Sikeres konyhák

Mert persze, mindenkinek az az álma, hogy egyszer majd olyan éttermet üzemeltet, ami toplistás, amiben ezer vendég nyüzsög, és ami annyi dicséretet kap, amennyit fül nem bír elviselni...

De vajon tudjuk-e, hogy a siker miből áll, hogy hogyan érhető el, és utána hogyan lehet vele együtt élni?

Maslow jó eséllyel most dőlne hátra kényelmesen karosszékében, húzná fel szemöldökét kíváncsian, hogy na ebből mi lesz, de annyi irányból jön felém manapság ez az impulzus, hogy nincs más választásom, mint hogy egyszer és mindenkorra leírom a gondolataimat a témával kapcsolatban.

Valószínűleg véleményemben az út közrejátszik, melyet én jártam be, de szemlélve más éttermeket, állításaim alátámasztódni látszanak. Vendéglátósként munkám része ugyanis, hogy ne csak a saját helyem alakulását, fejlődését vizsgáljam, hanem folyamatosan monitorozzam a piaci trendeket, és ne az alapján, amit pár fizetett blog megír, hanem a saját intuícióimra hagyatkozván.

Biztosra veszem, hogy ezer pálferi tudna nyomni a siker definiálására valami mélyenszántó gondolatot, de hagyjuk most az indokolatlan spiritualizmust, és tekintsünk a sikerre, az önnön egyszerűségében, érzelemmentesen.

Töredelmesen bevallom, hogy tíz éve, amikor belecsöppentem a vendéglátásba, én sem voltam annyira elmélyedve a témában, hogy több oldalas önvizsgálatokat tartsak, és megválaszoljak óriási kérdéseket. Elindítottam “justforfun” egy bringás ételfutárcéget, mert elfogyott a munkanélküli segélyem, na meg mert szerettem főzni. Óriási buli volt az egész, pláne, hogy pár hét alatt be is futott a dolog, még alkalmazottam is lett, mert egyedül nem bírtam a melót. Sokan erre az időszakra azt mondanák, hogy nem voltam sikeres. Alig kerestem valamit, hajnalban keltem, télben, fagyban tekertem egy lepattant bringán, folyamatosan kajaszagom volt, csapzott voltam, miközben viaskodnom kellett a cégem összes gyermekhibájával. Mégis, életem egyik legvidámabb időszakát éltem meg. Hiszen végre nem egy multinál hallgattam az unatkozó irodistákat, akiknek életük legnagyobb élménye, hogy megjött a havi AVON katalógus, vagy hogy hová mentek nyaralni “A Párjukkal.”

A siker első szele ez időtájt csapott meg, és baromira nem tudtam kezelni. Valószínűleg ebben közrejátszott az önértékelési zavarom, meg, hogy nem nagyon dicsérgettek addig, és fogalmam sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Megtalált rengeteg civilszervezet, akik Ökotudatos vállalkozásnak aposztrofáltak, meg Szociálisan érzékenynek, aztán egy idő után Egészségtudatosnak, amikbe én szeleburdin, kölyökkutyaként farokcsóválva álltam bele, hisz hát mennyire varázslatosak is ezek a nagy szavak, és milyen szuper, hogy ennyire sok minden vagyok, amikről eddig nem is tudtam. Nyilvánvaló, hogy a siker számomra ezen a téren a szeretet és elismerés volt, amit a vendégeimtől, különböző újságíróktól, meg bloggerektől kaptam. Fogalmam sem volt arról a sok-sok pozitív tulajdonságról, melyekkel rendelkeztem amíg el nem kezdték simogatni a buksimat. És, hát lássuk be őszintén, nem ezért ajánlottam fel a barátaimnak kicsit befröccsözve a Gödör teraszán anno, hogy másnap viszek nekik ebédet bringával.

Természetesen nem volt ennyire ideális a szitu, a siker gyorsan sikertelenségbe fulladt, hisz a nem megtervezett üzlet az összes hibájával a cuki vendégekből felháborodott vendégeket faragott. Komolyan le kellett ülnöm, és mérlegelnem, hogy annak a szelét, ami épp hogy csak megérintett, szeretném-e hosszabban élvezni, és hogy mik azok a dolgok, amit ehhez meg kell tennem.

Ugyanis a siker az egy drog. Ha egyszer rád kacsintott, szükséged lesz rá, nem tudsz róla egy legyintéssel lemondani, hogy okéköszi, szuper volt, menjünk tovább.

