Janka rajza a mai napra

Ünnepeink, mint családi teatralitások: bemenni a városba anyuért, megszokottan meglepni a kedvenc citromos jégkrémével - a gyöngyvirágok késnek, tavaly ilyenkor már nyíltak, az eper is később van, még csak most virágzik.
Ebéd előtti köszöntés, utáni zongorakoncert - önszínünk a házban, a kertben: közösen koreografált jelenetek.

Jónás zenéje nekünk

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Has. Nálam minden ott van eldöntve. Sohasem tudnám megbocsátani a férfimnek (a férjemnek sem - de ezzel szerencsére ő is tisztában van), ha lenne hasa: az az olykor üregesen kerek, söröskorsó keménységű, vagy a lottyadt, nadrágra lógó bőrlebeny - többféle variációban szokott átsejleni a ruha alatt.
Na, ha ez a sarkalatos pont rendben van, akkor már csak arra vágyom, hogy szellemileg egyértelműen fölöttem álljon (iq-ban mérhetően), magyarán nálam okosabb legyen (mindig vonzottak a zsenik, szeretem a belőlük kiáradó végtelen energiát és azt az intellektuális szellősséget, ahonnan ők nézik a világot).
Ha a has és az intellektus is a megfelelő szintű (az egyik lapos, a másik pedig kiugróan magas), akkor már csak arra van szükségem, hogy művelt, udvarias, gyengéd, érzékeny legyen.
Ha a has és az intellektus és az érzékenység is megvan, akkor már csak az kéne, hogy anyagilag is jól kvalifikált legyen.
És ha minden rendelkezésre áll, akkor már csak a találkozás kéne. Többször megkérdeztem már, hogy miért? Miért történik meg valakivel és miért nem? Apukám tömör megfogalmazása szerint, "az egész élet egy kí-baszott nagy lutri, gyerek! Van aki nyer és van aki veszít.".
Párszor megadatott, hogy észrevettek. Nyíltan, őszintén és mai fejemmel már azt mondanám, hogy bátran, persze akkor saját családos lényembe zártan úgy véltem, hogy szemtelenül (bezzeg, ha egyedül lettem volna, két kézzel kaptam volna a legkisebb alkalom után is - bár talán ez sem igaz. Mert még attól is zavarba tudok jönni, ha egyszerűen egy jó pasinak csak igent kéne mondani).
A mai napig az egyik legdédelgetettebb, mikor hármaskát várva cipelem a bevásárlást haza (a mozgáshiánytól szenvedve mindenképpen én akartam elmenni a boltba, én akartam gyalog menni és én akartam cipekedni) és egy piros sportkocsi megáll és a legudvariasabban elém állva közlik velem, hogy én vagyok az álomnő, minden eddigi gyereket hozhatok és még rengeteget vállalhatok, csak legyek. Hm. Nem értem. Jó, jó, hogy mindenhol, főleg ott, kerekebb voltam, na de annyira azért nem.... Mi történt volna, ha akkor és ott, ha nem is beülök, de szóba állok a másikkal? Nem tudom. Valahogyan az a fránya házassági papír, amit az oltár előtt kimondunk és aláírunk, annyira hitelesnek és betarthatónak tűnik (ha nincs kísértés).
Fanni írását (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) én is a legkomolyabban véve - éppen fát téve a tűzre - arra jutottam, hogy tulajdonképpen az egész feminista és nőjogi mozgalom, az egész női identitás problematikája talán ott gyökerezhet, hogy a férfiak talajába úgy ágyaztak minket be, hogy otthon kurvák legyünk, a külvilágban pedig apácák. Otthon, ha nincs is éppen kedvünk, megtesszük a békesség kedvéért, azon kívül pedig hiába lenne kedvünk, nem tesszük meg a békesség kedvéért. Védekezünk.

Fanni elmélkedéséről (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) eszembe jutott az az 1 köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.

