Ízlelgetem az útban valami felé kifejezést.
Amikor az úton lenni valami cél viszonylatában, annak kijelöltségében értelmeződik. Amikor tekintetünk előre tekint az állomásig és az innen-től az addig-ig kijelölt útszakasz eseménytörténéseinek helye ebben aktiválódik.
Útban Ellend felé át kell menni a kisfenyvesen, aminek története, eseményei vannak, lokális tudás, narratív aktusok tapadnak hozzá.
Útban mindig csak valami felé lehetünk, úton konkrét cél nélkül is, ennélfogva az úton lenni végtelensége szabadságként aposztrofálódik, nem egyértelmű irány jelleggel bír.
Útban Calico szellemváros felé, a Pine Creek Road-on immár (egy elfogyott út végén, szinte a semmiben kellett megforduljak) visszafelé haladva, egyszer csak arra eszméltem, hogy Balázs a legnagyobb nyugalommal kamerázik (https://www.youtube.com/watch?v=p33XeCwp5P0&t=36s).... Ott az útban, abban a szakaszban természetes nyugalommal, mondhatni hidegvérrel döntöttem: mindenki kiszáll, Balázs a szakadék szélére áll jelezni a véget, én pedig Jolánnal a pocakomban megcsinálom. Fellélegzés, haladás, és annak tudatosítása, hogy mi is történt. Csak a szállodába érve éreztem, hogy már semmihez sincs erőm....
Abban az autóban feketén-fehéren tudtam, hogy nemcsak részese, hanem szemlélője is vagyok a saját életünknek. És persze a legnagyobb (ön)kritikusunk is.

A Faluság mostani bejegyzései közül sok az úton levésről szólt, legalábbis nekem, akinek alapból nagyon fontos ez a szimbolikus téma. Mielőtt azonban bármi eszembe jutna, amit le is akarnék írni: a legjobb élmény volt Balázs videójával találkozni megint, azzal a bizonyos Pine Creek Road-féle utazással. Imádtam azt a videót és most is imádom. Gyönyörűek a fények, a valós időben haladás, a tudat, hogy ott olyanok utaznak éppen, akiket nagyon szeretek és akik akkor nekem nagyon hiányoztak – én akkor arra is fel voltam készülve, hogy soha többet nem jönnek haza és ki tudja, mikor látjuk egymást megint.
De hazajöttek, aminek csak azért nem örülök, mert meg vagyok róla győződve, hogy mindazt az értéket, amit teremtettek, teremtenek és teremteni fognak, sokkal barátságosabb, fogadókészebb és inspirálóbb közegben is megtehetnék. Önző módon mégis örülök, persze, hogy itthon vannak, hiszen az én világom az ő világuk nélkül egyáltalán nem lenne teljes.
A videó most is ugyanazt a hatást tette rám, mint korábban: elmerengtem, belefeledkeztem (egyébként nemcsak a látványba, hanem a zenébe is), és többek között azért is fogott meg az egész nagyon, mert nekem a fekete-fehér látványvilág mindig is többet mondott, mint a színes – valahogy jobban tudok a lényegre koncentrálni így.
Azt hiszem, ez még gyerekkoromból jön, amikor nagyanyámék fekete-fehér tévéjén néztük a Szomszédokat vagy a Dallast és apám amatőr művészi fotózása legjobb darabjait is fekete-fehérben hívtuk elő, mégpedig az ő saját fürdőszobájában.
Na, arról egy külön bejegyzést lehetne írni, milyen is az a csodaélmény, amikor a fehér papíron megjelenik valami és abból a valamiből egy kép lesz és miközben vegyészkedünk a majdnem teljes sötétben és érzésünk szerint éppen újrateremtünk egy világot, mi mindenről lehet beszélgetni, mennyire el lehet merülni valakivel egy közös világban arra az időre. Nagyon szerettük egymást. Akkor. És erre jó emlékezni.
A barátaim meg a családom mindig nagyot néznek, amikor éppen rácsodálkoznak, hogy nekem az okostelefonom kijelzője is fekete-fehérre van állítva. Többnyire elsőre megütköznek a dolgon, mert hogy mi van már, ez elromlott? Aztán általában kiröhögnek, hogy micsoda hülyeség ez és persze szeretettel rám hagyják – nem ez az első és egyetlen furcsaság, amivel szolgálni tudok. (Amúgy csak mondom: az én telefonomat három év elteltével is tök ritkán kell feltölteni, mert így kevesebbet fogyaszt… És különben is, ha valamit színesben akarok látni, arra ott van a valóság.)

