák itt láthatók:
Ezután Weiperth András tartott nagyon izgalmas előadást a térhangok alakulását illetően a közlekedési zajok tükrében. Elég fájdalmas volt látni, mennyire negatívan hatunk ki környezetünkre akár csak egy útvonal létrehozásával, nem beszélve az ennél sokkal nagyobb környezeti beavatkozásokról.
A szünet után a Zágrábból érkező Darko Fritz mesélt Luc Ferrari Korčula szigeten készült munkáinak hátteréről, és közben ahogy az új materializmus fogalmát használta a környezeti / konkrét hangok használatával kapcsolatban, úgy éreztem, hogy épp ez az, amitől már szeretnék eltávolodni: anyagtalan, vagy lebomló, eltűnő, feloldódó anyagú munkákat szeretnék.
Eduardo Abrantes előadása a hangművészet és a (zene)terápia kapcsolatait kereste, kiindulva abból, hogy a sztereotípia szerint a kísérleti, disszonáns, zajos stb. hangok inkább a betegséggel társulnak a köztudatban. Olyan példákat mutatott, amik bár újszerűek, felhasználják a kortárs megközelítések eredményeit, mégis organikusan bele tudnak illeszkedni a környezetükbe.
Pl.:
Eduardo előadása során született meg bennem egy leendő gyógynövény és gyógyhangmárka neve: hangpharmakon!
Annamarija előadása közben kellett már elindulnom haza, aki akkor arról beszélt, hogyan próbálják megoldani, hogy a bukaresti folkfesztiválok közönsége ne süketüljön meg...
Szóval, az összkép elég színes, vagy akár azt is mondhatnám, hogy vegyes. Nekem nagyon hiányzik az, hogy az ökológia és a hangtér tárgyalása az apróbb szinteken is átgondoltabb legyen. Kutatóként talán (???) megengedhetjük magunknak, hogy a lepkék útvonalait repülőgéppel kövessük (bár volt aki ezzel is vitába szállt), de alkotóként következetesebbnek kell lennünk. Ezért tetszett pl. a Brno-melletti faluban élő Tomaš története, aki a saját lakókörnyezetében alkot és figyel, és ha észleli, hogy a békák és a rovarok hangja évről-évre kevesebb (merthogy kiszárad az élőhelyük), akkor tesz érte, hogy ismét legyen hol élniük. De a többiek megközelítése is megragadó, csak még érlelődnünk kell egymás inspirációi nyomán, hogy abba az irányba is haladjunk kicsit, amit a közös élményekből megőriztünk.
A konferencia programjának részeként egy alakuló ülés is lezajlott azzal a céllal, hogy a későbbiekben intézményesült keretek között lehessen a további programokat, eseményeket szervezni, pályázni. Kicsit elvesztettem a fonalat, de mintha a CENSE (tehát - a tágan értelmezett - közép-európai sounscape ökológiai hálózat) nevet kiselő hálózat inkább informális közösségként fog működni a későbbiekben, és közelebbi céljai az évente megrendezendő, ehhez hasonló konferenciák lesznek.
Vegyes indíttatásokkal látogatok lemezbörzéket, mert egyrészt szuper dolgokat lehet ott találni (beleértve az azokat közvetítő emberi kapcsolatokat is), másrészt viszont kicsit fáj a szívem pénzt kiadni egykor már megjelent lemezekre. Inkább támogatom azokat az alkotókat, kiadókat, akik most alkotnak és jelentetnek meg izgalmas dolgokat. Évente sajnos nem túl sok pénz marad erre, de annak 95%-a olyan kiadványoké, amelyek valamilyen fizikai formátumban (bakelitlemez, kazetta stb.) is megjelennek. Mostanában menő dolog a kazettakiadás (hazai példák: Farbwechsel, Exiles, valamint részben a PrePost), mert házi keretek között lehet űzni, jó hagyományokkal bíró médium; ugyanakkor pedig egyre több 2-300 példányos bakelitlemez is jelenik meg, velük együtt pedig észrevétlenül egész sor kiadó bukkant fel. A független kiadók vásárának szervezői ezt neszelték meg, és indították el tavaly az Independent Label Fair nevű rendezvényt, ahol a kicsi, otthoni keretek között, munkaidő után, előtt, alatt működtetett zenekiadók megjelenhetnek, árulhatják kiadványaikat. Végülis olyan ez, mint a termelői piac, csak épp hangok termelői piaca. Ezen jártunk tegnap Budapesten, a Szimpla Kertben.
