Ezt a címet loptam: egy Helga Thoma nevű történész könyvét hívják így, amelynek alcíme: „A francia királyok szeretői”.
A könyvtárban való szokásos bolyongásaim során szembejött, amikor valamilyen életrajzi vagy legalábbis történelmi tárgyú olvasmány után kajtattam.
Elég ritkán olvasok száraz történelmi adatokat, engem a megelevenedett történelem érdekel, azoknak a történetei, akik akár a szomszédaim is lehetnének (igaz, én a képzeletemben II. Erzsébet angol királynőt is ilyennek tartom, de hát álmodozni csak szabad – persze jobban szeretnék én az ő szomszédságába költözni), így lehetőleg valamilyen regényes formában szeretek róluk informálódni, még akkor is, ha egy ilyen műfajban persze a realitás egyes (többes) elemeit a képzelet pótolja ki.
Szóval a francia királyok szeretői, hm, hm, kifejezetten érdekfeszítő téma, az egész szeretősdi nagyon foglalkoztat már jó ideje, több vonalon is: házasság/szerető, házastárs=szerető, hűség, erény-bűn, kulturális különbségek…
I.
Házasság
A házasság szentségéről szoktak beszélni, főleg persze vallási kontextusban. Ebbe ugyan mélyebben nem akarok belemenni, de pl. a római katolikus esketésen elhangzik, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Tehát a házasság azért szent, mert nem csupán egy földi elhatározás, hirtelen fellobbant lángolás eredménye, hanem ennél jóval több, mintha eleve elrendelt lenne, de ha az nem is, hiszen szabad akaratból választjuk a másikat (ez is elhangzik), Isten azért csak lekacsint és áldását adja a szabad akaratból történt elhatározásra, márpedig neki ne mondjon már ellent valami jöttment földi halandó, például egy szerető, ugyebár. Mondhatjuk, ha vallásosak vagyunk, hogy jogos elvárás ez Isten részéről, ennek bizony illik megfelelni.
Emellett gyerekkorunkban mi, lányok olyan meséket hallunk, amelyekben a „holtomiglan-holtodiglan” kifejezés egészen gyakran szerepel. Van egy legkisebb királyfi, akinek soha nem kell, csak a tökéletes Nő. Több száz éve bolyong, sárkányokkal küzd meg, boszorkányok eszén jár túl, a végén még a saját combjából is le kell vágnia daraboka, ha el akar jutni a Superwoman-hez, pardon, a Világszép Nádszálkisasszonyhoz, mondjuk, de mielőtt vele találkozna, hiába penderül elé két másik gyönyörű kisasszony, neki bizony csak az az egy kell, az Igazi (pedig addigra már jól ki lehet éhezve, ühüm). És megszerzi! Onnantól kezdve pedig, hogy feleségül veszi, nem hallunk róluk többet, mert ezzel a tökéletes mesei univerzum le van zárva. Hogy végül papucs lesz-e a királyfiból vagy a korábbi boszorkákat is megszégyenítő sárkány az asszonyból, aki esetleg nem hogy nádszál karcsú nem lesz a szülések után, de a haja is megőszül, na erről nem értesítenek minket. Nem mintha ez önmagában baj lenne, mert a mese, az álmodozás, a vágyakozás a tökéletes után mind építő jellegű egy egészséges határig: értéket, tartást ad, eligazodási pontokat a későbbi világunkban, kérdéseink között, útvesztőink során. Nagyon kell, hogy tudjuk, de legalább higgyük, hogy van tökéletes univerzum – ennek az illúzióját, képét, rendszerét nyújtja a mese (sok minden mást is, persze, szeretem is a meséket nagyon).
(Egyébként a férfiak is hiába ringatják abba az illúzióba magukat, hogy ők a teljes realitás talaján állnak, mit nekik a mesevilág, hiszen amikor egy férfi a tökéletes rendszert építi fel éppen a konyhabútor összeszerelése közben vagy a kocsijával bütyköl, hogy még jobb legyen a motor vagy éppen egy legmodernebb technikai kütyüt csodál, ugyanerre a tökéletesség iránti vágyára játszanak a marketingesek is, mert ez bele van kódolva az emberi lélekbe valamiért. A férfiaknak nőből is mindig a tökéletes kell, nem véletlen ez a sok fantasztikus nő – a plakáton, a filmben, a reklámban, csak sosem az életben.)
