Esti adventi gyertyagyújtáskor felmerült a kérdés a gyerekekben, hogy vajon csak a kanóc ég, vagy pedig a viasz is? Megfigyelés, találgatás.... Kérdezzétek meg a kémiatanárotokat, ő biztosan jobb választ fog adni, mint mi (jaj, ennek nekünk is utána kell olvasnunk). Ó, azt nem lehet, kérdéseket nem lehet feltenni - sem idő, sem bátorság, sem ösztönzés, sem kíváncsiság nincsen arra.
Ugyanazt másként elmondani. Megértést keresni.
A minap azon viccelődtünk, milyen vagány lenne egy robottanár: nem személyeskedne, nem mérgelődne, hanem egyszerűen csak tanítana. Ugyanazt a témát tízféleképpen is elő tudná adni - mindenki a maga kedvére választhatna, hogy melyik úton szeretné valóban megérteni az adott témát, az adott tananyagot.
Robottanárunk nem késne az órákról és nem tartaná azt a szünet rovására is tovább.
Robottanárunk mindig makulátlanul tiszta, nyugodt, és felkészült lenne.
Minket még inspirált az iskola. Az általános iskolai tanítónőnkhöz decemberben mézeskalácsot mentünk sütni a tizedik emeleti panelkonyhájába. Elfértünk. Jó volt. Jó meleg. Ezt nemcsak én mesélem. Sokan emlékszünk erre. Hol vannak?
Mégis miért szeretnénk azt, hogy személyiségek, egyéniségek tartsanak órát a kölyköknek?
Ahogyan Erzsi szokta mondani, hát lehet kérem gondolkodni!
Utóirat:
Ágitól elkértem tegnapi levelének egy részletét, mert jól megfogalmazza az iskolapad/falupad problematikát:
A kakas sztoritól rendesen futkosott a hátamon a borzongás... Én, mint városi, menzán élő puhány egy kissé megütköztem a tanyasi lét ezen valósága láttán. Ugyanakkor eszembe jutott nagyanyám kakaspörköltje gyerekkoromból, aminek semmihez nem fogható ízét most is érzem a számban. Az alapanyaghoz pedig nem a közértbe szaladt le nagyanyám, az biztos! Szóval, hú meg ha! De nagyon rendben van!