Úton – van egy ilyen Kerouac regény is, egy időben sokat olvastam, de az élmény nem lett az enyém, nem adott annyit, amennyit reméltem a legendás hírnevéből meg az apám iránta érzett rajongásából. Viszont az, hogy az ember úton van és mifelé, milyen úton, mennyi csavarral meg kurflival és buktatóval vagy ahogy Balázs írta, esetenként visszafordulásokkal, az számomra alapélmény, mindig is ezen a metaforán keresztül tekintettem az életre.
Ebben megint benne lehet, hogy rengeteget jártunk apámmal túrázni, de nem ám valami értelmes kiránduló módjára, akinél van térkép meg tájoló, netán víz és szendvics vagy egyéb majszolnivaló – ennek egy részéről apám azt sem tudta, mi az, szerintem a vízről sem… A lényeg az volt, hogy elindulunk az erdőben egy úton, aztán majd kijutunk valahova és útközben fényképezünk meg dumálunk, amikor pedig alkalom lesz rá, bemegyünk egy kocsmába, végül pedig valahogy hazaérünk. És így is lett, ebben az országban ugyanis nem lehet eltévedni az erdőben, legalábbis apám felfogása szerint, mert neki az eltévedés annyit jelentett volna, hogy nem találunk kocsmát. Találtunk mindig, tehát sosem tévedtünk el. Gyerekként persze néha unalmas volt, hogy apám a fűben fekszik és egy semmi kis virágot bűvöl a kamerájával húsz percekig, de egyrészt mindig rátaláltunk valamilyen varázslatos látványra, ami engem is elbűvölt, másrészt egy gyerek a természetben, ha ehhez van szokva, nem tud unatkozni, mert mindenhol van egy furcsa bogár, csokorra való vadvirág, beleesni való patakocska, fura alakú kavics vagy ilyen kis apróság, amivel el lehet ütni az időt, amíg az atya fetreng a szent cél, azaz egy különleges beállítás érdekében.
Emlékszem, egyszer a Mátrában egy szakaszon rátaláltunk egy lila erdőre és nem azért, mert én is kaptam valamit elinduláskor a kocsmában, hanem tényleg lilás volt a fák kérge és ahogy egy csoportban ott álltak az úton és átszűrődött a lombkoronákon a napfény, egyszer csak lilás derengésben találtuk magunkat és olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt erdő, ahol mindjárt manók is felbukkannak, nagyon élveztük. A képeken otthon aztán nem látszott az egészből semmi és nem azért, mert fekete-fehér film volt befűzve aznap. Talán tényleg varázslat volt.

Most, hogy itt az év vége, megállapíthatom, hogy olyasmik történtek itt a második részében, amelyek megint új utak felé indítanak a következő évben. Ezeket az utakat elkezdtem megalapozni, de még a jövő év is alapvetően a további alapozásról szól majd, mire a sok vakvágány és tévút meg visszafordulás és kanyar után valóban egy stabilan járható és jól látható úttá válik majd. Aztán lesz belőle egyszer csak egy kitaposott ösvény és egy kereszteződésnél újból választani kell, merre tovább. Szeretem ezt és izgalmas, jó érzés tudni, hogy még messze a cél. (Ami remélhetőleg nem egy kocsmába vezet a végén.)

A Faluság kedves Olvasóinak és működtetőinek (akik most már igen számosan vannak) szeretettel és vidáman kívánok örömteli útkeresést a következő évre!

