Igazából semmi különös nem történt ma.
Reggel kipakoltam a szárítógépet, amit előző este indítottam el késleltetett bekapcsolással, úgy időzítve, hogy reggel 6-ra végezzen a programmal. Úgy kell időzíteni, hogy ha lejár a program viszonylag hamar ki kell venni a ruhákat és összetűrni. Bár még pár órán keresztül átforgatja, átfújja meleg levegővel, így nem lesz gyűrött, szóval egész jó, sőt szuper.

Viszonylag időben elindultunk az oviba, bevittük a munkahelyemről kimenekített fénycső csomagolásokat, melyek tulajdonképpen 1,5 méter hosszú, vastag papírból készült csövek. Elég masszívnak tűntek, ahhoz, hogy a kukában végezzék.
- Ezt, hova visszük, anya?
- Az oviba, az óvónéniknek, hogy csináljanak belőle valamit.
- Ezek az óvónénik majd úgyis kitalálnak valamit, ugye anya?

Gyerek leadva, aztán irány a munkahely.
Telefonpillantás, üzenet, alkalmis nem tud jön, reggelre nagyon rosszul lett, reméljük nem komoly és főleg nem covid. Gyors telefon, hogy kolléganő törölje a bejelentést még 8 előtt, hátha sikerül.

Viszonylag hamar, agybaj nélkül, a szokásos nagyparkoló felőli surranóúton keresztül sikerült megtennem a 10 percnyi utat a óvodától a munkahelyig. Ó, milyen jó is ez a keleti városrész...
Fura zivataros párás reggel, fura színek, milyen érdekes, hogy a tévétorony fényben úszik kora reggel, hopp itt már nincs is köd, ott.., ott egy szivárvány. Vasastól Gyárvárosig. Menet közben telefonnyomkodás, fényképezés, hátha sikerül megörökíteni mielőtt eltűnik.
Egy időben azt mondták (brit tudósok talán?) hogy hamarosan a környezetszennyezés miatt nem lesz szivárvány, merthogy a vízpárában annyi szennyező anyag lesz, hogy nem tud kialakulni az a fénytörés, amit szivárványnak hívunk. Szerencsére még nem tartunk ott. Ma reggelig legalábbis.

A szivárvány látványa mindig megmelengeti a szívemet, reményt adó, különleges égi jelenség. Egyszeri megismételhetetlen, felidézhetetlen, megörökíthetetlen.
Igazából nem fényképezgetni, hanem élvezni kell, mint az életet!
Ez az érzés nem marad meg, nem tárgyiasul, a lelket tölti fel, mert erre hivatott.

8 előtt sikerül beérni, a héten már másodszor, még csak csütörtök van és hétfőn nem dolgoztunk, micsoda eredmény. Igazán nem zavar, hogy kések, mást sem szokott zavarni, ha este 6-kor még dolgozom és már megint az én autóm az utolsó a parkolóban.
Ez a kocsival munkába járás óriási szabadságot ad (köszi, Matyi!). És nyilván nem a késésre gondolok, csupán arra, hogy nem vagyok buszhoz és ezzel időhöz kötve. Bármikor érkezhetek (nyilván a jó érzés határain belül) és bármeddig dolgozhatok (nyilván a "szaranyaság" érzéssel a háttérben, éjszakai mosással, hajnali ruhahajtogatással, és nem, általában nem főzök hét közben).

Munka, napi célfeladatokra kellene koncentrálni, csak egy pillantás az emailekre, naná, hogy nem csak továbbítani kell az illetékeseknek, hanem "ezek" engem kérdeznek, nekem adnak újabb és újabb feladatokat. Mikor lehet itt bárminek a végére érni úgy normálisan? Hogy ne csak félre legyen rakva, ha valami nagyjából elvégeztetett, hanem, kerüljön a helyére, "a papírmunkája is legyen kész"?
13 év alatt meg nem sikerült rájönnöm. Egyre inkább azt hiszem, a hiba bennem van.
Vagy bűn lassú vagyok.
Vagy mégiscsak túl sok a feladat?