Harmadjára meg itt van az, hogy a legtöbb lány a családjából is azt hozza, hogy a házasságban nincs harmadik – még akkor is, ha ez óriási hazugság éppen. Mindegy, narratívának jó, olyan biztonságos…Ha az ember apjának három, az anyjának pedig három és fél házassága is van, akkor is ezt a szöveget nyomják, valahogy ránk hagyományozódik, hogy a házasság egy tökéletes intézmény, amiben csak két ember van, lehetőleg összhangban, de legalábbis szeretetben vagy ha nem is, akkor anyagi okokból vagy (kedvencem) a gyerekeik miatt. Érdekes módon ritkán mesélik el, mi a valóság. Gondolom, mert vagy nem tudják vagy nem merik tudni, hiszen akkor magukkal is szembesülniük kéne és kiderülne, hogy kár az erkölcscsősz szerepét felvállalni, mert nem áll jól. Mint mindenhez, ehhez is önismeret kell(ene).
Szóval ott vagyunk mi, felnövekvő nők a csodálatos, tökéletes és persze boldog házasság-eszménnyel felszerelve, kapjuk ezt több csatornán keresztül is, és még egyszer mondom, nem ezzel van alapvetően problémám, hanem hogy arányaiban nem jelenik meg a másik oldal. Vagy ha igen, akkor ilyen szavakkal írják le a „problémát”: rima, ribanc, szerető, a harmadik, csaló, lotyó, szajha és így tovább, ez végül is nem egy szinoníma- szótár készítő kurzus, csak érzékeltetni szeretném, hogy a szerető szón kívül nincs köztük egy sem, ami ne lenne mélyen megbélyegző jellegű és bizony ebben a kontextusban a szeretőnek is negatív kicsengése van.
II.
Hűség
A korábbi generációktól örökölt, belénk ivódott házasság-idea persze magában hordozza a hűség problematikáját is egyben, hiszen egy ilyen képnek a hűség belső lényege, fogalmilag integráns része. Megint csak a katolikus szertartáson elhangzik, hogy „vele megelégszem”. Hisszük (vagy szeretnénk hinni), hogy a hűség önmagában érték és valóban, sokan, akik egy nehéz házassági, érzelmi helyzettel küzdve mégis a hűséget választják, úgy érzik, hogy a társukat választották megint és újra, ahogy annak idején, amikor „örök hűséget” fogadtak, s ez megerősíti őket önmagukban, a döntésük helyességében és nagyon sok esetben persze a házasságban is, mert rá tudnak ébredni, mennyire szeretik a másikat. Itt persze arról van szó, amikor én fontolgatom a hűség feladását, nem arról, amikor a partner. Utóbbi esetben ugyanis nagyon más a képlet: ha a partnerünk nem hű, az bánt bennünket, megsebez, bűnnek tartjuk, értéktelennek érezzük magunkat, feldühít, bosszúszomjassá tesz – ki hogyan reagál. A lényeg, hogy elvárjuk a hűséget, ezért érint ilyen negatívan, ha kiderül, hogy a másik megszegte a szavát. (Sokszor akkor is így éreznek nők, ha semmilyen szó nem hangzott el, nem házasok a felek – valahol magához a szerelmi kapcsolathoz kötődik a hűség fogalma, nem feltétlenül kell, hogy az adott viszony intézményesített legyen.)
