Kép: Labus Máté, hang: Ollári Szabolcs

Tegnapi írásában Balázs Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő nagysikerű, főleg óvodáskorú gyerekeknek szóló könyveiben megjelenő háttérbe szorított, passzív apaképet említette. Túlintellektualizált, túlérzékeny (bár pontosan ezt szeretem bennük!), pszichoanalitikai és gender tanulmányokban otthonosan mozgó férfiismerőseimtől szintúgy ezt szoktam hallani: kasztráltak minket a gyerekek előtt! Ezek a történetek nem mesék!

Valóban nem mesék. Nem is ígéri azt. Mindennapi történetek. Őszinték. Egy nagycsalád apró-cseprő kalandjai. Igen, kilóg kicsit a lóláb a nő funkciójával kapcsolatban. Ugyaneme kritikát kapja Babóca is: mindig mindent ő tud jobban, mindent ő irányít, mindenben ő az ügyesebb, még a hóember építésénél is ő készíti a legnagyobb hólabdát. Nem egyenjogúság, hanem szerepcsere.

Bármelyik feminista elismeri szerintem, hogy egy erős, domináns, határozott nő bontakozik ki a lapok közül. Passzív férfi? Nem vagyok benne biztos. Ezek a történetek inkább arról szólnak, hogy anya hogyan boldogul otthon csemetéivel. Egyedül. Hiszen ne szépítsünk, amíg a gyerekek kicsik, a nap nagy részét egyedül töltjük velük, még akkor is, ha akad segítség.

Én is olvastam a gyerekeknek Bogyó és Babócát és Anna, Peti és Gergőt. Nem mesék, nem pótolják azt a katarzist, amit egy igazi mese tud nyújtani, de ezek a történetek is rengeteg mindenre megtanítanak. A legkisebbeknek is megadja magának a könyvnek, mint tárgynak a szeretetét. Könyvészésre tanít az ismerősség (rosszabb esetben a vágyott) érzésének felkeltésével.

Amit szeretek ezekben a könyvekben: egyértelműen legalizálják a nagycsaládos modellt. Különösen fontos anyaképet közvetítenek, megkockáztatom halkan, hogy az anyukáknak ugyanolyan fontosak ezek a történetek, mint a gyerekeknek. Miért? Mert megmutatják, hogyan lehet csinosan, jókedvűen, türelmesen is végigkoordinálni a napokat. Hogy nem kell életuntan, melegítőben várni a nap végét. Konkrét ötleteket ad: kirándulás, kézműveskedés, barkácsolás, valóban működő helyzetmegoldásokat - mindezt reális, nagyvárosi környezetben, ami igencsak sok gyereknek az otthona, amit meg kell ismernie, ahol boldogulnia kell, amit meg kell értenie. Süt a lapokból, hogy anyuka szereti a gyerekeit és a család dolgai közösek. És ez fontos. Ezek a könyvek egy generációnak tanítanak anyaságot! Elfogadást. Problémamegoldást. Egyre több ilyen anyával találkozom. Egyre jobban is érzem magam!

A vidéki férfiról vannak mindenféle sztereotípiák. Kemények. Nem túl idealisták. Isznak. Külföldre, vagy legalábbis jó messzire járnak dolgozni. Aztán még a disznóvágás, pálinkafőzés, fűkasza-bürrögtetés stb. De van egy olyan képzethalom is, ami szerint lusták és egész nap ki sem mozdulnak a tévé/számítógép elől. Nyilván persze ezek sarkított és elég távolságtartó vélemények, és épp az egyéniséget írják felül. Aztán van olyan kép is, ami a mindezeken már túllépett aggastyánt mutatja: bölcsen, higgadtan, elmélyülten. Valahogy a kettő között vezető utat nem látom tisztán, nem tudom, hogy egyik vagy másik állapotból végül is hogyan leszünk majd bölcsekké, ha egyáltalán megéljük.
Azt sem értem teljesen, hogy a totál beszámíthatatlan, egészen csőlátású fiúgyerekből hogyan leszünk egész beszámítható, de persze ugyanolyan csőlátású (mondjuk inkább így: szakember) férfivé. Van egy gyanúm, hogy a nőknek lehet ebben nem kis szerepe.
A fiúkkal sem egyszerű, mindamellett, hogy viszonylag egyszerűen leírható igényeik vannak. Szülőként ráeszméltem, nem tudom, hogyan bírtak velem az én szüleim: először csak idegesítő lehettem; aztán eljött az a pont, amikor nemcsak idegesítő, de magábafordult, majd egy csapásra máris extrovertált lettem -> kikészülnék. Aztán persze a dolgok lelassultak, irányt vettek, és a végén végülis egy (vidéki) férfi jött létre, tehát alapvetően feleslegesen aggódok fiaink miatt már előre. Belénk kódolt átalakulások.

