Az olajfa a mediterrán világ egyik legemblematikusabb haszonnövénye, amit az emberiség az ókor óta termeszt, az ottani konyha egyik legfontosabb alapanyaga.
A közelmúltig még a szakma is csak mediterrán éghajlaton tudta elképzelni a termesztését, de ezt meghazudtolva sikeres lehet az olajfa termesztése hazánkban is, amit több éves tapasztalataink támasztanak alá.

A hidegtűrés (az előző cikkben már kifejtettük: https://falusag.hangfarm.hu/2021/01/az-olajfa-ultetveny-telepitese-es-kialakitasa) mellett az olajbogyó beérése jelentett számunkra bizonytalansági tényezőt.

Az általunk termesztett fajták nagyjából 2-3 héttel később virágoznak, mint az eredeti termőhelyen, ennek ellenére nemhogy megmarad a termésérésben a 2-3 hetes csúszás, hanem nagyjából 2 héttel korábban fordulnak termőre. Tehát hozzávetőlegesen 4-5 héttel rövidebb idő kell az olajfának a virágzástól a termésérésig nálunk, mint a melegebb mediterrán éghajlaton. Vajon mitől lehet ez az elsőre érthetetlen, nem logikus tény?

Azzal magyarázható, hogy a mediterrán éghajlatra jellemző forró, aszályos nyáron a növényeknek ebben a vízhiányos időszakban gyakorlatilag lelassulnak az életfolyamataik, ezzel a gyümölcseik érése is. Az érés két hullámban történik, tavasz közepétől nyár elejéig és a második érési hullám pedig ősszel van, amikor újra kielégítődnek a növény ökológiai igényei (hő, víz).

Nálunk viszont a nyár nem esik ki, mert az olajfa számára kielégítőek az ökológia adottságok, hiszen elegendő hőt és csapadékot kap. Ezt nevezhetjük egyhullámos érésnek. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hazánkban csak bizonyos fajtákkal és a legjobb mikroklímákban lehetünk az olajbogyó termesztésében sikeresek.

Idén, 2022 januárjában szereztem meg diplomámat a PTE MK szobrászművész szakán, ahol mestereim az első két és fél évben Dr. Lengyel Péter, a képzés második felében pedig Dr. Rezsonya Katalin voltak. Az utolsó, körülbelül két évet meztelencsigafóbiám aktív kutatásával töltöttem.
A legelső covid hullám előtt kezdtem bele az önreflexív kutatómunkába, melynek során a képzőművészet különböző eszközeivel próbáltam kifejezni és feloldani a pucércsigákhoz kapcsolódó félelmeimet.
Megfigyeltem és elemeztem a reakcióimat, ha valahol váratlanul összefutottam néhány csigával, és igyekeztem közelebbről szemlélni őket táplálkozás közben.
A meztelencsigák remek kapcsolódási pontok voltak, segítettek abban, hogy a művészetem közösségileg is megélhetővé váljon, mert mindig, amikor elkezdtem mesélni arról, hogy mivel foglalkozom, az embereknek általában volt egy kedves vagy kellemetlen meztelencsigákhoz fűződő története, a beszélgetéseknek köszönhetően pedig mára már széles spektrumát láthatom át a csigákkal szembeni kiskerti védekezésnek, kezdve a szintetikus szerektől egészen a kreatív elterelő hadműveletekig. Ez utóbbi beszélgetések sarkalltak a diplomamunkám elkészítésére is, mert szerettem volna a „meztelencsiga kérdést” szélesebb körben kiterjeszteni, hogy ne csak az állatokkal való furcsa viszonyomról szóljanak a munkáim, hanem könnyebben kapcsolódhassanak hozzá mások is, ugyanakkor a fóbiámat elsősorban kiváltó spanyol pucércsigák valós kártételeit is fókuszba szerettem volna helyezni, így végül Káposztáskert című munkám ökológiai és etikai dimenziókkal egészült ki.