Azt gondolom, hogy nem szégyen felvállalni a siker iránti igényünket. Aki azt mondja, hogy nincs rá szüksége, az szimplán blöfföl, vagy számára az a siker, hogy azt mondhatja, hogy számára a siker nem siker.
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg pszichológus leírta már, hogy miért van az emberben ez az ösztön, gondolom beficcen a fajfenntartás, meg a mentális egészségünk is, de nem hiszem, hogy folytatni kéne azt az álszent hozzáállást, mely a sikert a felszínes emberek szükségleteként definiálja.

Nálam a sikertelenség megélésénél jött el az a pont, hogy elkezdjek az életemben miért-ekre válaszokat keresni, és hogy felállítsak magamban egy listát, mely a boldogságomat írja körül. Nem annyira nehéz a matek mint gondolnánk, szabad asszociációkon keresztül aránylag gyorsan összeszedhető, hogy mire vágyunk.

enter image description here

Számomra a siker az alábbiakból áll: szabadság, kreativitás, önmegvalósítás, tanulás és újítás. Szabadság, mert független vagyok, a döntések a sajátjaim, és járhatom az utamat. Kreativitás, mert minden nap mást alkotok, mert problémákat kell megoldanom, és bármikor előrukkolhatok valami ötlettel. Önmegvalósítás, mert a saját álmaimat, a saját cégemet építem. Önfejlesztés, hisz borzasztó sok mindent tanultam az elmúlt években magamról ebben a folyamatban. Újítás, mivel mindig olyan területeken mozogtam, amikre más nem annyira lépett be, én meg heccből igen.

Ezekhez a célokhoz nyilvánvaló, olyan “terepet” kellett kialakítanom, ami nem szab határt.

Sokfélék vagyunk, ezért ez a lista mindenkinél más. Étterem nyitásnál baromira nem mindegy, hogy a cél micsoda. Lehet valakinek a siker az, hogy szétkeresi magát, lehet az, hogy önmegvalósít, lehet az, hogy mindkettőt csinálja egyszerre, de mindenképp tudni kell az indítékot, hisz más-más eszköztárat igényelnek a más-más ideológiával megnyitott helyek.

Sajnos, csillogós szemek ide vagy oda, üzletileg biztos, hogy elengedhetetlen része lesz a tervezésnek, hogy definiáljuk, hogy mi fogja fenntartani az egységet. De lássuk be, a siker ennél sokkal szofisztikáltabb, hisz, ha nem így lenne, akkor minden vállalkozó, akinek van egy számológépe, meg valamennyi esze, az sikeres éttermet vezetne.

Ahhoz, hogy toplisták élén szerepeljünk, nem kell olyan sok. Sok blog fizetéses helyezést ír ki, de egy urambátyám országban remélem, senki sem annyira naiv, hogy azt gondolja, hogy bármelyik lista is érdekmentes, és makulátlanul tiszta. Külön cikk lenne belemenni abba, hogy ki-kivel van jóban, meg milyen érdekszövetségek fűznek át milyen lapokat, de őszintén szólva szerintem tök uncsi az egész. Nyilván, az ételkritikusi pályám is aránylag gyorsan véget ért, mert nem volt kedvem egy ajnározós cikket lehozni egy olyan helyről, akinek épp duruzsolni akart a főszerkesztő. Az igazat megvallva, még csak nem is haragszom erre az egészre, megmosolyogtat, amikor bekerülünk egy top10-be, miközben tudom, hogy nem is jártak nálunk ételkritikusok. Nyilván, a bók akkor is jól esik, ha tudjuk, hogy csak a fele igaz.

De persze, nem kell az én idealista, álmodozó, kislányos nézeteimet vallani. Elfogadom, ha valaki menő öltönyökben szeretne pózolni különböző gasztroeventeken. Valahol fura díjakat átvenni is siker, nekem is van pár. Csak akkor célozzuk meg ezt a szintet, és ne szomorkodjunk otthon a szépenvasalt Pierre Cardin ingünk mellett, hogy nem jött össze a dolog. Akkor ismerkedjünk meg a “trenddiktátorokkal”, smúzoljunk, lőjünk magunknak egy menő séfet, aki haver (és félreértés ne essék, aki valószínűleg jó is a szakmájában). Juttassuk be magunkat a gálákra, kérjünk szaktanácsot a nagy koponyáktól, de legyünk kicsit egyediek is, és jönni fog a dolog. Mert jobban szeretek kapucnis pulcsiban, kócosan sétálni, attól még elfogadom, ha valakinek ez a kopogóscipős világ a fétise.