Még egy szót a sztereotípiákról. Van egy olyan is, amit Gárdonyi többek között a "Csak már a Pesta jönne!" c. novellájában megpendít. Belém égett ez a történet. Az öreg, az apa, akit baleset ér, és mindjárt meghal. Túl egy tetovált életen. A reggeli és az esti pálinkán, közötte pedig a kőkemény mindennapokon. A fiát hívja, aki szintén dolgozik. "Mennyi munkáról beszél az a két kemény kéz! Az egyik fél század munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán fél század munkájáról, amely még ezután következik. / Akar-e még mondani valamit az öreg? / Nem. / A fiú se mond neki semmit." Apám is így vett búcsút nagyapámtól (és én is így vehettem tőle..), és akkor láttam be, hogy a férfi akkor zokog, amikor könnybe lábad a szeme. Érzelmek, amiket a saját erőnkkel tartunk benn. Erővel a gyengeség ellen. Kékszakáll. Hm.

Szóval valahogy hiányoznak, vagy legalábbis elég szűkre vannak szabva a férfi-minták, pedig mégis itt vannak körülöttünk, bennünk. Nyilván nem teljes kép ez a falusi férfiról. Olyan konstelláció is lehetséges, aki kemény élete mellett figyelmes, ügyes (nem ügyeskedő!), élesszemű, szóval abban az értelemben falusi, ahogy azt a magyar valóság által indukált önirónia megkívánja. Vagy az, aki bár vidéki, de virtuálisan egészen más regiszterekben is otthonosan mozog. Vagy az, aki visszapörgetné az elmúlt száz évet, de visszavinné a jelenkor szemléletét. Egyrészt játék ez, a jelenkori világ teljes eszköztárából válogató karakter-legó, másrészt pedig sors- és útválasztó identitás-keresés. Ezek vagyunk, lehetünk, lehetnénk.

A gyengeségét vállaló férfi. A legyöngült, de erősödő, szemében már élénk fényt táncoltató férfi. A nemi identitását megkérdőjelező férfi. A máshogy-gondolkodás felé kinyíló-kinyúló férfi. A passzív apa-képet (Anna és Peti sorozatok...) felülíró, gondoskodó, erős-humoros apa férfi. Az erős akaratú fia mellett példát merítő férfi. Az érzelmes, olykor akár érzelgős férfi. A saját, eltemetett hagyományait újra kibogozó, majd azokat mégis megtagadó férfi. A nőket előreengedő, de illatukat be nem szippantó férfi. Az identitását, egzisztenciáját rendszeresen váltogató, a családi kasszát időnként beáldozó férfi. A fentieket elemző, emésztő, az aggastyán-utat kereső ifjú férfi. A leendő, de most még koordinálhatatlan, egydimenziós, vadgyereknek tűnő férfi. Leendő apa, nagyapa. Emlék-apa.

Pár gondolatfoszlány a mai napra.

Nőnek születünk vagy pedig nővé nevelnek minket? Milyen tévedés, mikor azt hiszik, hogy a gyerek az gyerek. Nem igaz. Nem gyerekeket nevelünk, hanem leendő nőket és leendő férfiakat. Szülői feladat is felkészíteni őket a nemi identitásuknak megfelelő szerepre.

Az első reggel, mikor rádöbbensz, hogy nem egy kislány kel fel az ágyából, hanem egy igazi, leendő nő. Egyik reggel egyszerűen csak észreveszed a lányodon. Ámulat.

Nőismeret. Örülök, hogy a fiaimnak vannak lánytestvérei. A maguk szintjén mindent tudnak a nőkről, a nőiségről. Nap, mint nap megélik ennek a tudásnak a természetességét.

A városi nő és a városba menő nő. Csinosabb. Tisztább. Megtervezettebb.

A vidéki nő és a vidékre menő nő. Lazább. Fesztelenebb. Sminktelen.

A város szélén az autómosó: beérkezel a városba, ránézel az autódra, ránézel a többire, felméred, hogy milyen közel kell állj a parkolóban a szutykos kocsiddal a másik habtiszta járművéhez és meghozod az amúgy nem feltétlenül akart döntést: lemosod a kocsit. Elegánsan mehetsz be a városba.