A tér – életünk tere – úgy tűnik, legalább annyira kulcsfontosságú mint az idő, és igazából éppen olyan megfoghatatlan és plasztikus, mint annak elfolyó szimbólumai Dali képein.

Életünk terét – jó esetben – magunk is alakítjuk vagy teremtjük és nem feltétlenül fizikai értelemben. És ez a tér változhat, sőt változik is! Szerencsés esetben a külső (fizikai) tér – és a magunkban kialakított belső tér, ha nem is tükrei, de jó kiegészítői egymásnak. Persze az utóbbi kialakításához idő, elmélyülés és sok esetben – mint az enyémben is anno – bizonyos kényszerítő külső körülmények is szükségeltetnek, melyek nem feltétlenül örömteliek egy kamasz számára. De, ahogy a közmondás tartja, minden rosszban van valami jó! Mert ez a belső tér mindig velünk marad, velünk vándorol élethelyzetről élethelyzetre, és a változó külső tér ellenpontozásaként még akkor is mindig otthonosnak és ismerősnek hat, ha velünk együtt szinte észrevétlenül, de folyamatosan átalakul.

Létezésünk fizikai tere már keményebb dió.
A tér/távolság fogalma nem a kilométerek számából, hanem annak áthidalhatóságából nyeri értelmét. Nekem olybá tűnik (persze ez szigorúan egyéni tapasztalat) valamilyen ismeretlen algoritmus hatására hol kitágul, hol beszűkül. Olykor a messzi a szomszéd falu, mert nem visz oda út, busz vagy éppen bezár a járvány, máskor meg a kontinens túlsó vége sem az, mert Pesten laksz, közel a repülőtér és sok az olcsó 'fapados'. De időszakosan (legyen az néhány hónap vagy néhány év) még egy világvárosban is be-beszűkül az ember létezése az otthon és munkahely közötti ingázásra. A mókuskerék.

Ugyanakkor életünk fizikai terének, tereinek nem csak külső korlátok szabnak pulzáló határt, hanem mi magunk is. Vannak időszakok, amikor arra érzünk késztetést, hogy meghódítsuk a távolságot, hogy a 'Tér' minél nagyobb szeletét ismerhessük meg, és tegyük 'belakott' terünk részévé, máskor pedig önként "bezárkózunk" és közvetlen fizikai életterünk kialakítása vagy átrendezése, újraértelmezése és újra belakása válik elsőrendű fontosságúvá.

Hódító kalandorok és birodalomépítők. Ezek vagyunk. Ki-ki a maga módján.

Visszaolvastam a faluságos bejegyzéseket.
Van, hogy máshogyan írnám, máshogyan szerkeszteném.
Van, mikor meglepődök, mennyire jól sikerült megírni, lefotózni, megzenélni.
A Balázs készítette diavetítőt nagyon szeretem, lassú és elmélyülő olvasást kívánok hozzá, aztán majd valamikor folytatjuk.

(Technikai megjegyzés: a szövegeket a bal felső sarokban lévő nyíllal lehet léptetni, alatta a képanyag véletlenszerű kiválasztásra lett állítva.)

Mikor az egyetemen az intertextualitásról tanultunk, folyton az járt a fejemben, hogy az életünk, mint élet-textualitás is leírható: a privát és publikus történeteink, az általunk írtak vagy éppen rólunk szóló szövegmontázsok, a fő- és mellékszerepeink, a konyhaasztalon hagyott cetlijeink, vagy a családi közösbe írt viber-üzeneteink beleszövődnek más megnyilvánulási területeinkbe is. Látva vagy láthatatlanul. Ruha transzfereink folytonos ölelkezése retorikai vektorainkkal fűszerezve.

Pillanatnyi lámpafény

hang: Kovács Jónás

A kanyarok előtti készenlét arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolhassuk a reflektort, nehogy elvakítsuk a szemből jövőt. Belátásaink.

