Ezt az írást az élet ihlette, de egy gyerekkönyv kellett, hogy nekiálljak papírra vetni. Pontosabban azon belül is ez a kép:
Doris Rübel: Örülök, félek, haragszom
Ezúton is hatalmas köszönet azoknak, akik ezt a képet, ezzel a szöveggel, ebbe a könyvbe beleszerkesztették. Kinek mi jut róla először eszébe?
Akkor most színt vallok. Nekem az, hogy ha az én gyerekem a földön aludt volna el a kutya mellett, nem koccintgatnék boldogan életem párjával, hanem a "szaranyavagyok" mantrát kántálva próbálnám menteni a helyzetet és mielőbb ágyba tenni utódaimat. Aztán összerántanám a lakást, csak gyorsan, mert hát az a rózsaszín trutyi is kifolyt az asztalra, kiraknám a kutyát (nincs is kutyánk), lefürödnék, és illatosan, bár hulla fáradtan lerogynék a kanapéra. Na, most jöhet a bor. Ja, hogy életem párja addigra már az igazak álmát alussza és boldogan horkol? Jöhet a "szarfeleségvagyok".
Tegye fel a kezét, akinek hasonló érzései keletkeznek a kép láttán. Remélem, nem vagyok egyedül...
Gyerekkoromban egy szobán osztoztam a nővéremmel és mindig jól látható volt a különbség a szoba két fele között. Én voltam a kupikirálynő egyszemélyben. Aztán 18 évesen elköltöztem Budapestre, ahol 40 négyzetméteren laktam. Itt kellett rájönnöm arra, hogy azok a mosatlan edények, amiket ott hagyok a mosogatóban (vagy az asztalon), sajnos másnapra se mossák el magukat. Nincs Hamupipőke varázslat, nem jönnek a mókusok, kisegerek rendet rakni. Ellenben jönnek a hangyák... Tehát először is nagy felismerés volt, hogy naponta kell egy csomó nemszeretem házimunkát végezni, ha nem akarok szemétdombon élni.
Kb. 1 év után költözött át hozzám életem szerelme, aki viszont született "rendes". Ez újbóli felismerésekhez vezetett: 1. Két ember sokkal több cuccal, vagyis sok esetben sokkal nagyobb kupival jár. 2. Amit eddig rendnek és tisztaságnak hittem, még átüti a párom ingerküszöbét, így fejlesztenem kell. Mármint főleg őt. Arra hamar rájöttem, hogyha este azt mondom: "Ezeket az edényeket ráérek holnap is elmosni!", akkor az én drágám ezt annyira nem fogja tudni elviselni, hogy inkább elmosogat. 1 pont nekem. Az évek során aztán összecsiszolódtunk. Ő sokat lazult, én pedig, ahogy feljebb olvashattátok, már-már saját igénynek érzékelem, hogy rend és tisztaság vegyen körül.
Nem tudom, hogy hol az igazság, de vannak olyan barátaim, akik teljes és boldog életet élnek a kupiban, és vannak olyanok is, akik szeretik a házimunkát, és akiknél a padlóról is enni lehet. Én egy harmadik típus vagyok azt hiszem, a ki szereti, ha tiszta, de ne nekem kelljen felmosni...
Szóval igyekszem egy kicsit befogni a gyerekeket is. A "nagy" (10 éves) tipikus mini me ebből a szempontból: olyan kelletlenül áll oda, és olyan látványosan bénázik, hogy inkább meg se kérjem legközelebb. A tányérját lazán lebiggyeszti bárhova, pedig 2 éves kora óta trenírozom, hogy legalább a konyhapultig vigye el. A mosogatógépbe ne tegye be... inkább. Őt mostanában zsebpénzzel azért lehet motiválni, de nagyon észnél kell lenni a minőségellenőrzésben itt is.
-Anya, kész a szobám, jöhet a kétszázas!
-Igen? És a három napos kakaós bögre, amit már csak bicskával lehet felpattintani az ablakpárkányról???!? Az micsodaaaa ott???
A kicsivel egész más a helyzet. Ő az apja született rendességét örökölte. Persze, 2 évesen a nagy is szerette azt játszani, hogy takarít, de ez más. Z. amióta járni tud, pakol. Megigazítja a felpödrődött szőnyegeket. Becsukja a szekrényajtókat. Ha végzett a játékkal, akkurátusan visszateszi a dobozba, és betolja a dobozt a helyére, a kisasztal alá. Nem kell kérni, újra kérni, nyaggatni. Neki ez belső inger.
Nem tudom, melyikük a szerencsésebb. Abban viszont bízom, hogy megtalálják majd a helyes egyensúlyt a káosz és a rend között, valahol ott, ahol boldognak érzik magukat. Én is próbálom...
