Sikeres konyhák

Mert persze, mindenkinek az az álma, hogy egyszer majd olyan éttermet üzemeltet, ami toplistás, amiben ezer vendég nyüzsög, és ami annyi dicséretet kap, amennyit fül nem bír elviselni...

De vajon tudjuk-e, hogy a siker miből áll, hogy hogyan érhető el, és utána hogyan lehet vele együtt élni?

Maslow jó eséllyel most dőlne hátra kényelmesen karosszékében, húzná fel szemöldökét kíváncsian, hogy na ebből mi lesz, de annyi irányból jön felém manapság ez az impulzus, hogy nincs más választásom, mint hogy egyszer és mindenkorra leírom a gondolataimat a témával kapcsolatban.

Valószínűleg véleményemben az út közrejátszik, melyet én jártam be, de szemlélve más éttermeket, állításaim alátámasztódni látszanak. Vendéglátósként munkám része ugyanis, hogy ne csak a saját helyem alakulását, fejlődését vizsgáljam, hanem folyamatosan monitorozzam a piaci trendeket, és ne az alapján, amit pár fizetett blog megír, hanem a saját intuícióimra hagyatkozván.

Biztosra veszem, hogy ezer pálferi tudna nyomni a siker definiálására valami mélyenszántó gondolatot, de hagyjuk most az indokolatlan spiritualizmust, és tekintsünk a sikerre, az önnön egyszerűségében, érzelemmentesen.

Töredelmesen bevallom, hogy tíz éve, amikor belecsöppentem a vendéglátásba, én sem voltam annyira elmélyedve a témában, hogy több oldalas önvizsgálatokat tartsak, és megválaszoljak óriási kérdéseket. Elindítottam “justforfun” egy bringás ételfutárcéget, mert elfogyott a munkanélküli segélyem, na meg mert szerettem főzni. Óriási buli volt az egész, pláne, hogy pár hét alatt be is futott a dolog, még alkalmazottam is lett, mert egyedül nem bírtam a melót. Sokan erre az időszakra azt mondanák, hogy nem voltam sikeres. Alig kerestem valamit, hajnalban keltem, télben, fagyban tekertem egy lepattant bringán, folyamatosan kajaszagom volt, csapzott voltam, miközben viaskodnom kellett a cégem összes gyermekhibájával. Mégis, életem egyik legvidámabb időszakát éltem meg. Hiszen végre nem egy multinál hallgattam az unatkozó irodistákat, akiknek életük legnagyobb élménye, hogy megjött a havi AVON katalógus, vagy hogy hová mentek nyaralni “A Párjukkal.”

A siker első szele ez időtájt csapott meg, és baromira nem tudtam kezelni. Valószínűleg ebben közrejátszott az önértékelési zavarom, meg, hogy nem nagyon dicsérgettek addig, és fogalmam sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Megtalált rengeteg civilszervezet, akik Ökotudatos vállalkozásnak aposztrofáltak, meg Szociálisan érzékenynek, aztán egy idő után Egészségtudatosnak, amikbe én szeleburdin, kölyökkutyaként farokcsóválva álltam bele, hisz hát mennyire varázslatosak is ezek a nagy szavak, és milyen szuper, hogy ennyire sok minden vagyok, amikről eddig nem is tudtam. Nyilvánvaló, hogy a siker számomra ezen a téren a szeretet és elismerés volt, amit a vendégeimtől, különböző újságíróktól, meg bloggerektől kaptam. Fogalmam sem volt arról a sok-sok pozitív tulajdonságról, melyekkel rendelkeztem amíg el nem kezdték simogatni a buksimat. És, hát lássuk be őszintén, nem ezért ajánlottam fel a barátaimnak kicsit befröccsözve a Gödör teraszán anno, hogy másnap viszek nekik ebédet bringával.

Természetesen nem volt ennyire ideális a szitu, a siker gyorsan sikertelenségbe fulladt, hisz a nem megtervezett üzlet az összes hibájával a cuki vendégekből felháborodott vendégeket faragott. Komolyan le kellett ülnöm, és mérlegelnem, hogy annak a szelét, ami épp hogy csak megérintett, szeretném-e hosszabban élvezni, és hogy mik azok a dolgok, amit ehhez meg kell tennem.

Ugyanis a siker az egy drog. Ha egyszer rád kacsintott, szükséged lesz rá, nem tudsz róla egy legyintéssel lemondani, hogy okéköszi, szuper volt, menjünk tovább.

Azt gondolom, hogy nem szégyen felvállalni a siker iránti igényünket. Aki azt mondja, hogy nincs rá szüksége, az szimplán blöfföl, vagy számára az a siker, hogy azt mondhatja, hogy számára a siker nem siker.
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg pszichológus leírta már, hogy miért van az emberben ez az ösztön, gondolom beficcen a fajfenntartás, meg a mentális egészségünk is, de nem hiszem, hogy folytatni kéne azt az álszent hozzáállást, mely a sikert a felszínes emberek szükségleteként definiálja.