Aztán gyeses kolléganő hív, hogy mi annak a helynek a neve, ahol MG tartotta a búcsúbuliját.
Merthogy ők is "bulit" tartanának.
Halotti tort.
Fasza kis buli lesz...
Nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy helyileg merre van, Google, a barátunk, megfejtjük ezt is!

Főnök keres, aztán én őt, aztán egymást, de lehet csak önmagunkat.
Kérdések, válaszok, feladatok, megoldások.
Aztán hirtelen úgy érzem magam, mint GyA, aki kedden reggel még nem tudta, hogy este színházba megy...
Merthogy... ja, egyébként jönnek egy partnercégtől üzleti találkozóra, céges bemutatkozásra, nevezzük munkavacsorának, én is menjek, mert, hogy legyünk együtt egy kicsit munka nélkül is. Nem vagyok egy nagy boros, sőt mostanában semmilyenes, de majd leszek sofőr. Jók az új kocsik, így örömmel megyek, sőt! De talán más miatt is! Kell az ilyen együttlét, nekem, nekünk, az újjáformálódó csapatnak.

Célfeladat, telefon, gyeses kolléganő hív, most tud beszélni, hogy mi is történt...
Hogy milyen tanácsot adok, hogy lehet ezt túlélni épp ésszel?
Ezt?
Sehogy. B...meg.
Ez olyan mint amikor egy sötét szobában, pofán vernek egy szívlapáttal.
Ennyi...
Felkészülni nem tudsz.
Okos lenni nem tudsz.
Persze rajtad kívül mindenki igen, és nyilván jobban is tudják, hiszen ők kívülről látják a dolgokat.
Ja, egyébként nyilván NEM!
De ez őket nem zavarja!

Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre?
Időt kell hagyni, meg kell élni a pillanatot, akkor is ha fáj.
Sírni lehet, sőt kell is.
Sírni addig, amíg elfogynak a könnyek.
Vagy csak tenni amit jónak érzel.
Ha hajnali 5-kor üvöltő (na jó, fülhallgatóval) kedvenc zenére táncolni a nappaliban akkor azt.
Ha leinni magad a sárga földig, akkor azt.
Ha csak ülni és nézni ki a fejedből, akkor azt.
Mindegy mit teszel, csak valamit tegyél...
Aztán persze jobb lesz.
Idővel.
Felfogod?
Elhiszed?
Elfogadod?
Nem tudom.
Megtanulsz együtt élni a helyzettel.
Kérdeznél, de tudod, hogy nem fogsz már választ kapni Tőle, ezért elképzeled, hogy mit válaszolna vagy mit reagálna, ha itt lehetne.
Várod, hogy jöjjön, ahogy szokott. A konyhaablakon át kipillantva a teraszra, az udvarra - bármilyen rezdülésre a mai napig előjön az érzés, hogy jön valaki, hogy Ő jön és semmi különös csak beugrott.
Elképzeled, hogy hogyan reagálna bizonyos jelenlegi élethelyzetekre, családi eseményekre, újabb unokákra, barátnőkre, hogy együtt örülne velünk, hogy büszke lenne rájuk, hogy milyenek lehettek volna együtt.

Vagy csak megszokod.
Mi mást tehetnél?

Vissza a munkába, hova is kapjak!
Vendégek már megérkeztek, hamarosan indulunk, sakkozás, ki-kivel megy és majd, hogy jön vissza, aztán haza. Utazás, beszélgetés, világmegváltás.
Csodás az őszi táj, mindig elvarázsol.
Azok a színek.
Zöldek, sárgák, barnák, vörösek.
Többet kellene kint lenni ilyenkor, többet kellene utazni. De lehet, hogy egyszerűen nem csak nézni, hanem látni is kellene a körülöttünk lévő világot.
Rászánni az időt, arra hogy lássuk. Ezt nem lehet megúszni!