A Tapes Sublimating, a Dióbél és a Klinik kiadók standjai
Talán még nem említettem korábban, de van egy kiadónk, a Dióbél, ami kis példányszámban jelentet meg kísérleti zenéket. Mi is, mint ahogy az összesen negyven (!) kiadó, kaptunk egy-egy asztalt, hogy kipakoljuk a cuccainkat. Hatalmas élmény látni mások portékáját, beszélgetni a többiekkel, az érdeklődőkkel, visszajelzéseket szerezni arról, hogy milyen megközelítések működnek, és mik már nem. Elég sarkos ez utóbbiról a véleményem: tulajdonképpen a zenekiadás nem igazán a használható hanghordozók termelése, hanem a szimbolikus kereskedelem felé tolódott el: nem azért veszünk cd-t vagy kicsi bakelitlemezt, mert azon fogjuk hallgatni (nekünk pl. nincs is cd-lejátszónk, kazettát pedig a már húsz éve is debil hangú Sanyo dekken tudok csak hallgatni), hanem az alkotás egy adekvát formájának birtoklása miatt. Szeretjük kézben tartani a zene hordozóját, ugye, még akkor is, ha amúgy a mobilunkról hallgatjuk. Szóval ennek folytán szerintem egészen mindegy, hogy milyen is a hordozó formátuma, sőt, megkockáztatom: akár az is mindegy, hogy hordozza-e az a hordozó azt a hangot, amit a csomagolása jelez (na jó, egyszer majd kipóbálom, mi van ha nem)...
Habár elég sötétnek tűnik ez a felvetés, még mindig kreatívabb lehet annál, amikor a fizikai hanghordozók helyett a zene elektronikus formájával, adatállományokkal kereskedünk. Nyilván ezzel is lehet vitatkozni, hiszen visszatérni egy egykorvolt, a jelenkori zenei kultúrában már háttériparral nem rendelkező formátum felé már-már klasszicizáló, eközben viszont miért ne létezhetnének kreatív megoldások a virtuális zenei formátumok terén is? Valószínűleg emiatt a - korántsem biztos, hogy plauzibilis - elgondolás miatt fordultunk az adathordozókon - pl. sd-kártya, pendrive - történő zenekiadás felé. Az első ilyen kísérletem tavaly egy alkalmi sd-kártya kiadvány volt, idén pedig az Eszelős meszelős családja c. album is így jelent meg, azzal a kiegészítéssel, hogy beépítettem egy zenelejátszót és egy hangszórót is, így tulajdonképpen önálló zenei egység jött létre.
Fándlilejátszós Eszelős meszelős album
Az alkalomra pedig elkészült egy új kiadványunk is, a Rendet! antológia: egyedi nyomatokon grafikák, írások füzetben és adatok pendrive-n, egy szuper kinézetű és kivitelű dossziéban:
Ez utóbbiban érzem azt a lehetőséget, hogy a hagyományos terjesztési formák ötvözhetőek a digitális formátumokkal, beleértve az általánosan elérhető usb-csatlakozós pendrive-ot vagy esetleg egy, csak hálózaton elérhető közeget.
Na és akkor egy fotó a tegnap talált kazettákról-lemezekről:
Bárányos lemez: Pongo Pongo, drótkerítéses: Drinkin' Beer in Banana, másik kislemez: Zombi Girfriend, cd és kék kazetta: PrePost, piros kazetta: CYST, kitűző: Draze records.