A kérdés az, hogy elvárható-e a hűség. Úgy értem, egyrészt reális-e ilyet elvárni, mi magunk képesek lehetünk-e rá egyáltalán, merhetünk-e olyan ígéretet tenni, ami egy adott időpontban érvényes személyiségfejlődési lépcsőfokunkhoz és élethelyzetünkhöz kötődik? Ha képesek vagyunk rá, ettől teljesebb személyiségek, valódibb önmagunk leszünk-e? Szerethetők maradhatunk-e, ha csalunk? Pláne ha nyíltan csalunk vagy ha csak mi tudunk róla. Másrészt valóban akkor szeretem-e a másikat, ha elvárom, hogy hű legyen? Mi van, ha ő akkor teljesebb, akkor boldogabb, ha mást is szerethet rajtam kívül? Miért ne adhatnám meg neki ezt, ha igazán őt szeretem és nemcsak egy olyan képet, ami számomra belőle komfortos? Szeretem-e, ha megkötöm? Ő szeret-e, ha „csak” egy ígéret miatt hajlandó megkötni magát, de közben máshol jár érzelmileg? Ő ő lesz-e, teljes személyiség, igazi önmaga lesz-e, ha egy fontos(nak látszó) vágyát elveszem és/vagy ő hagyja, hogy ezt tegyem vele?
Sok történet van, hiszen mindenki egyén, saját vágyakkal, látásmóddal, családi örökséggel, saját batyuval. Nem hiszem, hogy van ezekre az erkölcsi kérdésekre válasz, vallási értékrend meg pletykákon csámcsogó nénikék ide vagy oda. Abban viszont hiszek, ha valaki úgy dönt, hogy előtte képes önmagán átgyúrni ezt a kérdéskört egy nehéz helyzetben, amikor központi kérdéssé válik a hűség értéke az életében. Ha megrágja, végiggondolja, a személyiségének megfelelően hiteles döntést hoz. Nagy valószínűséggel erre kevesen alkalmasak. Úgy tapasztalom, a legtöbb ember ilyenkor sértettségből, fájdalomból vagy pusztán testi vágyak irányítása alapján cselekszik – talán egyikkel sincs baj, ilyen az élet, ilyenek vagyunk, emberek. Ugyanakkor azt gondolom, minél érettebb személyiséggel és önismerettel, illetve a szeretett másik ismeretével rendelkezünk, annál valószínűbb, hogy ilyen kérdésekben jól tudunk dönteni és a jól itt annyit jelent, hogy minél kevesebb fájdalmat okozva magunknak és más érintetteknek, minél inkább egy hiteles személyiségfejlődési lépcsőfokon továbbhaladva – ez talán elég is.
III.
Szerető
Visszatérve a szerető kérdésköréhez (mert tulajdonképpen ez érdekel itt engem, csak kicsit körbe akartam járni a hozzá fűződő asszociációimat), a szeretői státusz képe engem mindig is egyfajta izgalmas borzongással töltött el, sokkal inkább pozitív, mint negatív érzések kapcsolódnak hozzá. Egyrészt amikor házasságot fogadtam, pontosan tudtam, hogy képes leszek nemet mondani, ha megkörnyékeznek – és amíg technikailag tartott a házasságom, ez így is történt. (Más kérdés, hogy hol van egy házasság vége, mert biztos, hogy nem a bíróságon, ahol papíron is megkapod, hogy ennyi volt.) Ugyanezt el is vártam és a férjem meg is felelt ennek. (Más kérdés, hogy azért, mert a komfortzónáján túl volt az az energiamennyiség, amit egy kapcsolatba bele kell fektetni – hogy a nőt aztán le lehessen fektetni. ;-)
Ugyanakkor mindig is izgatta a fantáziámat, hogy mit tudhat egy szerető, amit a feleség/férj nem. Most jött el a pont, hogy tisztázzam, mit is értek szerető alatt, teljesen női és teljesen saját, önkényes szempontból: olyan intelligens (!) nőt, aki képes elbűvölni, elszórakoztatni, kielégíteni, szeretni, tisztelni és személyiségében fejleszteni egy férfit, aki ugyan esetleg házas, de ezeket vagy ezek közül valamit nem kap meg otthon és úgy dönt (!), hogy szeretőt is tart, vagy éppen a férfi egyedülálló, aki ugyan együtt élni nem akar a nővel, de minden más fenti minőségre vágyik és maga is partner benne. Ha a férfi a szerető, akkor körülbelül ugyanezeket értem alatta, csak ott számomra fontos kvalitás, hogy a nőt képes legyen a tenyerén hordozni és minden értelemben kihozni belőle azokat a női minőségeket, amelyekre a nő vágyik, amitől nemcsak jobb ember, hanem jobb nő is lesz. Ezek a felsorolt minőségek akár egy házastárs esetében is igazak lehetnek, csak 1. sokszor nem azok, talán az önismeret, a másik ismeretének hiánya vagy éppen a túl hosszan együtt töltött idő (és egy sereg más ok) miatt, 2. a szeretői viszonyban ott van a szabadság, hogy bármelyik fél szabadon lezárhatja és ezt tiszteletben kell tartani – nincsenek ígéretek, nem az elvárásokra helyeződik a hangsúly, hanem a közösen megélt, építő örömökre. (Na most persze az a legideálisabb, ha mindez egy házasságon belül is képes megvalósulni, de ahhoz mindjárt két! rendkívüli ember, minden szinten nagy szerelem, nagy szerencse és óriási intelligencia kell. Úgyhogy bocs, de hagyjuk.)