2021. november 23.
Kedves Családi Állatfajtáim (Familicus Animalicus)!
Remélem a vacsora megelégedésükre fog szolgálni: bulgur, meggymártás és zöldséges csevapcsicsa, mely utóbbi a hűtőben egy szögletes tálcán alufólia alatt található. Kevés olajon a palacsintasütőben kéretik aranybarnára sütni mindkét oldalát - Jónikám, ez neked áll leginkább testhez. Lányoktól kéretik a szokásos: függöny, világítás, feltakarítás.
Mindenkinek: esztétikus környezet megőrzése, használati amortizáció minimalizálása.
Fontos: a fürdőt úgy hagyd magad után, ahogyan én találni szeretném. Ehhem.
Tanuljatok is, pihenjetek is. Sietek haza. Hívlak, amikor tudlak. Nagyon szeretlek titeket.
Ui.: ha elfelejtitek, hogy miket kell csinálni, olvassátok el többször az üzenetet!

Anita útja (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/uton) az enyém is volt már. Az új aszfalt terítője alatt ott mesél a régi döcögős is: a reggeli ködben a vadasparkban lakunk érzés, ahogyan számoljuk, kikkel is találkozunk egy koranyári reggelen: az út szélén ücsörgő róka, a legelésző őzsuták csapata, a faluból kivadult macskák elnyújtott testtartású vadászmozdulatai, az egerészölyv mindent látó és átható tekintete, az elütött borz vagy mókus szívszorongató teteme, az útról lustán arrébb lépegető gólya vicces nyugalma.

Az új út simasága gyorsaságot adott mindenkinek: közelebb kerültünk a messzihez, távolabb az ittenitől. Utazási könnyedség.

Megtanulni megállni. Mikor a teret nem átszelni való távolságként, hanem önmagunk tudatosságának helyeként éljük meg. Térszemlélet.
Egyre inkább úgy látom - hiába mindenki főleg csak az időről beszél -, nem is igazán az időbe vetettségünk a fontos, hanem a térben való egzisztálásunk.
A helyi faluságos csajokkal hány meg hányszor örömködtünk már azon, hogy megadatott nekünk ez a színtér! Hogy itthon lehetünk ebben a tájban, hogy ezen az úton érkezhetünk haza. Hogy érzelmileg belakjuk ezeket a tereket. És persze, hogy el is meséljük.
Minden időre elkészülésünk, minden időnk a térben zajlik.
Kati, te jössz a térrel (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/ter-es-ido)!

Vannak dolgok, amit nem lehet csak úgy kitalálni - vagy ahogy mondani szokták - kitalálni sem lehetett volna...
Egy látvány, kora reggel, pont ott...
Egy dal a rádióból, pont akkor...
Ezt persze senki sem hiszi el, hogy ez így megtörtént.
Én sem hinném, ha nem velem történik.

Ezen az úton számtalanszor jártam már.
Nyár vége óta különös élmény ezen az úton autózni, mert csodás felújításon esett át, sima, egyenes pont, mint egy sztráda. Csudajó élmény száguldani rajta, ki nem hagynám, hogy egy kicsit odalépjek az autónak.
Nemrég olyan látvány fogadott, hogy inkább lelassítottam, sőt megálltam.
Kora reggel...

..... csak az enyém...

Meg kellett állnom.

Ki kellett szállnom.
Soha nem szoktam.
Soha nem volt miért.
De most úgy éreztem KELL!

És ez a zene, pont ott, pont akkor szólalt meg a rádióban. https://youtu.be/u1ZoHfJZACA

Hiszem azt, hogy valóban nincsenek véletlenek.

Lehet, hogy most történt meg az, hogy üzenetet kaptam?
(Direkt nem írom, hogy kitől vagy mitől, mert eddig eltelt éveim alatt még nem tudtam rájönni, hogy minek is nevezzem, azt amiben hiszek.)
Hogy az az út rendben van, amin haladok?
Hogy látni kell, nemcsak nézni a körülöttünk lévő világot?
Hogy ez a világ akkor is csodálatos, ha kicsit szürkébb, sötétebb is néha, mert a felhők mögött mindig ott van a fény, ami az életet jelenti?
Hogy csak menni kell az úton előre?
Hogy SOHA nem szabad feladni?
Hogy tényleg SOHA?