A céges bemutatkozás jól sikerült, talán túl jól is! Megmutattuk a pestiúrinépeknek milyenek is vagyunk mi.
Végre találkoztunk egy nálunknál kisebb céggel, akik (nyilván) a nagyvállalatcsoportban való létezés problémáját ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel élik meg.
Sztorizás, ugratás, szívatás, kacagás, nevetés, röhögés, hülyeség, ahogy ez lenni szokott egy rendes céges összejövetelen.
Gyűlnek a fénykép alapanyagok az újabb mémekhez. Ez most nagyon menő, mindig van olyan kolléga, aki nagyon érti ezt a műfajt, mármár művészi alkotások születnek. Össze kellene gyűjteni őket! Hmm...

Borkóstoló a tulajdonossal, aki olyan ízig-vérig borász. Övé a bor teljesen, nemcsak a bemutatás. Nemcsak beszél róla, hanem tényleg tudja, tapasztalta, csinálta az elejétől a végéig. Mennyire más egy olyan embertől hallani a borról, aki maga (is) ültette, kapálta (bár szerintem ma már nem kapálják, vagy igen?) metszette, kacsolta, tetejezte, szedte, préselte, fejtette, palackozta.

Indulás haza. Körjárat.
Este van nincs forgalom, élvezem az autót! És a társaságot! Ezek annyira hülyék! Olyan normális hülyék!
Naná, hogy "Kertváros", mint lakóhely nem a közelebbi részét jelenti a városrésznek. Onnan már igazán nincs messze a következő kis hegyi utca, így sikerül bejárni az egész várost, sőt a nemzeti színben kivilágított TV-tornyot is láthatjuk egészen közelről. November 4-e van, szóval az ünnepi világítás nem véletlen.

Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok tudnak örömet okozni!

Hú micsoda nap volt!

És holnap egy újabb nap.

Holnap lesz 11 éve, hogy apám meghalt.
Egy balesetben.
Amelyben a fiam nem.

2021. november 7.

Ma lenne apám születésnapja, a 69.

Élete nagy részében ez a nap munkaszüneti nap volt, faluhelyen az őszi trágyahordás napja.
Mint ahogy április 4-e a krumplivetésé.
Tegnap felhívott a barátnőm, hogy menjünk zöldet, barnát, sárgát, vöröset nézni.
Így a trágyahordás ma másra marad.

Ha jó, akkor úszik a hajó.
A Balázs féle Bütyköldék egyik francia változata a Le Garage Moderne foglalkozásai és az évente megrendezésre kerülő Open Bidouille Camp fesztivál. A szakmai részről majd Balázs fog írni, de ő most még Essenben mutatja be a fenntartható módon működtethető digitál kütyüjeit. Hangfarm.
A formális-nonformális-informális tanulás hármasából az utóbbi kettőt jelen korunkban kiemelt fontosságúnak tartom, és mikor elém állnak a gyerekek egy maguk által barkácsolt melegvíz-hajtású hajóval, vagy egy váltókapcsolóval irányítható ventilátorral, akkor már csak annyi a dolgom, hogy a megszerzett gyakorlati ismereteket össze is kössük az elmélettel. A tudatosítás fontossága.

Hajóépítés közben

Jakab hajója

Joli hajója

A teamécses fölé körbe hajlított sárgaréz csőbe vizet fecskendezünk, a csővégeket pedig a vízbe vezetjük, majd a teamécses segítségével melegítjük a csőben lévő vizet, mely cirkulálni kezd és hajtja előre a hajót. Azt még nem tudtuk kideríteni, hogy mitől függ, hogy melyik irányban fog a vizünk közlekedni....

Apukám csak annyival üti le a hajó történetet, hogy idézem: gyerekkoromban kapni lehetett ilyet a játékboltban. Puff.....

Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Matematika kívülállóknak.
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1945

A tudomány-népszerűsítés fontossága. Az elérhetőség. A megérhetőség. Az inspirálás. A megosztás. A látottat megláttatni. Szemléltetés.