Szóval az én szerető-fogalmam nem egy cafkát/donhuánt takar, hanem tudatos döntéseket érzelmi, értelmi és fizikai síkon egyaránt. Itt aztán nem véletlenül a francia királyok szeretői jönnek képbe: olyan erős egyéniségű, intellektuálisan és szexuálisan szórakoztató nők egész sora szolgálta ki a XVI-XVIII. századi királyok igényeit, hogy az bámulatos és nem véletlen, hogy (a királynékkal ellentétben) inkább mint szexszimbólumok, sok tekintetben követendő ideálok maradtak fent és sokkal árnyaltabb képet alkot ma róluk a történelem, mint puszta ágyasokról. Persze volt azokból is elég, nem tudom, mennyi energia szorult ezekbe a koronás főkbe vagyis farkakba: megdöbbentő mennyiségű nőt fogyasztottak a hivatalos feleségen, hivatalos szerető(kö)n kívül is és közben mondjuk létrehoztak egy Versailles-t vagy megnyertek és persze elvesztettek háborúkat, hogy csak pár bagatell eseményt említsünk.
Egy szexi jelenet a XVIII. századi Franciaországból
IV.
Kulturális különbségek
Egy ideje kicsit jobban érdekel a francia kultúra, hát olvasgatok, szemezgetek, sokszor persze női szűrőkön keresztül. Az derült ki számomra (legalábbis az olvasmányaim alapján, sajnos személyes tapasztalatokra nem alapozhatok, pedig hú, de eltöltenék ott is pár évet), hogy a házasság mellett egészen hétköznapi és normális dolog akár egy futó flört vagy kaland, akár egy komolyabb szerető – és ez a nők esetében is így van, ők is tartanak szeretőt, úgymond közmegelégedésre. Persze itt is tapasztalható némi kettős mérce, tehát a nők jobban aggódnak, hogy a szerető elviszi a pasijukat, míg a fickók esetleg észre sem veszik, hogy a nőjüknek van egy másik is, de azért érzékelhetően egyenlőbben esik társadalmi megítélés alá a két nem ebből a szempontból. (Hát nálunk azért, ugye...) Őszintén fogalmam sincs, hogy csinálják, hogyan veszik ezt lazán vagy hova teszik érzelmileg ezeket a „petit bonbon”-kapcsolatokat a házas felek (tehát amikor mint egy finom desszertet emelik bele az életükbe a szeretőt), de itt ütköznek ki a kulturális különbségek, mert amíg egy átlag magyar nőt megbénít egy olyan helyzet, amikor csapják neki a szelet és csak a puncija lesz nedves, addig egy átlag francia nem szégyelli ezt meg is mutatni a partnernek a rafinált fehérneműjével egyetemben és „hajrá, péntek van” felkiáltással szereznek egymásnak némi (nemi) örömöt. Gondolom, ott sem kolbászból van a kerítés (bár ez szexuális metaforának kicsit bumfordi), de mindenképpen úgy tűnik, egészségesebb a hozzáállás a félrelépéshez, a kalandhoz, az élet örömeihez. Ezt érzékelteti egyébként az a ma már régiesnek ható kifejezés is, hogy a magyar nyelvben a „madám” egy bordélyházat futtató asszonyságot jelölt, míg a „Madame” franciául csak egy normális megszólítás.