Igazán autentikus élmény volt egy Retrórádiótól dübörgő oszkárban hazahozni őket és hullafáradt önmagunkat.
Nyaraink évről-évre a háttérben egy kicsit az immár rendszeres Hangfarm alkotótelepek előkészületeiről is szólnak, melyeket 2013 óta szervezünk. Minden évben valami aprót fejlesztünk a helyszínen, legyen az áram- vagy vízellátás, hűtő (mennyi női háttérmunka!), új terek felújítása vagy kialakítása. Én is szeretem, ahogyan épülünk-szépülünk, bár természetesen a hangsúlyokat sokszor máshova helyezném, a sorrendiséget nőiesen máshogyan írnám....
Az idei év amúgy elég telített volt más munkáim miatt (photosynth szimpózium júniusban ill. vele együtt a Makker műhely létrehozása), de azért valahogy bele kellett férnie, hogy júliusban-augusztusban kivakoljam, kimeszeljük és kitakarítsuk a szőlőhegyi présházat és környékét.
Reggel 8-kor munkára fel (ami gazdanyának azt jelenti, hogy ötkor talpra, ebédet odadob, kint megöntöz, a muskátlikat sem felejti el az ablakban, megreggelizteti a gyerekeket és motiválja őket arra, hogy még ebéd előtt, legalább úgy tíz magasságában menjünk fel gazdapának segíteni), ebédre haza (amit csak gyorsan meg kell melegíteni), utána pihi (mosogatás, elrakodás, esetleg már a vacsora előkészítése, hogy délután minél tovább lehessen kint dolgozni és mikor éhesen beesünk a házba, szinte már csak teríteni kelljen) és feltöltődés (fotelben bóbiskolva olvasni próbálni), aztán 16h-kor újra vissza. Megszerettem ezt a feltöltődés-kisülés napiritmust, mint ahogy azokat a zenéket és gondolatokat is, amik munka közben önkéntelenül belekerültek a falra hordott anyagokba is. A telken már most vannak olyan dirib-darabok, ahol újra és újra eszembe jut egy korábban félbehagyott gondolat vagy valaki, akiről épp ott gondolkodtam, és ugyanúgy eszembe jut a munka azokról a zenékről, amiket újra és újra hallgattam/-unk a kis sd-kártya lejátszón (a házkulcsért már kellett visszarohanni, de a zenékért még sohasem, ühüm).
Na, aztán előbb-utóbb elkészültünk a házzal (szó szerint idén is munkanyarunk volt), ami most valahogy így néz ki:
Ahogy szembesültünk vele, hogy kész vagyunk, ugyanazon természetességgel jött a gondolat, hogy az augusztus végére tervezett alkotótelep részeként egy kisebb művészeti/zenei estet is hirdessünk Kisülés címmel. A baráti házavató is végre aktuálissá vált: végre nemcsak a lenti, falusi házat, hanem a fenti, szőlőhegyi présházat is betáncoltuk az életünkbe. Fontos aktus a házavatás: ünnep nekünk és remélem ünnep a házaknak is - új terek, új lehetőségek, új élet születik.
Bataritával, egy régi és nagyon jó koreográfus kollégámmal már terveztük, hogy újra eljön Pécsre előadni, és mivel ő amúgy is szereti az alternatív helyszíneket, ezért az ő performanszai adták az esemény gerincét: a falusi ház mögötti szántóföldön és a présházban is előadott egy-egy darabot.
A présházban ráadásul nagyleányunk is telefondj-zett egy órát - most végre nem meszeltünk zenehallgatás közben, hanem táncoltunk és beszélgettünk. Ezek után éjjel pedig elektronikus zenész szakosaink és kollégáim játszottunk nem épp szüreti zenéket (egy életre elég volt a szőlőirtásból, egy lugas csemege talán-talán, de borszőlőt sosem! - a természet egyik legabsztraktabb variációja, mikor a csipkebogyót befutja a vadszőlő, amire még rátekeredett egy kis iszalag is. Nálunk a futónövények engedélykötelesek lettek!), ám szerencsére nagyon nyitott és lelkes közönségünk volt mindehhez.