Diplomamunkám egy beltéri installáció, amely textil káposztákból, viasz meztelencsigákból és édesanyám életnagyságú szobrából áll, műfajilag a zsáner kategóriájába sorolható.
Egy hétköznapi, mégis abszurdnak vagy szürreálisnak tűnő jelenetet látunk, amint anyukám éjszaka egy fejlámpával felszerelkezve nejlonzacskóba gyűjti össze gumikesztyűben a kertből a csigákat, hogy megvédje a termést.
A választásom akkor esett ennek a védekezési módnak a megjelenítésére, amikor egy konzultációnk során Mészáros Gergely fémöntés tanárom bizalmasan megjegyezte, hogy képzeljem el, a felesége néha kimegy éjjelente fejlámpával összegyűjteni a kertbe a meztelencsigákat! Azt hitte meg fogok lepődni, de helyette csak megértően bólogattam, hiszen az éjszakai csigavadászat nálunk már évek óta bevett gyakorlatnak számított. Sőt szinte már sport volt, egy időben anyukám és apukám is számolta, hogy mennyit gyűjtöttek össze, sőt, a faluban legendák keringenek egy kiskert tulajdonosról, aki már több ezer példányt tart számon.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ugyan hová kerülnek az összegyűjtött kártevők? Sajnos mivel a spanyol pucércsigák hazánkban özönfajnak számítanak, természetes ellenségeik csekély száma miatt nem engedhetjük őket szabadon, hiszen minden területen hatalmas károkat okozhatnak, legyen az kert, mező vagy erdő. A zacskót egyszerűen becsomózzuk, a csigák pedig kimúlnak. Persze vannak, akik ilyenkor is biztosra mennek és ecetes vízbe vagy petróleumba szórják őket. A csigapopuláció kordában tartása kulcsfontosságú, talán a legetikusabb megoldás a futókacsák használata lehet, akiknek egyik fő táplálékául szolgálnak, a kertben található roppanós saláták mellett. Édesanyám ezért váltott a manuális gyűjtésre, mert a kacsák nem bizonyultak teljesen hatékonynak. Ha nem gyűjtené össze a kártevőket, a kertészkedés a csapadékos években lehetetlenné válna. Néhány éve majdnem felszámoltuk a kertünket, mert a frissen kiültetett palánták másnap reggelre szőrén- szálán eltűntek.

A diplomamunkám tehát ezt az ökológiai problémát tudatosítja, ugyanakkor a falusi élet egyik utolsóként megmaradt mozzanatát, a kiskert gondozást és annak hétköznapi nehézségeit idézi fel.
Mindezeken túl édesanyámmal való kapcsolatom leképződéseként is tekintek rá, számomra fontos volt, hogy emléket állítsak mindennapos, szinte láthatatlan munkájának, amit a családért végez.
Anyukám textilművész, így nem véletlen, hogy a munka fő anyaga a textil lett, a szobor alapjául hungarocell szolgált. Anya nem csak a kertet, de engem is megvéd azáltal, hogy összegyűjti a meztelencsigákat, így csökkentve a lehetőségét annak, hogy találkozzam velük.
További terveim között szerepel, hogy a pucércsigák témáját egy átfogó kiállítással és egy új sorozat, a Csigacsapdák elkészítésével zárjam, amelyben megelevenedhetnének a csigák elleni védekezési módszerek, ugyanakkor megjelenhetne egy sokkal groteszkebb, fiktív csapdákból álló tárgy- együttes is. Bár hosszú ideje foglalkozom a fóbiámmal, még mindig nem szűnt meg teljesen, de szerencsére egyre jobban mérséklődnek a tüneteim, így bátran szembenézhetek a kezdődő kertészeti szezonnal.

A fotókat Horváth Gábor készítette.

Tavaly munka közben újra elkezdtek előjönni a dallamaim, és télre lassan megérett egy adag, így december-januárban kompozíciókat faragtam belőlük: hangszerelést, szövegeket, fotókat készítettem hozzájuk, címük lett, mígnem összeállt a koncepció. Az így létrejött album, az Erdősáv-dalok mai szemmel arról a biztonságérzetről szól, ami a társadalomban időről-időre megtörik, miközben az általunk hátrahagyott természetben folyamatosan újraszületik. Ismerjük mind ezt az állapotot: sokáig minden kiegyensúlyozott, terveink vannak, és egyszercsak egy külső jel azt mondja, hogy most minden megváltozik, pakolni és indulni kell. Nem gondoltam akkor még, hogy ez az érzés összekapcsolódik majd a körülöttünk és felettünk zajló történelemmel, ezért most sajnos azt kell mondanom, hogy az album egy egészen boldog, de hamis biztonságérzettel teli tegnapból szól át a jelennek: "Megmosakszunk patakodban és felhullasz ránk élettelen város. // Leestünk a füvek közé, // és innen légzünk reményt fel.". (A fűszálakhoz).