Mert megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóban a fa, amivel az átmeneti időszakban fűtök, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam mi az nekem. De ez is szakmunka, hát szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kiskezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam az hagyján, hogy fáj, de már megint, hogy fog kinézni a kezem. Amivel nem járok manikűröshöz, mert egyszer - az esküvőmön tettek rá műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, ellenben lakkozni teljesen felesleges ennyi mosogatás után, ráadásul a kandallós téma miatt folyamatosan kormos a körmöm alja, szóval legalja….

És miközben raktam a fát arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát, hogy kislányom miért te csinálod, és hogy figyeld meg kislányom, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben, úgyhogy tettesd magam elárvultnak és gyengének és megbecsülnek majd. És valószínűleg igaza van (ő egyedül nevelt, kénytelen volt mindent megcsinálni özvegyen), mert azok a kolléganőim, akik békés boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztóak, kisimultak és csinosak, és ápoltak, és csak és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak, és okulva anyám életéből – hogy egyedül az iga milyen nehéz – mindig is rájuk akartam hasonlítani, de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát és csapatom szét a kezem megint?

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt

Persze az ég megint rákezdett, ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, meg milyen jól néz már ki, a házunk melege felstócolva, meg végül is én vagyok itthon, igaz home officeban, meg öt gyerekkel, plusz egy vendéggyerek átjött játszani, de legalább elvannak, nem egymást vagy engem gyilkolnak. Meg hogy fog örülni az ember, ha hazajön a munkából, hogy egyrészt be tud állni a kocsival, másrészt meg be van pakolva, kávézhatunk majd nyugiban a nappaliban és nem azzal állok elé, hogy te itt a fa, be is kéne pakolni még. Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta kiherélem, ez férfi feladat lett volna. Hát igen, tök igaza van a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is pakolok a véres ujjammal. De minek.

Mindegy már csak a vége van hátra, te jó ég, hogy ez mennyi, azt hittem elég a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa és még hol a vége. Tényleg hol van? De ha kinn hagyom a ház előtt, mi van, ha valaki elviszi? Aranyárban megy már ez is. Befejezem ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihentem csinosan, amikor hazajön és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene, kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülnének neki itthon, mint a bepakolt fának, amit nem kért senki. És nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony, fáradtan kócosan. Valószínűleg, ha választani kell a férfiaknak, első helyen lenne úgyis az, hogy legyen nő és szexi a feleség, és csak utána, hogy hasznos.

Na most már tényleg bajban vagyok, arrébb húzok ezt azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy minden benn legyen. Amúgy is olvastam valahol egyszer, hogy választani kell tudni hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség, a többit pedig el kell engedni, menni had’ menjen. Nekem is azt kellene este a férj elé állva előterjeszteni, hogy tisztázzuk drágám melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt elő kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást befejezem, de minek. Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van, ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt. És igaza van, én is azt szeretem, amikor ötletel, energikus és jó hangulatban van. Na ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök és kész is.

Zita ezzel a tárgycímmel küldött át a múltkor fotókat arról a szép napról, amikor húsvét előtt a napsütést és a meleget kihasználva a kertben cseverésztünk.
Igazán nem is a fotókról akarok írni: kilenc gyerek erre-arra játszik, ebédel, sütizik, jégkrémezik - mi pedig, mikor nem ellátjuk, hanem csak őrizzük vagy figyeljük őket, na az a mi időnk, mert azok a minket nélkülöző gyerek-történések egyben a mi saját beszéd-történésünk is a nagy közösön belül.
Egy mellettünk elfutó gyerek miatt elhalkuló mondat, egy gyorsan előhalászott nadrág után újra feltett kérdés, egy 'igen, mehettek!' odakiáltott válasz után folytatott mesélés. Kettős kommunikáció zajlik párhuzamosan: mi kettőnkké, és a két gyerekes nőé. És tulajdonképpen van egy harmadik is, amikor valamelyik férj is a hallóterünkbe kerül - teljes publicitás. Megoszthatósági szintek.
A margóra írtan a fotócsere (két család közötti) és ruhacserék (két gyerekes nő közötti) mellett talán a legmélyebb a könyvcsere (két nő közötti).