Igazából csak egyetlen egy dolgot nem tudok elfogadni: a rinyálást.

Mert persze sokkal egyszerűbb megállni, panaszkodni, és utálni azokat, akiknek összejött. Ilyenkor kapok olyan mondatokat, hogy én ezt meg ezt úgy sem érthetem, mert sikeres vagyok... Vagy csak pár kellemetlen jóakarót, akiknek még van ideje, hogy baromságokat terjesszen a cégemről, vagy csak szimplán rám hívja a NAV-ot. Annyira szuper lenne, ha az áskálódás energiáit inkább abba fektetnénk, hogy tanácsot kérünk, ha az irigység időpocsékolása önmagunk fejlesztésével telne inkább.

Tökre kellemetlen és fárasztó a sikernek ez a “magyarázkodást” elváró része. Néha azt érzem, hogy szégyelleni kéne magamat, mert azt csinálom, amit szeretek, és még pénzt is keresek vele. Sajnos, általában a siker bírálói általában azok, akik azt hiszik, hogy egyszer csak idelibbentem, és lett, mázlim van, működik. Ők nyilván nem látják, hogy a siker akkor jöhet létre kizárólag, ha valamibe borzasztó sok munkát raksz, mert nagyon hiszel benne. Ők nem tudják (és igazából nem is okolom őket ezért), hogy éveken át mennyi-mennyi munka volt abban, aminek az eredménye egyszer csak felcsillan. Hisz a siker egy jutalom, egy feedback az életedről. Nem is könyvelnéd el annak, ha valami olyan területen érnéd el, ami egyáltalán nem érdekel.

De igazából, hogy akarjuk elérni siker narkotikus élményét, ha azt sem tudjuk, hogy mi az, amire pontosan vágyunk?

Legnagyobb ellenségként azt látom, hogy az emberek trendeket követnek. Éttermet nyitni fenszi, oké, nyissunk. Blogot csinálni fenszi, oké csináljunk. Kicsit biggyedt szájjal valami helyen rinyálni, hogy miaszar, oké, csináljuk... De mi lenne, ha egyszer, csak egyszer kilépnénk abból a dobozból, ami körbevesz minket, és megvizsgálnánk, hogy jó-e az az élethelyzet, amiben épp vagyunk?

Én vagyok a legboldogabb, amikor látok valakit, aki elégedett, és szereti a munkáját. Tényleg, annyira felemelő, ha valaki kipirulva mesél arról, amit épp csinál, lehet az a kecskeszar takarítástól elkezdve brutál vezetői pozíciókig! És tényleg, annyira uncsinak tartom, amikor emberek másokat mernek véleményezni hivatásuk miatt. Nem hiszem, hogy szintezni kéne bármit is, és abszolút boldoggá tesz, amikor a szakácsunk elmondja, hogy ő nem vágyik konyhafőnök pozícióra, mert nem szereti a stresszt, és ő boldog abban, ami van. Nem kezd el a társadalmi nyomásnak eleget téve, magára erőszakolni egy olyan pozíciót, amitől libabőrös a háta.
A fogyasztói társadalom elvárása a növekedés, sőt, a stagnálást már veszteségként értékeli. A kedvenc példám, egy francia pék csávó, aki hajnalban felkel, megsüti a bagettet, eladja két óra alatt, aztán szépen bezár. Szabad a délutánja, zsebre dugott kézzel sétálgat fütyörészve. Valahogy nem az érzem, hogy ő sikertelen. Úgy, ahogy azt sem, hogy a szanaszéthajszolt séfek, akiket meg ismerek, azok meg az ellenkezői.

Természetesen nekem is mentek rá párkapcsolataim a vendéglátásra. Én is voltam versenyló, amíg nem vettem észre, hogy ez engem baromira nem tesz boldoggá. A kényszeres hajtás, melyet a siker-drog nem annyira vicces része determinál, ha nem kontrollálod, már nem előnyöddé, hanem hátrányoddá válik.

enter image description here

Pont ezek miatt azt gondolom, hogy vakmerőség valakit sikeresnek nevezni, mert annak tűnik, és magunkat pedig kudarcnak, mert nem vesszük észre, hogy valójában azok vagyunk. Lehet sok mindenről csevegni, szupernagy álmokról, de én mindig azt figyelem magamban, hogy a duma- és cselekvésarány mennyi. Hálisten ugyanis ösztönösen nem vagyunk teljesen reménytelenek, és általában azt csináljuk, és affelé haladunk, ami nekünk jó. Kicsit lazítsunk be azon, hogy konvenciók és trendek mit mutatnak, kicsit kezdjünk már el örülni annak, ami van, kezdjük el élvezni ahelyett, hogy folyamatosan egy jövőbeli álomképért ácsingózunk, és panaszkodunk, hogy holvanmár.