Az Erdősáv-dalok albumot egy képzeletbeli kamarazenekarnak és kisebb létszámú kórusnak írtam.
Az egyes szereplőknek saját identitásuk, gyengeségeik és erősségeik vannak, és mindegyikük egészen szintetikus. Úgy tűnik, hogy a természetközeliség és annak teljes ellentéte valamiért jól megfér egymással a hangok birodalmában.
A szövegek többnyire magyar nyelvűek, de a szótagok fel vannak cserélve és kórus-szerűen rétegeztem is őket, így csak töredékeket lehet belőlük kihallani. Pedig amúgy fontosak a szövegek illetve az erdősáv zárójelbe tett, még ilyen formában sem kimondott gondolatai, ezért is csatlakozik a kiadványhoz egy magyar és angol nyelvű szövegfüzet, ami alapján akár együtt is lehet énekelni a dalokat - kicsit nehéz, de végülis miért ne. Kodály országában így képzelek el egy 21. századi hibrid kórust.

Utolsó levelek - projektfile

Az erdősáv-dalok a dióbél kiadó oldalán ismerhető meg, de elérhető a szokásos digitális csatornákon is, pl. bandcamp (amit épp tegnap vett meg egy lövöldözősjáték-fejlesztő cég, khm), spotify (róla sem hallunk sok jót), apple music, deezer stb.

Néhány felvételhez készítettem videót is, ezek itt találhatóak:

A kiadvány létrehozásában segítettek:
Mastering - Nagy Roland
Angol nyelvű lektor - Erdész Fanni
Fotódokumentáció - Horváth Gábor
Köszönöm nekik a gyors és szép munkát.

Befejeződött a Pekingi Téli Olimpia, és a farsang is hamarosan véget ér. Már a farkán taposunk. 4 évente ez a két esemény egybe esik. Így volt ez 1984-ben is. Izgatottan lestük a közvetítéseket. Szerencsénk volt, mert ugyanabban az időzónában voltunk, így valós időben követhettük az eseményeket. Sőt, ilyen közel még nem is volt hozzánk olimpia, mert a szomszédos országban, Jugoszláviában, Szarajevóban rendezték. Rám a legnagyobb hatással a bobverseny volt. Soha nem láttam még ilyet. Egy retro karosszériájú kapszula, benne 2 vagy 4 ügyesen beugráló mukival, száguld le egy kanyargós jégcsatornán.

Hetedik osztályosok voltunk, és azon agyaltunk, hogy minek öltözzünk be a farsangi bálon. Olyasmit szerettünk volna, amibe mindenki szerepelhet. Szerintem az osztályfőnökünk találta ki, hogy legyünk a Szarajevói Téli Olimpia. Az ötletet lelkesen fogadtuk. Kiosztottuk, hogy kinek mi legyen a sportja. Évi és Tibi jégtáncos, Kriszti, Tomi és Csabi síelő (nem cizelláltuk sífutóra, vagy síugróra, vagy műlesiklóra, síelők és kész), Pityu szánkós volt. A lányok közül öten görög szüzek voltak, akiknek lepedőből készült tóga és zöld filcből babérkoszorú. Hullahopp karikákat színes kreppel vontuk be, és így emelték magasba az olimpiai öt karikát. Az összes „maradék” fiú hockey csapat lett. Vajon én ki voltam? Naná, hogy bobos! Apukám először nem értette mit akarok. Mondtam neki, hogy ő olyan ügyes, hogy biztosan tud nekem bobot csinálni. Hát, jól kiakadt. A rengeteg munkája mellett pont ez hiányzik neki, hogy ezzel vacakoljon. Azt kérdezte nem akarnék-e inkább versenybírónak öltözni. De én ragaszkodtam a bobhoz. Így mérgelődve, de nekiállt. Egy fa keretre 4 kereket szerkesztett, meg tolókart. A bob orrához egy furnérlemezt hajlított meg, amit fényes alufóliával vontunk be, és ha jól emlékszem, sárga szigetelőszalaggal egy nagy 7-es rajtszámot ragasztottunk rá. Évi síoverálját vettem fel, és Kardos Laci bácsi motoros bukósisakját kértük kölcsön. Az illúzió tökéletes volt. Arra már nem emlékszem, hogy milyen zenére vonultunk be, de gyanítom valami olimpiás muzsikát vettünk fel a TV-ből.

Arra viszont vélekszem, hogy ezen a farsangi bálon szerettük volna bevezetni, hogy a felvonulás után maradjon mindenki a jelmezében. Nos, valszeg megsültünk volna a síruhákban, így még szerencse, hogy senki nem tartotta be. Nem tudom, hogy készült-e ezenkívül másik fotó, de bármikor, ha ez a kezembe kerül, újra az a mámorító érzés kerít hatalmába, ahogyan közösen készültünk, összeadtuk egymásnak a göncöket, terveztünk, készültünk és szerepeltünk. Örök emlék marad.