Le Garage Moderne lakónegyedének makett-térképe - mi is itt laktunk.

Lakáskulcsos szállásunk

Balázs és Joli a garázs galériáján dolgoznak.

Janka megrajzolta az egyik ott írt bakelit lemez közepére a matricát - végül nem ragasztottuk rá....

Jónás a család hivatalos forrasztója. Most egy cink fülbevalóval lepett meg. Művészi gyakorlat.

Közös élet. Közös kert.

Máskor is volt már, hogy sorsolással döntötték el, ki fogja az autót kitakarítani. A legrosszabb rész az egészben a nekikezdés és persze az elpakolás sem jobb. A porszívózás maga még rendben lenne, nade elővenni a hosszabítót, kivinni a porszívót, az valljuk be, macerás dolog. Ugyanígy a visszapakolás: karikázni a kábelt, rendesen visszapakolni a porszívófejeket, miközben (még én magam is tisztán emlékszem rá) az ember már csak arra tud gondolni, hogy mindjárt nekikezdhet annak, amit úgy igazán szívből szeretne éppen csinálni. Sarkalatos pont a memoriterezés versus takarítás mérlege, ennek tükrében mégsem olyan rossz az a fránya porszívózás.
A közös olvasásokban nemcsak magát azt a szituáltságban levést szeretem, ahogyan éppen felolvasunk, hanem az utómunkálatok is szinte ugyanolyan fontossággal bírnak: a napról napra való visszatérő megbeszélése egy-egy részletnek, aztán annak megfigyelése, ahogyan a művet beépítik a játékaikba. A hatás ugyebár. Annak ösztöne, hogy tudjuk, mikor kinek milyen könyvet ajánljunk. Közben terelgetés az irodalmi kánonok útvesztőiben, műveltséghorizontok nyitása vagy éppen elmélyítése. Minőség.
A sorsolási metodikát Az éhezők viadalából veszik át: életkor szerint arányosan növekszik a nevek számának szerepelése a kalapban, aki pluszban még vállal feliratkozást, az mindegyikért egy tejkaramellát kap.
A sorsolás végrehajtása az én kötelességem (hm, valamit nagyon jól csinálhattam nevelés ügyben, hogy még csak kósza gondolatként sem ötlik az eszükbe, hogy egyszer talán én is takaríthatnék autót - a jól értelmezett és működtetett liberalizmusban nem kérdés, hogy ki éppen a vezető), szerepjátékos feszültségszikrák és a hétvégi győztes neve a kezemben. Nevetés, bosszankodás, ugratás - majd szép fokozatosan a vesztes mellé állás, egyik vállalja az ablakokat, másik a szőnyegeket, harmadik a műszerfalat és tulajdonképpen ugyanoda jutunk, mint máskor: mindenki részt vesz a dologban.

A Le Garage Moderne egyik autója

Belső képeimet nézegetem a második kör teregetése közben, aztán megkeresem hozzá a telefonban a valóban fényképezetteket.

Járt és járatlan homok

Bejárt homok apály idején

A Pilat-dűne tetején (Dune du Pyla)

Visszanézve ahonnan érkeztünk

Vendégként, meghívottként, családként lakni idegenben: otthonosként lenni, rutinokat kialakítani.
Mosni.

Városi mosoda. Biciklivel hozom-viszem a ruhákat - szárítógépszagúak vagyunk.

Aprófalvas ellátó központ: benzinkút, autómosó, bevásárlóközpont és 18 kilónyi ruhalehetőség egy gépben.

Négyezer kilométer vezetése közben rengeteg gondolat lepi meg az embert, és főleg hazafelé nehéz megállni, hogy ne tegyek mindenféle banális vagy éppen komolynak vélt ígéreteket arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan fogok az elkövetkezőkben csinálni. Máshol levés után mindig magától adódik, hogy egyrészt örömködjek azon, amilyenné tettük az otthonunkat, másrészt pedig a szemrevételezéseknek és megfigyeléseknek köszönhetően látom, hogy mik azok, amiket feltétlenül be kell építsek az életünkbe.