A kezek. A kezek mindent elárulnak. Bármilyen kesztyűt húzol, bárhogy sikálod, bárhogyan kened, a kert látszik a kezeden.

Már márciusban azt kérdezik a városiak, hol nyaraltatok, hogy ilyen jó színetek van? Parasztszolárium. A kinti lét.

Illatok. A városban mindenki illatozik. Különösen a nők. Testek közelsége - valahogyan ki kell bírni ennyire közel egymáshoz. Falun sosem állunk annyira közel a másikhoz, hogy érezni kelljen a szagát. Illat nincs. Az első jövéssel - menéssel elillanna.

Szagok. Vidéken természetes.
Egyszer Fanni mesélte, milyen jó érzés volt egy városi buszon megérezni a fafüst illatát a mellette állón és tudni, hogy valószínűleg kályhája van. Ismerősség.

Öltözködés. Leveszem majd, ha már leszakadt rólam. A ruhák szépen lassan elfoszlanak.

Gumicsizma. Papucs. Kiszaladok-beszaladok, sárban cuppogok.

Szeretek szoknyában járni, szeretem, ha előzékenyen előre engednek az ajtónál.

Szeretem a kacagással tarkított, hömpölyögve áradó női csevelyt, szeretem a titkos pusmogást, mely egy közös tudást mer halkan kimondani, szeretem a női titkokat, szeretem, ahogyan szépen lassan át lehet ezt adni a lányainknak.
Szeretem a szüntelenül változó, mindig megújuló, életet adó és életeket tápláló nőiségünket. Szeretek ebben a minőségben is szeretve és tisztelve lenni.
Szeretem, hogy nőként szerethetek.

Sigalit Landau Salt Bride c. sorozatának (2014) egyik darabja, melynek során különböző tárgyakat, ebben az esetben menyasszonyi ruhákat hagyott három hónapra alámerülni a Holt-tenger sós vizében. Landau munkáival akkor találkoztam, amikor 2013. májusában a Műcsarnok pincéjében láttam videóit, melyek a női-férfi erő és a belőle eredő tehetetlenség, kiszolgáltatottság különös metszetét szólítják meg.

Gyerekkoromban az egyetlen téli sport a korcsolya volt. Tíz éves lehettem, amikor a lakótelepen a nagyok fellocsolták, és egész télen karban tartották a focipályát, a lakótelep korcsolyapályáját. Itt tanultam meg korizni a többiektől. Úgy huszonegynéhány éves koromig minden télen koriztam, aztán hosszan semmi.
Az idén vettünk a gyerekeknek is korcsolyát, én is elővettem a százéves maganyából a borvörös bőr műkorcsolyámat, és kimentünk a jégre. Gyorsan megtanulták.

Síelni az Apjuktól tanultak tavaly egy nagy családi síelés alkalmával. Azt is egész ügyesen csinálták. Elhatároztuk, hogy az idén is megyünk velük síelni, amiben én is benne voltam, de előre szóltam, hogy a kísérésen és a hüttében való üldögélésen kívül mást nem vállalok. Lécre nem állok, le nem csúszok. Félek a sebességtől, na!

A kísérés megvolt, a gyerekek síoktató segítségével tovább fejlesztették tudásukat. Most már nem csak lejöttek a tanulópályáról egyenesen előre fékezés nélkül, hogy a frász is kitörjön, hanem szépen gyakorolták a szlalomban való lejövetelt. Eredmény: kevesebbszer kaptam frászt, hogy mikor töri össze magát a fiam.
Ausztriában egész iparág épül arra, hogy egész kicsi kortól lécre állítják a gyerekeket, és a szülőktől teljesen függetlenül napi 2x2 órában oktatóval és kortársaikkal együtt megtanuljanak síelni. A szülő odaviszi a gyereket a síoktatást szervező iskolába adott időre, ott a gyerek kap egy kis mellényt, hogy a különböző csoportokat meg tudják különböztetni, és 6-8 kisgyerek 1-2 oktatóval indul is a tanulópályára. Az oktatás végén visszaviszik őket a kiindulási helyre, és visszaadják őket a szülőknek. Ez azt gondolom sokat segít. Segít a gyerekeknek önállósodni, segít a szülőknek, hogy szakember tanítja gyereküket, és nem utolsó sorban kényelmes, mert amíg a gyerek tanul, a szülő is nyugodtan síelhet a maga tempójában.

Álmomban a gyerekek az apjukkal síelnek én pedig a hüttében iszom a forralt boromat, és eszem a gőzgombócot (Dampfknödel, Gemrknödel). Ez ugyan így nem jött össze, mert nekem még a pálya szélén kellett állnom, és néznem , várnom a gyerekeket az oktatás alatt, de majd talán néhány év múlva.