Zsiga 4. osztályos. A farsangi bálon neki is ajánlgattuk, hogy öltözzön gyorskorcsolyázónak, vagy biatlonistának. Ő döntött, hogy Petőfi Sándor szeretne lenni. Délután megtanulta a Nemzeti dalt. Nagy, kihajtott gallérú fehér inget, fekete sujtásos mellényt adtunk rá kokárdával. Szemceruzával bajuszt és szakállt rajzoltunk neki. Jót játszottunk, amíg elkészült. Másnap teljes harci díszben kiállt az osztály elé, és elmondta nekik a verset.

Virág 6. osztályos. Farsangi bál helyett korcsolyázni mentek a műjégpályára. Kérdeztem tőle, hogy miért nem akar beöltözni. Azt mondta ő beöltözne, de az osztálytársai nem akarnak. Mondtam neki, hogy akkor a korcsolyázáshoz öltözzenek be. Kendőkből csinálok neki tépett kűrruhát, mint a műkorcsolyázóknak van. Vagy vegyenek fel színes parókákat, hogy legyen valami farsangi hangulat. Azt mondta, hogy halálosan beégetem, ha ilyet merek csinálni. Sajnálom. Őket. Egy nagy élménnyel, és egy felejthetetlen emlékkel lettek kevesebbek. Nem tudom, hogy mivel lehetne a kamaszokat ráébreszteni, hogy mérhetetlen útkeresésük és önmarcangolásuk közepette, magukat fosztják meg egy csomó jó élménytől.

Örülök, hogy én sokáig lehettem gyerek, és örülök, hogy az ilyen emlékek összekötnek az osztálytársaimmal. A gyerekeimnek is ezt kívánom.

Citius, altius, fortius!

Nézem az olimpiai közvetítéseket. A biatlont és a sífutást különösen szeretem. Jók az egyéni versenyek, a tömegrajtosok, az üldözésesek, a váltók. Ahogy figyelem a váltókat, jól eső bizsergéssel jutnak eszembe a sportolói élményeim. Igaz, baromi régen volt, de amikor gimis voltam, én magam is „élsportoló” voltam. Na, ez egy erőteljes túlzás, de az igaz, hogy versenyszerűen űztem a tájfutást. Olyan megyei, meg egy-egy verseny erejéig országos szinten is.

Monspart Saroltáról már akkor is hallottam, de sok közöm nem volt ehhez a sportághoz. Egészen addig, míg az osztályfőnökünk nem kezdett el toborozni bennünket. Mivel matek-fizika szakos volt, egészen fogyaszthatónak tűnt egy olyan sportág, amihez nem kell évtizedes aktív sportolói előélet. Gondolom az is számított, hogy az atlétikus adonisz is jelentkezett, akit igen szívesen fikszíroztam. De a fő szempont az a súlyos lelki teher volt, amit még hetedikben akasztott rám Betti néni, aki azt mondta, hogy Krisztikét nem szívesen vinné el a vándortáborba, mert olyan gyengécske, hogy attól fél nem tudnám végig csinálni. Ezt nem dolgoztam akkor még fel. Kimaradtam egy szuper táborból emiatt. Így kapórajött, hogy végre bizonyíthatok.

Laca, a gimis osztályfőnökünk még arra is rávett bennünket, hogy 50 km-es teljesítménytúrára menjünk. Ez volt ám az igazi erőpróba! 50 km-t gyalogolni 12 órás szintidő alatt. 15 éves voltam, amikor először megcsináltam. Igaz, hogy 40 km után már nem voltam se élő se holt, de az az eufória, amit a célba érkezés után éreztem, mindent megért. Annyira belejöttünk, hogy az utána való években még kétszer megcsináltuk. A legjobb idő 8 óra volt, de akkor futottunk is.

Ez már elég lett volna ahhoz, hogy megbékéljek magammal, és elhiggyem, hogy kicsi, de erős a bors. A tájfutás azonban új lehetőségeket nyitott meg előttem. Találtam egy olyan sportágat, amiben a fizikai erő és a szellemi képesség kombinációjával egész látványos eredményeket lehetett elérni. Azaz jól lehetett az egyik hiányosságát a másikkal kompenzálni. Mert mondjuk futni már akkor sem szerettem túlzottan, viszont igen jól tájékozódtam. Így, ha jól megterveztem a térképen az útvonalat, akkor a lehető legkevesebbet kellett futnom.