Fekete-fehér romantikával nézve

A változó forgalom ritmusokban és szakasz lüktetésekben pusztán autósként vagyok csak jelen, így - annak ellenére, hogy mellettem és mögöttem ül az egész családom - meditatív időben suhanhatok. A forgalom figyelem-kapacitásomat legtöbbször vezetéstechnikai rutinosságban köti le, miközben gondolatszabadság repülésben lehetek: értelmezek és tervezek.

Útdíjas valóság

Az online napló írás műfaját most annyiban töröm meg, hogy haza és géphez érve hódolok az azonnaliság spontaneitásának és őszinteségének. Bordeaux-i útfeldolgozás több részletben.

Úti földrajz

Mióta a gyerekek önálló olvasóvá váltak, azóta már csak utazások során olvasunk közösen, vagyis mi szülők olvasunk fel nekik. Az emlékek őre után egy újabb zárt világú, jövőben játszódó regényt választunk (Joli miatt kicsit hezitálok, de belevágunk - szerencsére rutinos szem- és fülbefogó. A biztonság kedvéért tartalék könyvet is bekészítek az autó ajtajába) Az éhezők viadalába. Az autóban Balázs, a szállodás estékben pedig én olvasok, illetve, ha nem bírom folytatni a szöveget a sírástól, akkor is Balázs....

Az egész Fodor Ákossal kezdődött. A költővel. Szégyen ide vagy oda, idén találkoztam először a verseivel és azonnal magával ragadott a látszólagos egyszerűségével szembeállított mélysége.

A Szerelem, Korom és szerem, Eufória, Vihar, Szertartás című néhány soros költeményei csak hirtelen eszembe jutott címek a rengetegből, amit azóta olvastam. Többször, újra és újra. Amikor már sokadszor ültem mosolyogva a Szerelem sorai fölött, akkor jött egy vágy, hogy ezt szívesen kitenném a falra, hogy minden nap láthassam. De ahhoz akkor rajzolni is lehet. Olyat, ami a vershez illusztrációként szolgál, ami hátteret ad, ami kiemel vagy kiegészít. Fotókat kerestem egy lengedező függönyről, amit le is tudok rajzolni. A kiválasztott fénykép alapján megrajzoltam a lebbenést, majd ráírtam a verset.

Tollheggyel, tintával. Golyóstoll szóba sem jöhet. A ceruza kitörölhető, ezek a szavak viszont örök érvényűek, tehát valami olyan kell, ami időtálló. Szeretem ezt a légkört. A tollhegy sercegése, a betűk előbukkanása és végül az egész vers. Olyan szép. Merített papírt választottam (Orfűi Malmok-nál készült gyönyörűség), amihez egy sima képkeret nem illik. A kertből szedett ágat kötöttem hozzá tartóként, így lett kerek egész.

A többi már jött, jön magától. Pilinszky örök kedvenc, ott a helye a falon. Számtalan versrészlet, gondolat jutott eszembe azóta, amihez szívesen készítenék vers-rajzot. Ha csak egy mosolyt vált ki abból, aki ránéz, már megérte, mert megmozgattam. De érzelmeket, újabb gondolatokat kiváltani, melyek feloldanak, helyre tesznek, megnyugtatnak, segítenek a léleknek, az már varázslat.