Ezeket a kérdéseket számtalan ember megfogalmazta már rajtam kívül, sőt könyvek, filmek is születtek, számtalan ebben a témában. Olyan is, amiben a válaszok is benne vannak, nemcsak a kérdések. Én is elolvastam, láttam már párat.

Hogy miért fontos ez nekem most?
Mert ez A látvány és ez AZ érzés csak az enyém volt!
Egyszeri és megismételhetetlen!
Csak az enyém volt ott azokban a percekben és marad is az örökre!
Csak az enyém!

Soha ilyet nem éreztem még, mint ott, akkor.
Legszívesebben ott maradtam volna abban a pillanatban örökre.

Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy mindez akkor történik velem, amikor már észre tudom venni és képes vagyok látni a körülöttem levő világot. És talán azt is ami mögötte van.

(Az írásban eddig már napokkal ezelőtt eljutottam, fejben megvolt a folytatás is. Aztán elszállt az ihlet... majd rám nehezedett a főszerkesztői nyomás, köszi Judit!)

Lehet, hogy nem is kell folytatnom, mert nem biztos, hogy az a lényeg, hogy én mit gondolok.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a gondolat és érzésfolyam elindít-e valamit másokban is?
Megjegyzünk-e képeket, történéseket, érzéseket akár egy életre?
Van-e olyan zenénk, ami örökre a fejünkben szól?
Észrevesszük-e a fontos pillanatokat?
Hányszor teszünk meg utakat?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra a mi saját tengerünkhöz?

Emmaus pincejárás - Hásságy 2019

Hásságy a szőlőhegyről

Hásságy település Olasz hidori része felőli "szomszédunk", és ha nem lenne köztünk egy kisebb erdősáv, akár át is kiabálhatnánk egymáshoz.
A középkori eredetű falut, mint annyi másikat Baranyában, a török kor után főleg német telepesek népsítették be újra. Halastavához egyszer kétszer "átugrottunk", de komolyabb kirándulást még nem ejtettünk meg arra. Így nagyon felvillanyozott a lehetőség, hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat Húsvét hétfőjére "Emmaus pincejárást" hirdetett meg. (Ha valakinek valami bibliai emlék merülne fel tudata mélyéről – az nem a véletlen műve!)
Tudni való, hogy bár e nemes szokás "atyjának" Bóly városa tekinti magát, az immár oly széles körben elterjedt a baranyai térségben, hogy szinte mindegyik valamire való pincesorral rendelkező sváb falu rendez ilyet.

Pincesor

A szokás lényege: kirándulással egybekötött borkóstolás. Inni nem kötelező, és az evés is szabadon választott gyakorlat, de ismerkedni, beszélgetni és jól érezni magunkat, az "muss". És ezt igazán nem nehéz teljesíteni, tekintettel arra, hogy ezek a pincejárások, hál'istennek, még nem turisztikai látványosságok! Így a résztvevők jórészt mindig környékbeliek, akik itt is - ott is ismerőst, rokont találnak fel, örömmel üdvözölve egymást, hogy aztán lelkes beszélgetésbe merüljenek egy-két korty jóféle házi bor mellett.
A túrában résztvevő pincékben a "gazdák" mint szeretett ismerőst fogadják a betérőket, lett légyen az olyan messziről jött "migráns" mint én! Beinvitálnak pincéikbe, mesélnek szőlőikről és boraikról, szíves szóval kínálják, s hogy tisztesség ne essék, mindenütt finomabbnál finomabb pogácsák, perecek, kiflik és sütemények kelletik magukat 'borkorcsolya' gyanánt. Az idő pompás volt, a kilátás remek, hát mi kell ennél több, hogy jól érezze magát az ember?

Jelen szösszenetemet ajánlom szeretettel mindazon (főleg városi) ismerőseimnek, akik még nálamnál is kevésbé járatosak a magyarországi svábság népszokásaiban.
Sajnos, a Covid-lezárások miatt, már két éve nem került sor erre a nagyon szimpatikus "rendezvényre", de nagyon remélem, hogy 2022 kegyesebb lesz hozzánk!