Könnyen emészthető és nehezebben fogyasztható szövegek. Átrágjuk magunkat ezen is, azon is. Az vagy, amit megeszel közkeletű szlogenje.
A minap írtam az ehető város koncepciókról, most gondolom az ehető tájat - miközben Margaret Atwood Az ehető nő (The Edible Woman, 1976) című regénye hatja át, fordítja ki, torzítja el az előbbi megnevezéseket.
A családom mára talán már hozzászokott, hogy teljesen képes vagyok belebújni egy szövegbe és onnan nézek ki magamra és a világra (néha sajnos elfelejtem őket figyelmeztetni.... jesszusom, megint mit olvastál?!?). És ilyenkor némi idő kell ahhoz, hogy a regényidő és a jelenvaló idő átfedettsége megszűnjön és a hatások elcsitultan a saját időbe kerüljenek át. Szöveghullámok: a gátakon átcsapó tajték permete az arcunkon.
Eddig egyértelműen Alexandra Tolsztaja önéletírása viszi el a pálmát. Lehet, a második helyre ezennel felkerült a megevett nő képzete.
Most már tudom, miért volt mindig furcsa érzés, mikor egy csokifigurának törtem le a fülét, vagy a fejét, vagy a lábát. Érdekes, sohasem haraptam, mindig csak törtem, hogy megszűnjön a forma és előkerüljön az anyag, így már bele lehetett harapni a kívánt csokoládéba.
A műtorták tetején a virágmarcipánok könnyebben mennek - sarkantyúkával, körömvirággal, százszorszéppel, néha ibolyával díszített ételeink.
Atwood kedvenc témája a szimbolikus kannibalizmus: az esküvői torta tetején a vőlegény és a menyasszony figurája. Megsemmisülések. Hála az égnek, a miénken nem volt....

Jakab a fennsíkon tőlem balra

Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunkra a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.

Fanni tulipános asztalának az egyik széke lehetett volna az enyém is, ha....
Ha egy önfeledten spontán ötlettől vezérelve mondjuk vasárnap reggel gondolkodás nélkül bepattanok az autóba és indulok. Fél másodperc alatt már át is villan, hogy milyen jó lesz bömböltetni a zenét - szerintem Carly Paolival fogok kezdeni - és csak azt hallgatni, amit én szeretnék, hogy milyen pihentető lesz maga az út csupán attól, hogy önmagam gondolataival versenyre kelve haladhatok és csak akkor állok meg pihenőzni, amikor nekem van szükségem rá. A gyakorlatias anya-én közben azonnal figyelmeztet, hogy el ne felejtsem elvinni Ádinak a sohasem használt vadiúj túrabakancsot és Pötyikének azt a pár szép ruhát, ami Joli után még egy kislány turnust is csinosan elvisel.
A telefonhívás és a bepattanás közti két napban már tervezem, hogy szombaton mit főzök és sütök előre, hogy nekik majd csak ebédet, vacsorát kelljen melegíteni, a reggelit indulás előtt csak ki kell készíteni, pörögnek tovább a gondolatok, hogy mit is lehet még előre megcsinálni, hogy hiány-nyomaim ne akasszák a napi ritmus anya-igenlős rendjét. Megnyugszom, hogy alapvetően mindenki önálló, tudja a dolgát és amúgy is dézsával van öntve rájuk a szeretet, úgyhogy a féltékenységen kívül más gondjuk nem akadhat azzal a ténnyel, hogy cirka tizenkét órát nem itthon leszek. Persze, majd legalább kétszer felhívom őket, hogy minden rendben van-e, én merre vagyok éppen, stb. Persze, vállalom, hogy mikor hazajövök, akkor nem arra jövök haza, ahogyan én hagytam magam után a házat, a kertet, a tereket, hanem arra, ahogyan öt elszabadult ember maga után használta. Nem baj, ahogyan Fanni mondaná, mindennek van ára, egy jó teázás után mit számít, ha a bilibe lóg az ujjunk.
És akkor rájössz, hogy feminizmus ide vagy oda, bizony ezt még jóvá kell hagyatni a társsal. Ha pusztán szerető státuszban lenne, akkor könnyen menne: miniszoknya. Ha csak férj lenne, akkor szintén nem lenne annyira nagyon nehéz: egy jó vacsora. Ha csak szellemi társ lenne, akkor megvitatnánk egy pohár bor mellett. Ha csak lelki társ, akkor hiúságot kicselezve kéne lelki okokat felsorakoztatnom.
Nade mit tegyek mindezek kombinációjával? Milyen hangot használjak? Mit vegyek fel? Mi legyen a vacsora? Mit ígérjek? Olyan unalmas tud lenni, hogy mindig minden szabályt betartunk, hogy mindig felelősségteljes, tudatos állampolgárok mintájára viselkedünk.... de hiszen semmilyen szabályt nem szegünk meg, időben hazaérek, két évnyi telefonbarátság után egyszerűen csak újra személyesen csacsogunk...
És annyira tudni akarom már a családpolitikai hozzáállást, hogy a telihasas-mosogatós ebédutáni társ-idillben szempillákat rebegtetve (szerintem még csinos is voltam) megkérdezem. Felelősség. Lefegyverez. Most túl nagy ára lenne. Inkább ne. Családi idill. Miért kell választani?