Míg a présházban akkumulátorról-aggregátorról adtunk áramot, addig önkéntelenül jött a felajánlás, hogy Borosi Gábor egy egészen kisfogyasztású, napelemes aksikkal működő ambient-experimentál helyszínt is kialakítson egy másik teraszon:
Itt sima 5v-os akkupakkokat használtunk sorba kötve, melyek így szépen meghajtották a szintetizátort, erősítőt, ledszalagokat.
A dekort is gyermekeinkkel készítettük, egy csomó leárazott ledszalagból (találtam egy boltot, ahol 300 ft egy méter!) pauszpapírral lámpásokat készítettünk (a legszebb befőttes üvegeimet válogatták ki), és helyeztük el az útvonalakon + a budi körül, valahogy így:
A buli reggelig tartott, és mivel a vendégekkel együtt nagyon gyorsan össze is takarítottunk, így 9 körül már ágyba is lehetett kerülni! Ez némiképp persze kihatott az alkotótelep munkaritmusára is, melyet Képeshangok témakörben, vagyis épp a Faluság blogon elkezdett, képhez-hang vagy hanghoz-kép alkotások sorozata inspirált.
Gyenis Tibor képzőművészt kértem fel témavezetőnek, és bár a munka a fenti okok miatt kicsit másnaposan telt, de jó irányba halad, így talán nemsokára a folytatásról is írhatok majd. Készítettem egy gesztusértékű faluságcsajok kiállítást: a teregetőre kicsipeszeltem a Vasárnapi Képeshang fotóit és mellé toltunk egy talicskát, amiből a hozzájuk készített zenék szólaltak meg véletlenszerű sorrendben. Az esemény fontosságának megfelelően csipkék adták a hátteret. Egy másik szárítón, hímzett terítőn pedig Márta horgolásai kaptak helyet. Köszönöm, hogy eljöttetek!
Úgy tűnhet, mintha elfelejtettem volna a Faluság indulásánál, hogy imádok írni a zenéről. Aztán amikor olvastam, ahogy Inez beszámolt hétfőn a finn közlekedési eszközökről, beugrott, hogy van még egyvalami, ami a hóban natív: a lovasszán. És így született meg a "zene" kategória a blogon.
Nem sokat tudok a finnek és a lovak állítólag egykor igen szoros kapcsolatáról, csak annyit, hogy hallottam egyszer egy ottani énekest, Lau Nau-t a 2010-es Ultrahang Fesztiválon, aki egy régi dal feldolgozását játszotta.
Először kezdem az eredetivel:
Aztán íme a hatvan évvel későbbi feldolgozás:
Mindkét verziót szeretem: Tapio Rautavaara a büszke, természettel dacoló, az állaton uralkodó erős férfi-ideál mai szemmel igen önironikus utazója, Lau Nau pedig a poszt-rock lecsendesülés, a biztonságban, gyengének lenni bátor ügető. Mindkét változat egyszerű eszközökkel dolgozik: az egyik a hangeffektusok, technikai eszközök kora előtt, a másik, tudatosan, inkább utána. Szeretem a "poszt-" zenei irányzatokat úgy általában: valamit, a szellemiséget talán, megőriznek a kiindulópontból, de a módszert elvetik, és más megközelítésben újrahasznosítják annak eszközeit. Lau Nau hangeszközei is éppoly erősek, mondhatni büszkék, mint egy punk-együttes arzenálja, de erejét már a lecsendesülésre fordítja - megszállottsága nem a lovasszánon ülő dala, hanem annak a sóhaja, akit az út mellett elhagy.
A Tapes Sublimating, a Dióbél és a Klinik kiadók standjai
Fándlilejátszós Eszelős meszelős album