A hásságyi halastó

I. Az idő
Anno, amikor elköltöztem a Nagy Faluból, úgy gondoltam, hogy a világ zsúfolt, rohanó, elembertelenedő részéből egy csendesebb, emberibb, békésebb és főleg zöldebb részébe teszem át székhelyem. De azt nem gondoltam volna, hogy e váltás eredményeként kilépek térből és időből, s hogy életünk e két meghatározó adottságának dimenziói ennyire megváltozhatnak. Kezdetben csak örültem neki, hogy a vekker, és a 8-5-ig rutin helyett végre a biológiai órám szerint élhetek. Napjaimat saját szervezetem kedve szerint strukturálhatom; ha reggel fél ötkor kelek, úgy akkor kezdek neki a napnak, s ha ebéd után a nyári hőségben sziesztázni támad kedvem, akkor sziesztázom. És pont. Ha el akartam menni itthonról elmentem, s ha úgy volt kedvem, akkor napokig ki se tettem a lábam a haciendáról. Mondhatni külső vezérlésről belsőre kapcsoltam. Bár el kell ismerni, azért csak megszorításokkal, hisz új főnököm, a természet (értsd az időjárás és a kert) ha az órákat nem is, de a hónapokat és az évszakokat számon tartja.
Aztán egy-két év elteltével azt vettem észre, hogy már nem csak azt nem tudom, hogy hány óra van (kit érdekel?!?), de azt sem, hogy milyen nap! Azt meg pláne nem, hogy hanyadika! Egyszerűen lényegtelenné vált. (Mondjuk a közmű-csekkek befizetési határideje néha a körmömre koppint, de nem álltam át automatikus utalásra, mert attól tartok, hogy ezzel elveszíteném az idő múlásának utolsó fároszait is.) De úgyis mondhatnám, hogy az idő végtelenné vált, miközben éveim növekvő számának tudata persze egészen mást sugall. És ez a paradox furcsa módon remek érzés.

Sajnos betegség miatt nem tudtam részt venni az első Női(író)kör találkozón, de érzékeltem az erőt, ami ebben a csodás közösségben rejlik, főleg miután meghallgattam Judit és Anita élményeit, sodró lelkesedésüket.
Számomra nagyon érdekes a felvetett téma, mert életem során mindkét közeg nagyon erős hatással volt rám, és hatással van rám a mai napig.
A fővárosban születtem Szabolcsból és Baranyából származó Budapesten szerencsét próbáló nagyszüleim körében. Kis családommal, szüleimmel és bátyámmal társbérletben, lakótelepi 10. emeleti lakásban, majd végre egy félkész kertes ház vásárlásával a Budai hegyekbe költözhettünk. Itt már kényelmesen elfértünk, vizslánk mellé jöhettek az innen- onnan befogadott kutyák, édesapám kedvenc állatai a macskák, az akváriumok és még egy kis kertet is ápolhattunk, ami anyukám kedvenc elfoglaltsága a dísznövények szeretgetése mellett.
Engem kisgyerekkorom óta az állatokkal kötött szoros barátságom hatására a vidéki élet vonzott, abból is leginkább a természetközeli, az állatokkal és az érintetlen természettel szoros napi szintű kapcsolatot felkínáló tanyasi közegbe vágytam. Mikor tizenévesként Nagykovácsi határában letelepedő kupec Pista bácsi lovait gondoztuk, arról álmodoztam, hogy egyszer én is így szeretnék ébredni, hogy reggel a házból kilépve a lovaim legelésznek körülöttem.
Szerencsére párommal, Lacival megvalósítottuk ezt az álmot. A bogádi termelőszövetkezet ellendi TSZ tanyájából a mi Ellendpusztánkat varázsoltuk. Mostanában erre vándorló lovas barátaim útjuk során betérve hozzánk egy szelet kovászos kenyér és szőlő mellett beszélgetve mondták, hogy milyen jó itt nálatok, kint éltek a természetben. Számomra a város a gyermekkorom, a családom, a kamaszkori barátok és szerelmek, kulturális lehetőségek tárháza, de a zsúfoltság szorongató érzését, az élettér hiányát és a fejfájást is eszembe juttatja. A falu az otthon, a nyugalom, a természet ölelése, lehetőség az önfenntartásra, függetlenségre, barátságok, figyelmes közösség - másik oldalán a rugalmatlanság, túlzott kíváncsiság és ítélkezés súlyával.
A mi helyzetünk különleges, pusztaiként Ellendre igyekezve (a faluban "pusztai Andi"-ként emlegetnek, így különböztetnek meg Gyenis Andi távoli rokonunktól) külterületről érkezünk a falu szívébe ügyet intézni, szórakozni, beszélgetni. Többen kérdezték már tőlem, félek-e ilyen távolságban élni a községtől. Nem, egyáltalán nem, szeretem a magányosságával, nehézségeivel együtt. Jó ellendinek lenni Ellendpusztán.