Ha ezek mennek, akkor van lehetőség arra, hogy sikeresek legyünk, hisz a siker valahol az elégedettség egy bizonyos szint feletti mértékegysége. Amíg nem tudjuk, hogy minket egy Michelin csillagos étterem vezetése, vagy egy sarki hamburgeres tesz-e boldoggá, addig esélyünk sincs arra, hogy elérjük bármelyiket.

Nem mondom, hogy könnyű lesz, hisz a siker valahol a befektetett munka értéke. A virtuóz zongoristát azért tapsoljuk meg, mert csodáljuk szorgalmáért, és nem csak az lehet virtuóz zongorista, aki tehetséges is. A lustaság az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonság, és nem hiszem, hogy pár kivételes esettől eltekintve a sikeresség mellett elférne. És tudom azt is, hogy nem könnyű 10 évekre előre tervezni, de a vendéglátás sajnos, egy ilyen játék. Az egyedüli segítség, ami a munkánkban segíthet, a hit, mert az a legneccesebb pillanatokban is fel tud állítani, leporolgat, és továbbsegít.

Ezek alapján vizsgálódjunk, ítélkezzünk és panaszkodjunk. Befele és ne kifele figyeljünk, hisz rengeteg időt elpazarol az az életünkből, ha mások döntéseire szuggerálunk csupán. Sok sikert kívánok mindenkinek ehhez az úthoz, megéri, izgi lesz, hisz nem véletleneken, hanem csupán rajtunk múlik az egész.

Örményország

Örményország az első keresztény ország!

Társas út keretében volt szerencsém részt venni Örményországi utazáson az 1000 Út Társaság szervezésében.

Megpróbálok bemutatni néhány benyomást az országról, és múltjáról:

Jereván a főváros kb. 1 millió lakossal, gyönyörű műemlékekkel.

enter image description here

Jellegzetes szobra az Örmény Anya, szintén ,,kötelező" meglátogatni az örmény holokauszt emlékművet, ahol örökláng emlékeztet a 1915-17 közötti török mészárlásokra.

enter image description here

Szintén érdekes színfolt a Kék Mecset, avagy a perzsa mecset.

enter image description here

Érdekes pontja a városnak a zöldség-gyümölcs piac.

enter image description here

Jerevánban az autóvezetést csak olyanoknak javaslom, akiknek legalább három őrangyaluk van.

Utunkat Zvratnocnál folytattuk, melynek szentélye kre. több száz éve épült.

enter image description here

Következő állomásunk Echmiadzin, az örmény Vatikán.

enter image description here

Az örmény egyháznak saját katolikosza, azaz pápája van.
Érdekesség, hogy a teológiát végzettek közül, aki szerzetes kíván lenni, az nem nősülhet meg, aki ,,csak" pap akar lenni, azt, amíg nem nősül meg, nem szentelik fel.

Szintén a régmúlt görög jellegű kultúráját nézhetjük meg a következő állomásunkon Garniban: jellegzetes oszlopsoros, timpanonos görög szentély.

enter image description here

Ezt követően meglátogattuk a részben sziklába vésett Geghard kolostort.

enter image description here

Következő állomás a Novarank kolostor, melynek felső szintjére csak a képen látható szűk lépcsőn lehet feljutni.

enter image description here

Végezetül eljutottunk a Szeván tóhoz, ahol egy félszigeten, ami valaha sziget volt, található Világosító Szent Gergely által építtetett kolostor romjai, valamint a két tiszteletére épített szentély.

enter image description here

Szent Gergely kru. 301 körül alapította meg a keresztény egyházat Örményországban.

A konyha: tekintet

Rendezvényeink egyik fontos alappillére a helyszínbejárás, melyben sokszor árva konyhák újjáélesztését végzem. Dolgoztam olyan konyhában, melyben Kádárnak főztek utoljára, de volt, hogy olyan konyhát kellett rehabilitálnom, mely ugyan működött, csak épp sajnos, nem megfelelően.