Azért egyszer így is ettem a gőzgombócot, ittam egy áfonyalikőrt, és úgy csináltam, mint egy úrinő.

Egy fél kocka élesztőt három dl langyos tejben kevés cukorral felfuttatunk. 50 dkg liszttel egy tojással 10 dkg vajjal, csipet sóval tésztává gyúrjuk. Letakarva langyos helyen kelesztjük. Lisztezett deszkán egy nagyobb méretű bögre segítségével körlapokat szaggatunk, a közepére 1-1 teáskanál szilvalekvárt teszünk, és gondosan gombóccá formáljuk. A gombócokat ismét kelesztjük. Addig egy nagy lábasban vizet forralunk, kicsit sózzuk. A lábas fölé egy szűrőt helyezünk úgy, hogy az ne lógjon bele. Erre helyezzük a gombócokat, és a gőzben fedő alatt 10-15 perc alatt készre gőzöljük. Nem szabad kukucskálni, mert akkor összeesik a gombóc.
A sógorok vanília öntettel vagy csak vajjal leöntve jó sok porcukros mákkal megszórva melegen tálalják!

Jolánkánk hat éves lett! Mit is jelent ez? Nekünk azt, hogy már nincsen 'kicsike' a családban, mindenki nagy lett, mindenki 'bérletes' gyerek lett. Nekem pedig konkrétan azt, hogy szimbolikus értelemben már nincsen kisgyerekem, nem számítok kisgyerekes anyukának. Határátlépés. Fontos. Nehéz. Izgalmas. Szép.

Milyen is egy hat éves gyerek? Maga a kitáruló lehetőség, a kibontakozni képes csoda. Nem véletlen, hogy a tankötelezettséget a betöltött hatodik esztendőre datálták.
Viszont a legtöbb gyerek - főleg a fiúk - az igazi iskolaérettséget inkább hét éves kor körül érik el, tegyük hozzá, az itthoni rendszerhez elvárt iskolaérettséget! Nekem furcsa, hogy törvényileg bármelyiket lehet választani, ebben az esetben különös körültekintés mutatkozik meg a törvényalkotótól, miszerint szülő és óvodapedagógus együtt hozhatják meg a döntést, ha nem egyértelmű az irány, akkor pedig segít a szakszolgálat.
Miért érezzük mégis a nyomást egyik vagy másik lehetőség felé? Miért kell magyarázkodni? Miért bújik elő megint az a megfoghatatlan érzés, amit társadalmi nyomásként szoktunk megnevezni? A válasz tulajdonképpen egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert különbözni nehéz, nyíltan különbözni merni pedig még nehezebb. Itt lép be a környezet szerepe: ha mindenki hat éves, csak a te gyereked hét, az ciki - ha mindenki hét éves, csak a te gyereked hat, az ciki. Visszatartod? Évvesztes? Évnyertes? Ilyen korán? Lehet, hogy nem is mindig a 'törvénnyel', hanem néha velünk, anyukákkal van a gond?
Jolánka az első gyerekünk, aki hat évesen fog menni iskolába. A többieknél ez szerencsére mindig magától értetődő volt: Janka nem ért rá hat évesen, mert külföldön voltunk, Jakab októberi, tehát amúgy is év vesztes, Jónás alkalmatlan volt hat évesen az iskolára. Tiszta sor. Megvan a rutin, a bejáratott út, nálunk mindenki hét évesen lesz iskolás. Erre jön Jolika, és felborítja az egész eddigi rendszert! Átbeszélgetett szülői esték. Krónikus gyerekmegfigyelés. Óvónők véleménye. És tessék, holnap megyünk iskolanyitogatóra! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyományos állami, hanem alternatív állami iskolába megyünk. Hipp-hipp-hurrá és juhhhéé! Már ilyen is van! Jónás a próbababa: őt félévkor ki kellett emelnünk a falusi iskolából és szerencsénkre megtaláltuk a nekünk valót.
Mindig elámulok azon, hogy mennyire más elsőnek, másodiknak, harmadiknak, negyediknek lenni. Egyszerűen ki kell mondanom, Jolikának különösen könnyű dolga van: egész nap a nagyokat figyelve átmozizta a babakorát, majd mindig mindent meg tudott csinálni, amit a többiek, nehogy le/kimaradjon valamiből, mindig akadt körülötte valaki, aki éppen hajlandó volt vele játszani, mostanában ezt vagy azt elolvasni, ezt vagy azt a betűt leírni. Érzelmi biztonsága teljes: ebben az éppen mindig mindent csináló családban valaki úgyis akad, aki éppen rá tud figyelni. Csodás érzés lehet! Kicsit várni pedig amúgy is mindenkinek kell.
Kedvenc példám a biciklizés. Janka két kör után ment magától, Jakab egy kör után ment magától, Jónás felült és az udvaron minden segítség nélkül puszta akaratból elindult magától, Jolánka felült és ment, miközben azt kiabálta nekem, hogy "ugye megmondtam, hogy tudok biciklizni, csak te nem hitted el!".
A nagyok azt találták ki meglepetésnek neki, hogy délután Gazdálkodj okosan!-t játszanak vele, de most már úgy, hogy Jolán egyedül lehet játékos, senki nem veszi a szárnyai alá, de azért ha kell, segítenek neki. Tuti nem kell! És tényleg nem kellett!
Nálatok hogy van ez? Ti hogyan látjátok?