Soha nem szerettem festeni. Talán mert nem tanultam meg egyik technikát sem jól használni. De az internetnek köszönhetően olyan példákat láttam, amiknél azt gondoltam, én is meg tudom csinálni. Akvarell festés kezdőknek. Vizezd össze a papírt (akvarell papírt válassz, mert az nem szívja be olyan gyorsan a vizet), a kiválasztott színekkel hozz létre foltokat, amik összefolynak a kívánt formára és kész. Persze. De ha túl kevés a víz, nem folyik, ha meg túl sok, akkor egy tóvá folyik össze az egész és egy maszlag lesz belőle. És akkor a különböző árnyalatok elővarázsolásáról még nem is szóltam. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy: Ucsicjá, ucsicjá, ucsicjá (tessék a cirill betűket hozzá képzelni) – Tanulni, tanulni, tanulni; vagy Repetitio est mater studiorum – Ismétlés a tudás anyja. Egy biztos, csinálni kell, de nagyon nem mindegy, milyen eszközökkel. Nem kell azonnal csillagászati összegeket költeni ecsetre, papírra, de nem szabad megelégedni a „gazdaságos” verziókkal sem. Hihetetlenül bosszantó, amikor megveszel egy ecsetet, ami a boltban még szépen formára van igazítva, aztán itthon vízbe mártod és a szélrózsa minden irányába állnak a szőrszálak ahelyett, hogy egy kecses ívben meghajolva tökéletes csúcsban végződjenek. Szóval vettem néhány kiló bátorságot és játszottam a színekkel, ecsetekkel és néhány próbálkozás után már egészen értékelhető maszlag száradt rá a papírra.

Tényleg jó játék, de azért a rajzolás még mindig közelebb áll a szívemhez. Egy darab kellően puha (8B) ceruza is elég egy rajzhoz. Árnyékok és formák. A szürke sokszáz árnyalata a fehértől egészen a feketéig. Vagy színes ceruzák, ahol szintén lehet keverni, rétegezni a színeket egymásra, újabb és újabb árnyalatokat létrehozva, végtelen variációs lehetőségeket és szabadságot kapva.
És amíg rajzolok, kalligráfkodok, az egész nem szól másról, mint rólam. Belefeledkezve az alkotásba egy másik világban járok, ahol nincs idő. Visszhangoznak a leírt sorok a fejemben és boldog vagyok.

Ezt az írást az élet ihlette, de egy gyerekkönyv kellett, hogy nekiálljak papírra vetni. Pontosabban azon belül is ez a kép:

Doris Rübel: Örülök, félek, haragszom

Ezúton is hatalmas köszönet azoknak, akik ezt a képet, ezzel a szöveggel, ebbe a könyvbe beleszerkesztették. Kinek mi jut róla először eszébe?

Akkor most színt vallok. Nekem az, hogy ha az én gyerekem a földön aludt volna el a kutya mellett, nem koccintgatnék boldogan életem párjával, hanem a "szaranyavagyok" mantrát kántálva próbálnám menteni a helyzetet és mielőbb ágyba tenni utódaimat. Aztán összerántanám a lakást, csak gyorsan, mert hát az a rózsaszín trutyi is kifolyt az asztalra, kiraknám a kutyát (nincs is kutyánk), lefürödnék, és illatosan, bár hulla fáradtan lerogynék a kanapéra. Na, most jöhet a bor. Ja, hogy életem párja addigra már az igazak álmát alussza és boldogan horkol? Jöhet a "szarfeleségvagyok".
Tegye fel a kezét, akinek hasonló érzései keletkeznek a kép láttán. Remélem, nem vagyok egyedül...

Gyerekkoromban egy szobán osztoztam a nővéremmel és mindig jól látható volt a különbség a szoba két fele között. Én voltam a kupikirálynő egyszemélyben. Aztán 18 évesen elköltöztem Budapestre, ahol 40 négyzetméteren laktam. Itt kellett rájönnöm arra, hogy azok a mosatlan edények, amiket ott hagyok a mosogatóban (vagy az asztalon), sajnos másnapra se mossák el magukat. Nincs Hamupipőke varázslat, nem jönnek a mókusok, kisegerek rendet rakni. Ellenben jönnek a hangyák... Tehát először is nagy felismerés volt, hogy naponta kell egy csomó nemszeretem házimunkát végezni, ha nem akarok szemétdombon élni.