Boucher: Madame de Pompadour többféle kellemei
V.
Saját komment
Miután belemélyedtem ezeknek a francia nőknek a történeteibe, akik annyi örömet (és persze sokszor fejtörést is!) szereztek a királyoknak akár lepedőakrobatika, társasági élet, szórakozás, akár államvezetés terén, a saját életemmel kapcsolatban is felismerésekre jutottam, persze. Egy kimúlt házasságon túl érdekli az embert, miért ment abba bele, mire volt jó, viccesen szólva hogy lehetett ilyen ökör. Nagyon jó és felszabadító utólag viccelődni egy korábban nagyon komolyan vett élethelyzettel, erre csak bátorítani merem nőtársaimat, én elég sokat vihorászom valamikori férjem rovására, amit ő persze nem tud, engem viszont kifejezetten szórakoztat. Nem gondolom, hogy ízléstelenül teszem ezt, és nem is bántó szándékkal (nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerettem és a gyerekeim apjaként mindig is része lesz az életemnek), viszont jólesik kicsit akár gonoszkodni, csúfolódni – ezzel magamat is kinevetem, aki akkor voltam, amikor még elhittem, hogy ez a pasi milyen csodás (hát nem is értem, hogy tudtam leírni egymás mellé ezeket a szavakat úgy, hogy nem menekültek el visítva), és hát végső soron magunkat kinevetni nagyon egészséges tud lenni.
Szóval a saját választásaimmal kapcsolatban arra jutottam, hogy a fentebb már említett hatások, amelyek a házasság-eszményt közvetítették, nagy erősek voltak és nagyon kevés szabadságot is kaptam a fiúkkal való kísérletezésre, azért egészen másképp álltam a házassághoz, mint most. Olyan embert választottam tudattalanul is, aki nem hagy el, nem csal meg. Az már nem jutott el a tudatomig, hogy pont a személyisége olyan oldalai miatt, amelyek biztonságot nyújtanak ezen a téren, egy nagyon unalmas pasas lesz a férjem, aki számára sosem tudok majd mint nő úgy kibontakozni, ahogy az bennem rejlik, mert őt ez nem fogja érdekelni, ezért nem fog inspirálni sem. Magyarán: ebben a házasságban soha nem lehetek úgymond törvényes szerető, mert a másiknak nem lesz igénye sem az intelligenciámra, sem a vad nőiségemre, sem a játékosságomra. S mindezt miért? Félelemből. Bizony, hölgyeim, puszta félelemből. Mert egy ilyen fickó mellett nem kellett attól tartanom, hogy más nővel összehasonlítanak, esetleg kiderül, hogy nem én vagyok az álomnő, netán egyáltalán foglalkoznom kell majd ilyen kérdésekkel és elég leszek-e mint partner. Tudtam, hogy elég leszek, itt-ott még sok is. És így is lett. Végül ő lett „kevés” és halálosan meguntam az egészet, közben pedig el is magányosodtam.