Elemér a csomagtartóban

-Erről írhatnál a Faluságban! - vetette fel Robi, mikor két héttel ezelőtt legújabb zsákmányunkkal, mini nyájunk 4. sz. tagjával, Elemérrel a csomagtartónkban robogtunk hazafelé. Gondoltam már rá én is persze, hiszen falusi téma a javából, deee... Robi témája, nem az enyém. A MI birkáink, az egész családé, szeretjük őket mindannyian, de a Gazdájuk mégiscsak Robi. Ő találta ki és valósította meg, hogy legyenek, ő eteti, gondozza őket, ő tud róluk mindent és aggódik értük a legtöbbet. Azért persze megírom, sőt: nagyon is szívesen írom, de erősen Robi segítségére szorulok. Úgy éreztem magam, mint egy újságíró, mikor egyik délután a konyhaasztalnál üldögélve ezer kérdést zúdítottam rá, majd telejegyzeteltem egy nagy füzetlapot a válaszokból nyert mindenféle adatokkal. Aztán végre úgy találtam, most már talán menni fog...

Robi falun nőtt fel, mindig is tartottak állatokat. Így érthető, hogy amikor megvettük a házat, rögtön beindította a fantáziáját a nagy - 4700 négyzetméteres - telek, ami akkoriban, a több éves gazdátlanság eredményeképpen, nemkívánatos, erőszakos fűzek és méteres gizgaz birodalma volt. Robi apránként tisztogatta a területet, és közben körvonalazódott a leendő "állatkert" helye is. Mivel egy ekkora telken hatalmas munka a fűnyírás, praktikusnak tűnt elsőként egy-két birka (=csendes, környezetbarát fűnyíró...) beszerzése. Ripsz-ropsz kerítés- és kapukészítés, és már jöhettek is a barik. Ők voltak azok, az elsők, 2016 nyarán:

Északi keverék fajták, sosem szelídültek meg igazán. Nyári bárányok, egynyáriak... Ősszel levágattuk őket: nem volt megfelelő hely számukra, ahol áttelelhettek volna.

Aztán egy évvel később, azaz tavaly nyáron megérkezett Bori a két kisbárányával, Lambival és Ágdarálóval (utóbbi Ádámunknak köszönheti némiképp szokatlan nevét), akik akkor még ki sem látszottak a méltó fogadtatásukra növesztett fűből.

A gyerekek persze nagyon lelkesek voltak, egész nyáron szedték-talicskázták a kákicsot (közismertebben gyermekláncfű vagy pongyola pitypang) és a csillagfürtöt.

Erről a gyönyörű virágról, ami ezen a vidéken vadon terem, korábban azt hittem, hogy valami szarkalábféle. Aztán Judittal beazonosítottuk, hogy ez is csillagfürt, mint amiről a szerdai posztjában írt, csak a miénk erdei, az övé pedig évelő. És nem felejtem el begyűjteni neki a magokat!

Ádám annyira belejött az etetésbe, hogy még Magyarországon is gyűjteni akarta a bariknak a füvet! Lelkesedése egészen addig tartott, amíg meg nem kapta az első fenékbe billentést az egyik ifjú kostól. Lambi és Ágdaráló kezdtek egyre inkább kosként viselkedni, gyakran összeakasztották a szarvukat, ráadásul a saját anyjukkal voltak összezárva, aki már folyamatosan menekült előlük. Az ügy nem tűrt halasztást, kihívtuk az állatorvost, aki bealtatta, majd ivartalanította őket. És visszatért a béke.