Nálam a sikertelenség megélésénél jött el az a pont, hogy elkezdjek az életemben miért-ekre válaszokat keresni, és hogy felállítsak magamban egy listát, mely a boldogságomat írja körül. Nem annyira nehéz a matek mint gondolnánk, szabad asszociációkon keresztül aránylag gyorsan összeszedhető, hogy mire vágyunk.

enter image description here

Számomra a siker az alábbiakból áll: szabadság, kreativitás, önmegvalósítás, tanulás és újítás. Szabadság, mert független vagyok, a döntések a sajátjaim, és járhatom az utamat. Kreativitás, mert minden nap mást alkotok, mert problémákat kell megoldanom, és bármikor előrukkolhatok valami ötlettel. Önmegvalósítás, mert a saját álmaimat, a saját cégemet építem. Önfejlesztés, hisz borzasztó sok mindent tanultam az elmúlt években magamról ebben a folyamatban. Újítás, mivel mindig olyan területeken mozogtam, amikre más nem annyira lépett be, én meg heccből igen.

Ezekhez a célokhoz nyilvánvaló, olyan “terepet” kellett kialakítanom, ami nem szab határt.

Sokfélék vagyunk, ezért ez a lista mindenkinél más. Étterem nyitásnál baromira nem mindegy, hogy a cél micsoda. Lehet valakinek a siker az, hogy szétkeresi magát, lehet az, hogy önmegvalósít, lehet az, hogy mindkettőt csinálja egyszerre, de mindenképp tudni kell az indítékot, hisz más-más eszköztárat igényelnek a más-más ideológiával megnyitott helyek.

Sajnos, csillogós szemek ide vagy oda, üzletileg biztos, hogy elengedhetetlen része lesz a tervezésnek, hogy definiáljuk, hogy mi fogja fenntartani az egységet. De lássuk be, a siker ennél sokkal szofisztikáltabb, hisz, ha nem így lenne, akkor minden vállalkozó, akinek van egy számológépe, meg valamennyi esze, az sikeres éttermet vezetne.

Ahhoz, hogy toplisták élén szerepeljünk, nem kell olyan sok. Sok blog fizetéses helyezést ír ki, de egy urambátyám országban remélem, senki sem annyira naiv, hogy azt gondolja, hogy bármelyik lista is érdekmentes, és makulátlanul tiszta. Külön cikk lenne belemenni abba, hogy ki-kivel van jóban, meg milyen érdekszövetségek fűznek át milyen lapokat, de őszintén szólva szerintem tök uncsi az egész. Nyilván, az ételkritikusi pályám is aránylag gyorsan véget ért, mert nem volt kedvem egy ajnározós cikket lehozni egy olyan helyről, akinek épp duruzsolni akart a főszerkesztő. Az igazat megvallva, még csak nem is haragszom erre az egészre, megmosolyogtat, amikor bekerülünk egy top10-be, miközben tudom, hogy nem is jártak nálunk ételkritikusok. Nyilván, a bók akkor is jól esik, ha tudjuk, hogy csak a fele igaz.

De persze, nem kell az én idealista, álmodozó, kislányos nézeteimet vallani. Elfogadom, ha valaki menő öltönyökben szeretne pózolni különböző gasztroeventeken. Valahol fura díjakat átvenni is siker, nekem is van pár. Csak akkor célozzuk meg ezt a szintet, és ne szomorkodjunk otthon a szépenvasalt Pierre Cardin ingünk mellett, hogy nem jött össze a dolog. Akkor ismerkedjünk meg a “trenddiktátorokkal”, smúzoljunk, lőjünk magunknak egy menő séfet, aki haver (és félreértés ne essék, aki valószínűleg jó is a szakmájában). Juttassuk be magunkat a gálákra, kérjünk szaktanácsot a nagy koponyáktól, de legyünk kicsit egyediek is, és jönni fog a dolog. Mert jobban szeretek kapucnis pulcsiban, kócosan sétálni, attól még elfogadom, ha valakinek ez a kopogóscipős világ a fétise.

Igazából csak egyetlen egy dolgot nem tudok elfogadni: a rinyálást.

Mert persze sokkal egyszerűbb megállni, panaszkodni, és utálni azokat, akiknek összejött. Ilyenkor kapok olyan mondatokat, hogy én ezt meg ezt úgy sem érthetem, mert sikeres vagyok... Vagy csak pár kellemetlen jóakarót, akiknek még van ideje, hogy baromságokat terjesszen a cégemről, vagy csak szimplán rám hívja a NAV-ot. Annyira szuper lenne, ha az áskálódás energiáit inkább abba fektetnénk, hogy tanácsot kérünk, ha az irigység időpocsékolása önmagunk fejlesztésével telne inkább.

Tökre kellemetlen és fárasztó a sikernek ez a “magyarázkodást” elváró része. Néha azt érzem, hogy szégyelleni kéne magamat, mert azt csinálom, amit szeretek, és még pénzt is keresek vele. Sajnos, általában a siker bírálói általában azok, akik azt hiszik, hogy egyszer csak idelibbentem, és lett, mázlim van, működik. Ők nyilván nem látják, hogy a siker akkor jöhet létre kizárólag, ha valamibe borzasztó sok munkát raksz, mert nagyon hiszel benne. Ők nem tudják (és igazából nem is okolom őket ezért), hogy éveken át mennyi-mennyi munka volt abban, aminek az eredménye egyszer csak felcsillan. Hisz a siker egy jutalom, egy feedback az életedről. Nem is könyvelnéd el annak, ha valami olyan területen érnéd el, ami egyáltalán nem érdekel.