Ez a stratégia olyan jól sikerült, hogy kezdettől fogva dobogós eredményeim lettek. Persze azért nem volt ennyire egyszerű, ugyanis az első féléves versenyszezonban annyira izgultam indulás előtt, hogy teljesen rosszul voltam. Volt, hogy rajtolás előtt, még hánytam is izgalmamban. Nem tudom mitől féltem. Talán, hogy eltévedek, vagy, hogy nagyon leégek a többiekhez képest. Akkor sem tudtam, most se tudom. Amikor már elindultam a futamomban, elmúlt, de amíg odaértem, hát az egy tömény stresszforrás volt. Az első félév kellett ahhoz, hogy rájöjjek, jó vagyok. Amikor ez az átbillenés megtörtént, végre élveztem a versenyzést. A startnál megélt rosszullét egy éber, felspanolt, bizsergető tudatállapottá változott. Magam imádó önmagam pedig megkapta azt az elégtételt, hogy a gimis csapatban én voltam a legjobb.

És itt ér össze a történet a mostani olimpia figyelésével. Ugyanis pontosan tudom, hogy a váltóversenyekben mindig a legjobb ember a befutó, mindig én voltam. Mert a többieknek az eredményét a befutóember tudja vagy könnyedén befejezni, ha ők is jól mentek, vagy menteni, ha nem sikerült úgy az ő versenyük. Az üldözéses versenyeket nézve is feléledtek a régi emlékeim, amikor a több napos Hungária Kupán az utolsó napi indítás a korábbi eredmények összesítéséből jött. Így akit a pályán az ember utolért, azt már legyőzte. Mámorító érzés.

Már csak az emlékeimből élek. Bár 2014-ben a Szocsi Téli Olimpiát nézve hatalmába kerített megint a győzni akarás. Elnéztem Ole Einar Bjørndalen norvég biatlonistát, aki negyven évesen olimpiát nyert, és megirigyeltem. Nem az aranyérmét, hanem azt a bizsergető érzést, amit az ember a rajtban érez. Ezt akartam újra érezni. Jó mi, a legelején szenvedtem attól, hogy túl stresszelem az indulást, 25 évvel később meg szomjaztam az izgalmat. Elkeseredtem, mert be kellett látnom, hogy az életben nem leszek még zs-kategóriás biatlonos sem. Aztán végre eszembe jutott, hogy hiszen van nekem egy sportágam, amiben akár még újra rajthoz is állhatnék. És láss csodát! Tényleg elkezdtem újra versenyezni 2014 tavaszán. Megkerestem a baranyai tájfutó versenyeket, és beneveztem a nyílt kategóriába, azaz a „szép, hogy eljöttél”-mezőnybe. Zoli jött a gyerekekkel, addig ők medvehagymát szedtek vagy pücskörésztek az erdőben, én pedig újra ott álltam a rajtban. Az érzés mámorító volt, különösen azért, mert zéró felkészüléssel, meg egy erősen beívódott méretarány-emlékkel indultam. A zéró felkészülést a másnapi izomlázzal kellett megfizetnem. A közben megváltozott méretarányt pedig a plusz távokkal, amiket azért kellett megtennem, mert sose ott voltam, ahol gondoltam. A régi méretarányok beivódtak a zsigereimbe. Ezért nem tudok például távolságot megbecsülni a turista térképeken se, mert a 15000-es térképet fotózta be az agyam. Ezeken csak a turista jelzéseket tudom lefigyelni, de a távokat nem. Szóval a mai tájfutó térképeken áttértek 10000-es méretarányra, ami nekem kínai. Régen tudtam, hogy körülbelül mennyi futás után kell ott lenni annak a leágazásnak, amit keresek. Most meg semmi. Persze mondhatnánk azt, hogy fussak, amíg oda nem érek, de a jó tájfutó a legritkábban fut az utakon, hanem iránymenetben átvág mindenen. Addig amíg éreztem, hogy kb. mikor és hol kéne kiérnem jó is volt, de most reménytelennek látszott.

Az első újrakezdett verseny

Az első jó pár keverés után be kellett látnom, hogy a biztonságra játsszak, és inkább maradjak az utakon. Meg azt is szomorúan vettem észre, hogy a diákkori versenyzéshez képest olyan, mintha akkori önmagamra felszerkesztettek volna 4 darab, egyenként 5 kilós lisztes zacskóból készült mellényt. Nem a legkényelmesebb bozótruha.