Kb. 1 év után költözött át hozzám életem szerelme, aki viszont született "rendes". Ez újbóli felismerésekhez vezetett: 1. Két ember sokkal több cuccal, vagyis sok esetben sokkal nagyobb kupival jár. 2. Amit eddig rendnek és tisztaságnak hittem, még átüti a párom ingerküszöbét, így fejlesztenem kell. Mármint főleg őt. Arra hamar rájöttem, hogyha este azt mondom: "Ezeket az edényeket ráérek holnap is elmosni!", akkor az én drágám ezt annyira nem fogja tudni elviselni, hogy inkább elmosogat. 1 pont nekem. Az évek során aztán összecsiszolódtunk. Ő sokat lazult, én pedig, ahogy feljebb olvashattátok, már-már saját igénynek érzékelem, hogy rend és tisztaság vegyen körül.

Nem tudom, hogy hol az igazság, de vannak olyan barátaim, akik teljes és boldog életet élnek a kupiban, és vannak olyanok is, akik szeretik a házimunkát, és akiknél a padlóról is enni lehet. Én egy harmadik típus vagyok azt hiszem, a ki szereti, ha tiszta, de ne nekem kelljen felmosni...
Szóval igyekszem egy kicsit befogni a gyerekeket is. A "nagy" (10 éves) tipikus mini me ebből a szempontból: olyan kelletlenül áll oda, és olyan látványosan bénázik, hogy inkább meg se kérjem legközelebb. A tányérját lazán lebiggyeszti bárhova, pedig 2 éves kora óta trenírozom, hogy legalább a konyhapultig vigye el. A mosogatógépbe ne tegye be... inkább. Őt mostanában zsebpénzzel azért lehet motiválni, de nagyon észnél kell lenni a minőségellenőrzésben itt is.
-Anya, kész a szobám, jöhet a kétszázas!
-Igen? És a három napos kakaós bögre, amit már csak bicskával lehet felpattintani az ablakpárkányról???!? Az micsodaaaa ott???

A kicsivel egész más a helyzet. Ő az apja született rendességét örökölte. Persze, 2 évesen a nagy is szerette azt játszani, hogy takarít, de ez más. Z. amióta járni tud, pakol. Megigazítja a felpödrődött szőnyegeket. Becsukja a szekrényajtókat. Ha végzett a játékkal, akkurátusan visszateszi a dobozba, és betolja a dobozt a helyére, a kisasztal alá. Nem kell kérni, újra kérni, nyaggatni. Neki ez belső inger.

Nem tudom, melyikük a szerencsésebb. Abban viszont bízom, hogy megtalálják majd a helyes egyensúlyt a káosz és a rend között, valahol ott, ahol boldognak érzik magukat. Én is próbálom...

Testünk puhaságát törékeny héj fedi, melynek belsejét aragonit-kemény, színjátszó bevonat fényez. Gyöngyház simaságú védelem. Igazgyöngy lehetőségek.

Porfény-csíkos Okosház padlás: a felkavartság megmutatkozása.

Kovács Jónás: Poros padlás

Még lakott fecskefészek az istállóban - próbagyűléseket tartanak az indulásra készülve.

Rézvirág elszáradóban: múlt és jövő a jelenben.

Gyöngyházlepke a rózsaszín korallvirág mellett: ősz.

Gyöngyházlepke a kislevelű hárson: ősz.

Fénycsíkok: az Építők báljának estéje a Félholdon.

Okosház-hit: új lécezésre kerülő cserepek.

A Közönséges boglárkalepkék egész nyáron át a kert ékei: mozgalmas vidámsággal töltik meg a levegőt. Repülési időszakuk a végéhez közeledik, egyre kevesebbet látni belőlük.

Jó időben akár őszig is repülő Csíkos medvelepkét most fotóztunk először - helyesebben Joli -, amikor a leszálló estében a lámpavilág körbe tévedt.

A muskátli közé önként bújt árvácska egész nyáron át virágzott - a széllel szálló magok rejtelmei.

Munkás kimosdatás utáni száradás a farmerfán.