Barbie-baba magassarkújából Janka készített nekem fülbevalót. Csizmában és metszőollóval a kezemben.

Mindig arról bizonyosodok meg, hogy az általunk alkalmazott szigorú(bb) ökológiai életmód gyermeki akarattal párosulva előbb-utóbb kreatív megoldásokat teremt.
Évek óta vita tárgya a szívószál. Nem vagyok hajlandó megvenni és pont. Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, csak és kizárólag pont azoknak az okfelsorolásoknak a végén, amit már hallani sem akarnak.
Ma megszületett a megoldás. Zöldhagyma: letéped, a csúcsát lerágod és már szürcsölhetsz, bugyborékolhatsz, de mindenek előtt elérted, hogy szívószál legyen a házban. Legalább is a kertben.

avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)

Örülök, hogy nem önmagam növényei közé tartozom, mert még mindig nem tanultam meg, hogy a nyíltan rajtam legelő szemet rezzenéstelenül álljam. Egyszer-kétszer már megengedtem magamnak, hogy elkacérkodjak azon, hogy milyen lehet igazán jó nőnek lenni és meghódítani azt, akit csak akarsz. Bókokat naná, hogy szeretek én is kapni, csak a szemérmetlen, leplezetlen mustra zavar, hiszen női fegyvertáramban nincsen meg ennek viseléséhez szükséges bátor védelmi pajzs.
Próbálok ügyesedni azoknak a kérdéseknek a kezelésében, amik kb. így hangzanak: Tényleg négy gyereked van? (Tényleg.) Mit csinálsz magaddal, hogy így nézel ki? (Aktív életet élek és nem tévézek.) Hány éves is vagy? (Még mindig nem illik megkérdezni.) Mit eszel? Mit nem eszel? (Eszem szerint eszem mi jól esik.)
Mondhatnám, hogy a falusi levegő. Vagy visszakérdezhetnék....
Tudatosan odafigyeltünk a gyerekek testének ügyesítésére, legyen az az első ollóhasználat (már megengeded?) vagy az első fűrész használata (megengeded?!?). Tekintet által támogatott és felügyelt kiteljesedés. A simogatás önbizalomnövelő ereje.

Szabó Krisztina grafikája, Sc design