De igazából, hogy akarjuk elérni siker narkotikus élményét, ha azt sem tudjuk, hogy mi az, amire pontosan vágyunk?

Legnagyobb ellenségként azt látom, hogy az emberek trendeket követnek. Éttermet nyitni fenszi, oké, nyissunk. Blogot csinálni fenszi, oké csináljunk. Kicsit biggyedt szájjal valami helyen rinyálni, hogy miaszar, oké, csináljuk... De mi lenne, ha egyszer, csak egyszer kilépnénk abból a dobozból, ami körbevesz minket, és megvizsgálnánk, hogy jó-e az az élethelyzet, amiben épp vagyunk?

Én vagyok a legboldogabb, amikor látok valakit, aki elégedett, és szereti a munkáját. Tényleg, annyira felemelő, ha valaki kipirulva mesél arról, amit épp csinál, lehet az a kecskeszar takarítástól elkezdve brutál vezetői pozíciókig! És tényleg, annyira uncsinak tartom, amikor emberek másokat mernek véleményezni hivatásuk miatt. Nem hiszem, hogy szintezni kéne bármit is, és abszolút boldoggá tesz, amikor a szakácsunk elmondja, hogy ő nem vágyik konyhafőnök pozícióra, mert nem szereti a stresszt, és ő boldog abban, ami van. Nem kezd el a társadalmi nyomásnak eleget téve, magára erőszakolni egy olyan pozíciót, amitől libabőrös a háta.
A fogyasztói társadalom elvárása a növekedés, sőt, a stagnálást már veszteségként értékeli. A kedvenc példám, egy francia pék csávó, aki hajnalban felkel, megsüti a bagettet, eladja két óra alatt, aztán szépen bezár. Szabad a délutánja, zsebre dugott kézzel sétálgat fütyörészve. Valahogy nem az érzem, hogy ő sikertelen. Úgy, ahogy azt sem, hogy a szanaszéthajszolt séfek, akiket meg ismerek, azok meg az ellenkezői.

Természetesen nekem is mentek rá párkapcsolataim a vendéglátásra. Én is voltam versenyló, amíg nem vettem észre, hogy ez engem baromira nem tesz boldoggá. A kényszeres hajtás, melyet a siker-drog nem annyira vicces része determinál, ha nem kontrollálod, már nem előnyöddé, hanem hátrányoddá válik.

enter image description here

Pont ezek miatt azt gondolom, hogy vakmerőség valakit sikeresnek nevezni, mert annak tűnik, és magunkat pedig kudarcnak, mert nem vesszük észre, hogy valójában azok vagyunk. Lehet sok mindenről csevegni, szupernagy álmokról, de én mindig azt figyelem magamban, hogy a duma- és cselekvésarány mennyi. Hálisten ugyanis ösztönösen nem vagyunk teljesen reménytelenek, és általában azt csináljuk, és affelé haladunk, ami nekünk jó. Kicsit lazítsunk be azon, hogy konvenciók és trendek mit mutatnak, kicsit kezdjünk már el örülni annak, ami van, kezdjük el élvezni ahelyett, hogy folyamatosan egy jövőbeli álomképért ácsingózunk, és panaszkodunk, hogy holvanmár.

Ha ezek mennek, akkor van lehetőség arra, hogy sikeresek legyünk, hisz a siker valahol az elégedettség egy bizonyos szint feletti mértékegysége. Amíg nem tudjuk, hogy minket egy Michelin csillagos étterem vezetése, vagy egy sarki hamburgeres tesz-e boldoggá, addig esélyünk sincs arra, hogy elérjük bármelyiket.

Nem mondom, hogy könnyű lesz, hisz a siker valahol a befektetett munka értéke. A virtuóz zongoristát azért tapsoljuk meg, mert csodáljuk szorgalmáért, és nem csak az lehet virtuóz zongorista, aki tehetséges is. A lustaság az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonság, és nem hiszem, hogy pár kivételes esettől eltekintve a sikeresség mellett elférne. És tudom azt is, hogy nem könnyű 10 évekre előre tervezni, de a vendéglátás sajnos, egy ilyen játék. Az egyedüli segítség, ami a munkánkban segíthet, a hit, mert az a legneccesebb pillanatokban is fel tud állítani, leporolgat, és továbbsegít.

Ezek alapján vizsgálódjunk, ítélkezzünk és panaszkodjunk. Befele és ne kifele figyeljünk, hisz rengeteg időt elpazarol az az életünkből, ha mások döntéseire szuggerálunk csupán. Sok sikert kívánok mindenkinek ehhez az úthoz, megéri, izgi lesz, hisz nem véletleneken, hanem csupán rajtunk múlik az egész.


Szerző: Sinkó Bori

Itt dolgozik: Hokedli
https://www.facebook.com/hokedli/