Minden konyhának lelke van. Harsány vagy csendes, lüktet vagy halott, koszos vagy vakítóan éles, fáradt vagy üdítően pezsgő. Ha belépsz, egy pillanat alatt látod, mit mutat. Ha elhanyagolt, halkan nyüszít a gondoskodásért, és még ha kupleráj is van látnod kell, milyen lehet, amikor tökéletesen működik.

A konyha: a gazdája. Elmeséli, mennyi gondoskodással alakították ki, mennyire ért ahhoz, aki felépítette. Nyers őszinteséggel adja vissza, hogy törődött-e tulajdonosa jövőbeli embereivel. Törődött-e azzal, hogy ne maradjanak holt terek, megtervezte-e a munkafolyamatokat, tisztában van-e a helyigényekkel, tárolásokkal. Hozott-e meg energetikai fals döntéseket, (amikor mondjuk egy sütőt és hűtőt egymás mellé tol), hogy rövidtávú sikerekre ácsingózott-e csupán, vagy hosszútávú tervező-e, aki úgy alakította ki az infrastruktúrát odabenn, ami több befektetéssel ugyan, de eredményesebb lesz majd.

A konyha ez a tekintet. A munkám a látás. Azt kell intuitívan vizionálnom, ami még nincs ott, de ott lehet. Megsimogatni, ami fáj, kivenni, ami sok, hozzáadni, ami kell. Ki kell ismernem gazdáját és személyiségét, és ahol lehet, rajta is változtatni. Sok konyhának legnagyobb ártója, ha egy olyan vezető van benne, akinek nem elég magas az ön-, ember- és szakmai ismerete.

enter image description here

A konyhát apró részleteiben ismerem meg. Napokig nézegetem környékén az embereket, a helyeket, az utcán a rezdüléseket. A konyha igényt elégít ki, ezért meg kell ismernem otthonát. Ha emberek dolgoznak már benne, meghallgatom őket. A siker titka az érthetőség, tehát a konyhát úgy kell definiálni, hogy könnyen eljusson a befogadóhoz, és vezesse őt. A szervezés ezen pontja mély empátia, melyben a jövőbeni vendégeimet definiálom. Az álmait, vágyait, fájdalmait, szeretteit, problémáit, gondolatait, mindent. Ha megvan a szabad asszociáció, akkor tudni fogod azt is, hogy mi a tökéletes étel, amire igénye lesz. Ízlésre lehet következtetni pillanatok alatt. A jó felszolgáló már akkor tudja, hogy a vendég mit fog rendelni, mikor az épp hogy csak leült gyanútlanul asztalához.

Mikor szakácsnak tanultam, megkérdeztem, hogy honnan tudják a séfek, hogy miből mennyit kell majd főzni, hány adag étel fog elfogyni. Erre az volt a válasz, hogy majd megérzed, ez a gyakorlattal jön. Olyan ez, mint a sakk. Nem azért volt nehéz gépet építeni ami legyőzi az embert, mert lehetetlen a feladat, hanem mert a döntési folyamatok olyan kifinomultak, hogy egy óriási öntanuló adatbázis kell ahhoz, mely tartani tudja a lépést az emberi szuggessziókkal.

A konyha “látása” ugyanez. Megpróbálhatnám definiálni, de szavak helyett csak érzetek jutnak az eszembe. Minden összemosódik, és minden egyszerre hat, a gyerekkori élményeimtől a borzasztó mennyiségű szakmai olvasmányon át a legutolsó éttermi benyomásokig. Valaki nem azért lesz tehetséges vendéglátós, és nem azért lesznek sikeresek sorra a helyei, mert ezeket a dolgokat könyvből meg lehet tanulni, hanem mert érzékeny. Figyel, tanul folyamatosan, kreatív és kíváncsi.

Nálam a konyha érzelmi tényező. Magánéletem egy része, sírás, nevetés. Mert a konyhákon kijön az emberekből, ami ösztönös, intim. Kórházakban szoktam még ezt érezni. Az élet egy olyan alapvető és mégis titokzatos metódusa folyik ott, ami mindenkit megérint. Emiatt a munkatársaimmal általában bizonyos idő után nagyon mélyen ismerjük már egymást, szavak nélkül is. Az összhang csak akkor működik, ha mindenki része, ezért egyből észreveszed, ha valaki nincsen flowban. Mivel nagyon szoros kötelékben van a csapatmunka, a főzési fázisok és azok folyamatai, a csapat nem engedheti meg magának, hogy valakit cserbenhagyjon, mert akkor borul a rendszer. Emiatt csak azok a konyhák működnek jól, ahol kölcsönös tisztelet és támogatás van.