A vezérlő csillagom és elsősorban a női személyiségem rugói azonban szerencsémre nem hagyták, hogy itt meg is álljon a történet, mert a női oldalam már feszült a vágyakozástól, hogy kiteljesíthesse magát és nagy valószínűséggel ennek semmi sem állhatott volna útjába, annyira erőteljesen indult el ez a folyamat. Természetesen sok minden megelőzte ezt a robbanást, először is az anyaság, amiben olyan szinten kibontakozhatott a szeretetteljes, gondoskodó, adni akaró és tudó, anyaként játékos énem, hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni. Ez a folyamat: anyává lenni, anyaként létezni, számomra maga a tökéletesség a sajátos kérdéseivel, kétségeivel, bizonyosságaival, de elsősorban a mindig jelen lévő szeretethullámaival együtt. Ez azonban mégsem volt elég, mert annyi minden más is van bennem mint nőben és bizony elém toppant a Férfi, akivel kapcsolatban már egészen más érzések, gondolatok fogalmazódnak meg, mint korábban a párkapcsolathoz köthetően. Először is a legtöbb esetben már nem félek: vagyok, aki és amilyen meg amennyi vagyok (nem kiló!) és ha jó vagyok így, akkor remek, ha meg nem, akkor sincs gond és ha csak átmenetileg, az is rendben van. Nem félek tőle, hogy másik nőhöz hasonlítva alul maradok, mert tudom, hogy nem ezen múlik az emberi vagy éppen női minőségem, vonzóságom, elbűvölő mivoltom. Nincs ilyen fogalom eleve, hogy alul maradok, mert ki miben jó, ügyes, más és kinek mi tetszik, nincs értelme ennek az összehasonlítgatásnak, ami nőként örökké megkeseríti az életünket. Persze nem mondom, hogy ezt teljesen sikerült levetkőzni, ahhoz elég mélyen belénk ivódik ez a hülye reflex, de annyira igen, hogy nem bénít meg, nem érdekel különösebben, ritkán tör rám magammal kapcsolatban a női kétség. Másodszor pedig minden értelemben szerető akarok lenni: elbűvölő, izgalmas, intelligens, szórakoztató és alapvetően semmi más, mint öröm a másik számára. Így én is megtarthatom a független női mivoltomat és saját jogon elkövethetem a hibáimat is akár, de végre a másiknak is meg tudom adni, hogy azért szeretem és tisztelem, aki önmaga. Igyekszem megismerni, hogy tiszteletben tudjam tartani a határait, az egyénisége törvényeit, a szabadságát és ezáltal úgy tudjam szeretni, ahogy neki jó. Ebben a kontextusban a hűség kérdése is teljesen természetesen merül fel, nem azokkal a görcsös kérdésekkel szembesülök, amelyeknek korábban hangot adtam. Ugyanis van annyi önismeretem már, hogy tudom, én ehhez hogy állok hozzá hitelesen, a másik hűségével kapcsolatban pedig minden azon a szűrőn keresztül merül csak fel, hogy azt akarom, hogy neki jó legyen úgy, ahogy ő dönt. Ezért elég egyértelmű, hogy ha menni akar, menni fog és nem is akarnám én sem másképp, illetve bárhogy kezeli, tiszteletben tudom tartani. Biztos lennének olyan forgatókönyvek, amelyeken belül kutyául tudnának fájni a hűség kezelésének bizonyos módjai, nem állítom, hogy nem. De túl azon, hogy túlélném, nagyobb esélyem van úgy tekinteni erre a kérdésre, hogy nem a saját szemüvegemet veszem csak fel és ez már bizony fejlődés és megint csak olyasmi, ami nem megbénít, hanem inkább felszabadít, megerősít.
Mindez természetesen energiát jelent: a szerető-ségbe energiát kell fektetni akkor is, amikor otthon vagyok a másikban, tehát amikor alapból természetesen jó együtt, mert egymásra rezgünk. Ugyanakkor ezt az energiát a másik inspirálja az érdeklődésével, az irántam megélt vágyával, a rám irányuló kíváncsiságával, szeretetével és alapvetően azzal, hogy úgy kezel nőként, ahogy nekem jó. És persze másra sem vágyom, mint hogy ezt én is megadhassam neki, hogy ő is azt élje meg velem, amitől ő szupermen. Jelenleg ebben a harmonikus dinamikában élni azt jelenti számomra, hogy végre nem egy külső elvárásnak, hanem a személyiségemnek megfelelő életet élek, ahol egyensúlyban van minden, ami és aki nekem fontos. Ha ez azt jelenti, hogy most lettem Madame, akkor nincs is ennél jobb és hihetetlenül örülök neki.
Boucher: Marie-Louise O’Murphy