Nagy Anita fotója

Ezt az időtartamot javasoltuk néhányan magunknak: a Nő(író)kör résztvevőinek, hogy ez alatt készítsük el szövegeinket a szombati találkozásról. Többen érveltünk mellette: ennyi idő alatt még nem illan el az emléknyom, színházi előadásról is érdemes néhány napon belül írni. Kellemesen meglepett, hogy nem vonakodtak a határidőtől a többiek, pozitívan emlegetve Judit támogató noszogatásait a korábbiakból.

Hogy ez a beszámoló mégis kifut a megjelölt időtartamból, indokolható a halottak napi teendőkkel, családi programokkal, ám voltak, akik tudták tartani. Az is újszerű számomra, hogy a résztvevők tényleg akarnak írni, nem feladat és kötelezettség ez nekik. Meglepetéssel veszem tudomásul olyan emberként, akinek foglalkozásából adódóan van dolga hasonló tevékenységekkel, s bizony tapasztalja a kötelező, elvárt pozícióból eredő nehézkedési erőt.

Írni nem más talán, mint gondolkodni. Beszélni, mesélni is. Szabatosan, de oldottan, átszellemülten az itt-és-most-ban. Ahogy ezt leírom, eszembe jut, hogy az ajándékkészítés és a szívesség is lehet ilyen kommunikációs forma, valaminek a létrehozása, környezetünk átlelkesítése tárgyainkkal ugyancsak. Bármely kreatív tevékenység újrarendezi a világot. Az írás szépséges gyűjtőmetaforája, szimbóluma lehet a gondoskodó rendalkotásnak.

Napfényes lejtőkön érkeztem a helyszínre. Maradt még pár perc a kezdésig, amit kihasználtam a bámulatos játszótér-park bejárására és meditatív üldögélésre az egyik padon. A vendégváró porta hamar benépesült velünk. Csak a háziasszonyt ismertem, a többieket személyesen nem. Erős indításként állattartásról és levágásukról hallottam, amit vegetáriánusként mindig kihívás megélni elbeszélt formában is. Az érkezők házilag készített finomságokkal jöttek, kivéve engem, de az elfogadó, megtartó atmoszféra mindezt lehetővé tette. Úgy érzem, ez nem a szorongás terepe.

Nagy Anita fotója

Ujjongással töltenek el az önszerveződő alkalmak és közösségek. Az is, ahogy ez a délután folyt. Folyton főtt a kávé és a tea, megszavaztuk, hogy ott süssük meg a gesztenyét, miközben beszélgetünk. Amíg azonban sütött még a nap, felsétáltunk a dombtetőre, onnan néztünk szerteszét, le a kertekre és fel, ahol az ég összeér a szántókkal és rétekkel. Odajöttek az egyik résztvevő állatai: birkái és tehene, mi pedig egy idő után ráérősen elindultunk a másik irányba is, onnan ereszkedve le ismét a faluba.