enter image description here

A konyha: menedék. Egy izguló vőlegénynek, egy smúzolás-mentes kávéra vágyó főszervezőnek, egy elfáradt pincérnek, és még sorolhatnám azokat, akik pánikszerűen valami mondvacsinált indokkal leestek közénk, hogy pár percre kiszakadjanak a külvilágból. De a konyhára fordul be egy magányos barát, vagy egy terhességét bejelentő kipirult barátnő is, a konyhán ismertem meg ismerőseim legféltettebb és fájdalmasabb titkait is, mert mindenki visszahelyezi magát időben, és gyermeki bizalommal nyílik meg egy pillanat alatt. Valószínűleg a felzárkóztató programok melyekben részt vehettem, ezért is működtek: sérült és zárt embereket oldott ez a közeg, bizalmasuk lehettem, és támogathattam őket szakmailag is. Többoldalú volt a segítség, melyben egyrészt a munka, mint terápia, másrészt a csapatkohézió, mint dinamika visszabillentett, és útjára segített olyanokat, akik már nem hittek abban.

Mivel a konyha érzelmi színtér, az étel hangulatod lenyomata. Mint minden szakmában, itt is a laikusokat és a profikat az különbözteti meg egymástól, hogy a profi akkor is tökéleteset alkot, amikor belül fájdalom van és káosz. Ha túllépsz egy szinten, nem a belsőd irányítja az ételt, hanem az étel határozza meg a hangulatod. Ha fáj is, jót alkotsz, és mivel jót alkottál, sikerélményed van, és már kevésbé fáj. A főzés meditáció, mely a külvilági dolgok helyett folyamatokra, arányokra, alapanyagok változására reflektál. Mély koncentráció, melyben a lényeg mindig a pillanat, a folyamatos figyelem, párhuzamos síkokon.

Míg kinn száz vendég beszélget, eszik, iszik, nyüzsög, addig a konyhákon higgadt, precíz munka folyik. A munka keretet, a vendégtér elvárásokat ad. Itt nem kell beszélgetned, megnyerőnek lenned, a társaság fénypontjának, vagy sármőrjének, az összes ostoba viselkedési szabály kukába van dobva, és nem marad más, mint a mismásolás nélküli puritán őszinteség. Ezért történhet meg, hogy stressz alatt ordítoznak egymással egyet a szakácsok, melyet a nap végére legyintve elfelejtenek. Ugyanis amellett, hogy a konyha megvéd az ostoba társadalmi elvárásoktól, megtanít másra is. Óriási belső munka kezelni a nyomást, ami rád nehezkedik egy teltházas étterem szervízidőszakában. Megtanít, hogy ne ragadj a félelemben, hanem dönts. Más munkákkal ellentétben, itt nincs idő lamentálgatni, megbeszélni, hogy vajon mi a helyes. Pillanatok alatt mérlegelsz és oldod meg a felmerülő problémákat.

Ha ránézek egy konyhára, ezeket látom. Embereket, eszközöket, valóságot látok. Nincs klisé, nem lehet félredumálni. Jó konyhánál harmónia, összetartás, stabilitás van. Megcáfolhatatlan őszinteség, és nagyzolásmentes alkotás. Mert nem mindig ott van az igazán nagy munka, ami az arcunkba van tolva, csillog-villog, parádézik, hanem ahol szerényen meghúzódnak, és létrehoznak valamit az emberek. Lehet ez akár egy egyszerű étlapos sarki kifőzde is, számomra ugyanolyan kedves és tiszteletreméltó, mint a sok Michelin csillagos elit éttermek.

Avaros

Készítettünk egy webes installációt fáink leveleiből. A levelek már a földön hevernek, de itt még röptükben-csúsztukban láthatjuk őket, és ha épp le is érnek, újra visszatérnek és repülnek még... Újakat is adhatunk melléjük (+ jel bal felül), és meg is libbenthetjük őket, ha az egeret (végre mobilon is megy!) föléjük visszük. Hangja nincs. Ezt most Rád bízom.

Itt találod!

enter image description here

A levelektől, sokszínű, velünk élő bionapelemektől veszünk így, mégha épp fényképezőgéen és számítógépes kijelzőn reprodukálva, manipulálva is, búcsút. Várjuk vissza őket tavasszal!

Plusz ha már természet a gépben, akkor legyen nagyon benne: a háttér színe azé az égbolté, amit akkor láthatsz, ha nem a képernyőt nézed, hanem az eget:)