Aztán közeledett a tél... Ezeket a barikat sajnáltuk volna mélyhűtőbe tenni. Így hát Robi házikót épített, szigetelt. A házikóba később kis fűtőtest és - hogy ne fagyjon be az ivóvíz - elektromos fűthető itató is került. Íme a Bori-vár, ahogy Ádám nevezte:

Most pedig - amint azt már a bevezetőmben említettem - bővült a kis család: Bori kapott egy férjet egy jóképű kos személyében. Azért kicsit mókás, hogy Bori "férje" fiatalabb, mint a "gyerekei". Mindenesetre Bori és Elemér (Elmeri volt, de mi magyarítottuk) hamar egymásra találtak, úgyhogy reményeink szerint nyáron kisbárányai(n)k születnek! Ami már csak azért is fantasztikus, mert így mi is részeseivé válthatnánk a fajtamegőrzésnek...

Hogy milyen fajta? Ålandi (ejtsd: "ólandi") birka. Åland egy Finnországhoz tartozó, de 92%-ban svédek lakta szigetcsoport Finnország és Svédország között, a Botteni-öbölben.

A szigetcsoportot több mint 6500 kisebb-nagyobb - lakhatatlan, lakható illetve lakott - sziget alkotja. A szigetek felszíne javarészt sziklás, jellemző a vörös és rózsaszín gránit. [Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Åland ]

Szeretnék barangolni ezeken a szigeteken és közöttük! Gyalog, biciklivel, csónakkal, kompokkal... Leginkább kora ősszel, amikorra már elvonult a turistahad, de még kellemes az idő... De térjünk vissza a birkákhoz!

Az ålandi birkákat (finnül "ahvenanmaanlammas") sokáig a finn birka ("suomenlammas") módosulásának gondolták, később genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy külön fajtáról van szó. Az ålandi birkák állományszáma néhány évtizeddel ezelőtt nagyon megcsappant, az 1980-as évekre 200 alá csökkent. A birkafaj megmentője Sven-Olaf Eriksson, aki összegyűjtötte a szigeteken még fellelhető példányokat, majd 9 kos és 20 anya bevonásával tervszerű fajtamentő programba kezdett. A program sikeres volt: ma mintegy 2000 ålandi birka él, többnyire Finnország területén, köztük a mi négy bárányunk is! [Forrás: www.alandsfaret.ax ]

Most pedig nézzük, milyenek is az ålandi birkák...

Viszonylag kis termetűek. A mieinken is csak a szőrme nagy, növesztik a kemény hideg ellen szorgalmasan, már-már úgy néznek ki, mint önnön subás juhászuk. Robi tervezi, hogy a tavasszal megnyírja őket.

Ennek a birkafajtának kétrétegű gyapja van: a finom rövid alszőr szigetel a hideg ellen, a hosszúszálú durva felszőr pedig védőréteget képez például az eső ellen. Hát tényleg igazi túlélők! Bori képes a mínusz 30 fokban is a házikó előtt őrködni éjjelente! A saját lehelete a szája köré fagyva! Mi meg aggódunk: mi vajon a tűréshatár?

Az ålandi kosok mintegy felének, az anyák negyedének fejét ékesíti szarv. Nálunk az arány mindkét nem esetében 100 százalék!

Ami a fűnyírást illeti, hát nem végeznek valami rendes munkát! Válogatnak, és pont a füvet legelik legkevésbé! Ellenben előszeretettel rágcsálják le a fák kérgét. Télen természetesen nem legelnek: Robi eteti őket reggel-este zabbal, táppal, szénával. Na meg almával, ami kedvelt báránycsemege.

Az évszázadok során sziklás vidékhez szokott állatok fürgék, mozgékonyak. Bakkecske módjára ugrálnak, szóval amolyan kecskebirkák. A természetük is a kecskével rokon: élénkek, kíváncsiak.

Hát ilyenek.

Majd jelentkezem még az "állatkertből", ha lesz valami érdekes történés.

Kép: Balogh Viktória, hang: Pap Ferenc

Oroszország- Bajkál tó-Irkutszk

Sok beidegzett vélemény (előítélet) van Oroszországgal szemben. Saját tapasztalatom alapján kívánom bemutatni a 2017 júniusában megtett utamat.

Indulás Budapest Ferihegy - Moszkva repülési idő kb. 2,5 óra. Átszállás Seremetyevón az Irkutszki járatra, repülési idő Irkutszkig kb. 5,5 óra, időeltolódás 5 óra.