Támadt egy ötletem: mondjunk mindannyian néhány mondatot a város és falu-témára, mutatkozzunk be egymásnak így, ezen át. A jelenlévők szívesen csatlakoztak, miután rögtön nekem adták a kezdés jogát. A közös összefoglalót, amit szintén javasoltam, megint csak én írhatom meg – s az a társunk, aki nem fejtette ki a fentieket. Minden ötletet tovább szőttek a többiek, ez utóbbit például azzal, hogy jó lenne azokat a gondolatokat kiemelni, amelyek inspiráltak bennünket, amiket mi is beemelnénk az életünkbe. Én is így gondoltam. Rám erősen és felszabadítólag hatott, amit a sváb szemléletről hallottam, s ami megértette velem saját habitusom egyes elemeit. Délre legyen ebéd, s egyáltalán, minden legyen mindig rendben, ha örömmel tesszük, ha nem. Mielőtt azonban csak a terhelő elvárások rajzolódnának ki, valaki hozzátette: a sváb mester akkor is megcsinálja, amit vállalt, ha nincs benne öröme, nincs hozzá nagy kedve. A legtöbben falusi – és városi jelenlétről is beszéltek életükben. A skála egyik végén A. áll, aki csak néhány hetet töltött távol a falutól, ahol ma is él. Elégedett ezzel az életformával, de már tudja, hol lehetett s kellett volna lazítani. A másik póluson M.: ő budapesti, belvárosi lány, aki élete egy szakaszát volt férje szülőfalujában töltötte, oda költöztek, ott nevelték gyerekeiket. Ma már újra Budapesten él, ahol azonban keresi a tágasságot: már nem viselne el olyan lakást, ahonnan nem az égre lát, hanem szomszédai ablakára. Ő azt emelte ki kérdésünkre mint furcsaságot, hogy a faluban nem volt szokás délután négy után sétálni, babakocsit tolni. Ő pedig ezt érezte természetesnek. A kertművelésbe viszont hamar beleszokott, jószívűen segítettek neki a szomszédok.

A legtöbben ilyen és olyan hely-tapasztalattal is rendelkeznek. Jók a kertben s a háztartásban: számtalan ötletük, tudásuk, gyakorlatuk gyűlik össze, amit megosztanak egymással, s fontos nekik, derült ki elbeszélésükből, az élvezeti érték s az esztétikum. A kis helyek hátrányai és előnyei kiegyenlítik egymást. A városi agglomerációban különbséget látnak a zsáktelepülés és az átmenő forgalmú, városhoz közeli vidék közt: az utóbbiak nyitottabbak és könnyebben integrálják a városból kitelepülőt. Az egyedülálló vidéki nő jobb, ha a maga módján, de egyedül megvalósítja, amit kigondol: így tiszteletre tesz szert s nem csapják be. Sőt.

A városi életformából a kulturális lehetőségek hiányoznak a vidéken élőknek, de ha közel van a város – Ellend tipikusan ilyen hely –, össze lehet illeszteni az előnyöket. Gyerekeik városi osztálytársai pedig csak bámulják, hogy meddig el lehet menni a háztól, és még mindig a saját telkükön vannak. A törés a kamaszkorban érkezik el: a falura az a kihívás vár, hogy vonzó programokkal, lehetőségekkel megtartsa a fiatalt.

A hasonlóságot éreztem erőteljesebbnek az ott lévők közt, köztünk. Élveztem, hogy többnyire ki sem derült, ki mivel foglalkozik, mi a munkája. Valami fluidum összekötött bennünket, a beszéd és a fizikai tevékenységek összhangja tapintható volt. Természetesen alakult az együttlét, a „nőíróké”, pedig alig írtunk. Szóbeli szövegeink, beszédműveink, meséink azonban meghallgatásra találtak, továbbszövődtek résztvevő kérdéseinkkel. Én is nagyon jókat kaptam. Pécs vagy Szeged? S ebből kibomlott egy általánosabb: mitől függ, hogy szülőhelyünk közelében maradunk-e. S ha nem, ki ápolja majd idős szüleinket. A tekintetekből s a testbeszédből kitűnt, erre mindenképpen visszatérünk.

Nagy Anita fotója