Irkutszk a Bajkál kapuja: A szállás elfoglalását követően rövid séta a város centrumában. Az Angara és az Irkut folyók találkozásánál fekvő város egyik jellegzetes pontja a ,,Moszkvai kapu”, melyen keresztül érkeztek a száműzöttek és dekabristák a városba.

A városban sok pravoszláv templom mellett van egy katolikus templom is, melyet Lengyel templomnak hívnak, azokból az időkből, mikor Varsó orosz fennhatóság alatt állt. Az itteni lengyelek szintén száműzöttek voltak. Az itteni toleranciára jellemző a következő fotón látható emlékmű:

A város egyik érdekessége a 131-es körzet ahol 1800-as években épült házakat újítottak fel, s kialakítottak egy kulturális negyedet, szabadtéri és különböző nemzetiségi programok bemutatására.

Burját földön keresztül az Olhon szigetre: Az utat bérelt autóval tettem meg hihetetlen szépségű tájakon keresztül, a sziget a burjátok spirituális helye , nagy tiszteletnek örvend.

Lisztvjanka a Bajkál legismertebb turisztikai központja. Sok étteremmel, szállodával, s egy ragyogó piaccal, ahol a féldrágakő oly gyakori, mint itthon a zöldség. A városkában van lehetőség sétahajózásra is:

A Bajkál múzeum bemutatja a tó és környéke élővilágát, és az évszázadokon keresztül végzett kutatásokat. A hegytetőről gyönyörű a kilátás a tóra. A levegő hőmérséklete júniusban 22-24 ^oC, a vízhőmérséklet ^oC. A tó vize iható.

Talci szabadtéri múzeum:

Úton Lisztvjanka felé található a Talci múzeum, mely bemutatja a Bajkál környékének építészeti, vadászati, ,,katonai” vallási emlékeit, területe kb 5-6 km². Legjellegzetesebb épülete az ,,osztrog”, ami egy fából épített erőd, melyet a cári fennhatóság terjesztésében tevékeny kozákok hoztak létre. Az erdős területen kellemes gyógynövény- és vadvirágillat terjed.

Apróság a biztonságról: a repülőterek termináljába Budapesten bárki bemehet az ,,utcáról”, Oroszországban csak átvizsgálást követően. Apróság 2. Irkutszkban sehol nincs parkoló óra. (kb. 600000 lakos), ja és működik.

Előkészítés alatt: Volgográd, Jekatyerinburg, Ganina Jámá

Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenni környezetünktől/-re. Valószínűleg azért érzem ezt, mert ebből a -ha rossz kedvemet hagyom, azt mondom: tipikus magyar - szemszögből látom az aktuális kérdéseket... Ugyanakkor az is rögtön felmerül bennem, hogy ezek az elszakadások igen szimbolikusak, és gyakorta több befektetéssel járnak, mint amit megspórolunk velük. Az impakt faktorról pedig eleve semmi hír. Azt már tudom, hogy az általában vett önellátás finoman szólva sem "éri meg", pláne ha az ember egyedül (ha egyáltalán lehetséges) vagy kisebb közösséggel vág bele (lásd ebben a könyvben, a 22. oldal alján és környékén). Egyszerűen nem tudunk annyi mindent: termelés, feldolgozás, raktározás, újabb feldolgozás, ételkészítés, energiahordozó-kitermelés, építkezés, ruhakészítés stb. magunk megcsinálni, hanem alapvetően egy-egy speciális területen tudunk ellátni feladatokat (legalábbis mi, pasik. A nők, ugyebár, multitaszk lények), és emiatt igényeljük a közösséget, pontosabban: a célszerű vagy leginkább inspiráló közösséget. Szóval talán ez az a kapcsolat, ami megengedi a függetlenedést, ugyanakkor újra és újra beilleszteni késztet minket egy - helyi vagy akár helyfüggetlen - közösségbe vagy szubkultúrába. Ahogy a fentebb idézett könyvben is elhangzik: a minél nagyobb önellátás minél nagyobb munkamegosztást is igényel.
Igen szerencsés a világunk, hogy nemcsak megválaszthatjuk és megváltoztathatjuk a minket befolyásoló közeget, hanem az a közeg egészen szűk részterület mentén, akár a világ távoli helyeit is összekötve létezhet (az internet globális-virtuális közösségei, mint végülis maga a Faluság is), így ez az elszakadási-beilleszkedési folyamat nem annyira fájdalmas, mint a szűkre zárt helyi közösségek korántsem letűnt korában. A probléma nyilván akkor jelenik meg, amikor saját identitásunk megerősítése helyett egy virtuális identitást képzünk és erősítünk. De ez más ügy:

A függetlenségfüggőség jól kifejeződik az energetikai önellátásban is, ahol szintén hasonló állapotból indulok ki, szinte egyazon kételyekkel: biztos, hogy kihozható nullára az emberiség által nyomott ökológiai súly azzal, hogy lekapcsolódunk a hálózatról? vagy azzal, hogy napelemeket használunk? miért nem a fúziós energiát használjuk, ahogy a Nap is teszi? miért jár a megújuló energiaforrások használatával együtt az energiatakarékosság, anélkül pedig miért nem jelenik meg? globálisan melyik megoldással járunk jobban: ha felesleg-termelésünk visszatáplál a közhálózatba, vagy ha eltároljuk akkumulátorokban, hogy a napfény nélküli időkre is gondoljunk? ugyanez az építőanyagoknál, a fűtésnél, az ivóvízhasználatnál is felmerülhet, és a másik oldalon azzal az evidenciával találkozunk, hogy "részei" vagyunk a világnak, léteznünk "kell", ráadásul komfortosan. Ha összegyűjtjük, melyik típusú tevékenységünk termeli a legtöbb CO₂-t:

Emberi tevékenységből eredő CO₂ kibocsátás a világon, tevékenységi körök szerint

... akkor továbbra is az energiaszektor dominál. Ami nyilván arra kell késztessen bennünket, hogy ezt (is) erőteljesen átalakítsuk. Nem tartom átgondoltnak a biomassza vagy megújuló energiaforrásként számontartott fatüzelésű erőforrások fenntartását, mert ezek épp az aktuálisan megkötött CO₂-t dobják vissza a környezetbe, ahelyett, hogy eltárolnánk és visszajuttatnánk a Föld mélyébe (ehelyett inkább a lassan lebomló cuccokat dugjuk el). Ez alapján a megújuló energiaforrás kifejezést nem tartom túl pozitívnak: elveszi a lehetőséget a fosszilis energiahordozók létrejöttétől. Ha valóban a földi élet részei vagyunk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezekre a "felesleges" dolgokra is szükség van, lesz.

A Föld átlagos albedója 39%, vagyis a beérkező napsugárzás (a Föld alapvetően egy elég nagy és egész hatékony napelem!) ugyanennyi része visszapattan, a mi klímánk számára elvész. Talán emiatt tényleg érdemes a visszaverődő napsugarakat megfogni, és abból táplálni a saját energiaforrásainkat, ha az nem veszi el az életteret mástól (ahogy a fényigényes növények is helyet hagynak maguk alatt más növényeknek), és nem billentheti ki a bolygó energiamérlegét. Jelenleg, mivel ez a folyamat kicsit ad hoc, inkább úgy tűnik, hogy az energia-függetlenedés egy üzenet az erőművek felé: ne használjatok el annyi fosszilis vagy radioaktív energiaforrást!
Ám ha kicsit kimozdulunk a földcentrikus világképből, persze megállapíthatjuk, hogy a napenergia, és igazából az általa közvetetten elérhetővé vált egyéb, megújuló energiaforrások (víz, szél, hő) sem épp megújulóak. Persze nincs (még) az az ökomozgalom, aki szót emelne a Napban fúzióba lépő hidrogénatomok védelmében, és nem is igen tudna: ez egy tőlünk tökéletesen független folyamat, amelyet nem igazán befolyásol az a tény, hogy a kibocsátott energia egymilliomod vagy kétmilliomod részét hasznosítjuk blogírásra. De a függetlenség és a megújuló energia tök más. Mindenesetre, ha már a függetlenségről írunk, épp ez a folyamat biztosítja a Föld számára, hogy környezetétől némiképp izolálva tudja biztosítani az élet körülményeit. Sőt, a Nap nemcsak energiát ad, de általa látjuk, és az általa létrehozott légkör által halljuk is a világ dolgait. Megértem és átérzem azokat, akik a Napot istenként tisztelték, hiszen ennek a folyamatnak vagy a tőlünk való távolságának minimális kilengése is végzetes hatásokkal járhat ránk nézve. Kicsit félek is ettől. De valahogy itt ragadható meg a kiinduló függetlenfüggőség viszony: egyrészt kiszolgáltatva vagyunk egy külső tényezőnek, másrészt épp az biztosítja, hogy szabadon dönthessünk, mire is használjuk azt az energiát, amit ad.

A Nap és egy villanykábel találkozása a számítógép kijelzőjén