De aztán valahogy belejöttem, és néhány verseny múlva második-harmadik helyeket értem el ebben a díszpinty kategóriában. A legjobb az volt, amikor egyszer a Virágot is rábeszéltem, hogy jöjjön velem végig a pályán. Drága kislányom, olyan 5 éves forma lehetett. A rajt előtt vidáman szaladgált két fa között, aztán végig állta velem a rajtolást, és elindultunk. Az első dombra felérve már sírva fakadt, hogy ő nem tud ennyit futni. Mondtam neki, hogy pedig muszáj lesz, mert itt vagyunk az erdő közepén, és innét jó lenne kijutni. Borzasztó dilemma volt. Keménykedjek vele, és kínozzam végig, vagy adjam fel a versenyt. Azt mondtam neki, hogy elhiszem, hogy ez most nagyon rossz neki, de ha csak azért sír, mert ez neki nem tetszik, az nem segít nekem. Akkor sírjon, ha baj van. Hatalmas lelkével erőt vett kicsi testén és összeszedte magát. És mentünk és mentünk tovább. Gondoltam megbékélt a helyzetével, amikor az utolsó pont környékén mondtam neki, hogy kétféle dolgot tehetünk: átvágunk ezen az erdőn, és kevesebbet kell futnunk, vagy maradunk ezen az úton, és kicsit többet kell mennünk. Azt mondta maradjunk az úton. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire félhetett ott az erdő közepén. Hamarosan dicsőségesen beértünk a célba. A fiúk már vártak ránk és szurkolással biztattak bennünket. Nem tudom, hogy mi történt aznap, de a nyílt kategóriában annyit kevertek, hogy mi Virággal harmadikak lettünk. Amikor az eredményhirdetésre kiszólítottak, vittem őt is magammal, és boldogan mondtam mindenkinek, hogy ez az első versenye. A szervezőktől kapott egy csokit. Az öröme leírhatatlan volt. Hazafelé menet azt kérdezte mikor jövünk legközelebb.

Nem mentünk többet. A boldog otthon töltött évek után az őszi versenyszezon idején már vissza kellett mennem dolgozni, így a hétvégéim felértékelődtek. Vagy házimunkával, vagy közös családi programmal, vagy munkával teltek. Ugyan néhány évig még munkaköri feladatom volt, hogy havonta egyszer gyerekeknek vezessek túrát, de ezek játékos ismeretszerzésről, a tájak felfedezéséről és közösségépítésről szóltak. A másodszorra felfedezett versenyzés ismét a szép emlékek közé bújt. Már csak az olimpiák idején, de érdekes, hogy csak a télieknél jön elő, jut eszembe a pompás múlt.

A gyerekeim jó viszonyban vannak a sporttal. Virág olyan kitűnő tanulási- és utánzási képességekkel bír, hogy akármilyen sportágba kóstol bele, rövid idő alatt megtanulja a mozdulatokat, technikákat. Tökéletes élsportoló lehetne belőle, de nem akar ennyire elköteleződni. Amiben kitartó az a lovaglás. Minden más sportágban kiemelkedő képességű tömegsportoló. Mondtam is neki, hogy olyan, mint Barbie a mesében: úszik, búvárkodik, korcsolyázik, síel, szánkózik, bicajozik, lovagol, görkorizik, röplapdázik, kézizik, tollasozik, balettozik, cheerleadingezik, teljesen mindegy mibe fog bele, meg tudja tanulni.

Zsiga más karakter. Ő sportágat választott magának, és AZT akarja csinálni JÓL. Jiu jitsu-ra jár már 5 éve. Harcművész, és bajnok szeretne lenni. Versenyekre jár. Borzasztóan izgul előtte, hányingere van a verseny előtt. De elszánt, és megy, és hetente kétszer edz, és folyamatosan tanul. Japánba szeretne eljutni, hogy mégjobban elmélyedjen ennek a sportnak a filozófiájában is. A karantén ideje alatt a sportérdeklődése bővült a pingponggal is. Így most oda is jár hetente kétszer. Ott is versenyzik már. Borzasztóan izgul a verseny előtt, de vonzza a remélt siker. Gyűjti az érmeket, néhány havonta átszámolja, hogy mennyinél tart.

Engem le is írt, mert olyan kicsit öreg, kicsit szétfolyós, kicsit tohonya anyuka vagyok. Nem is nagyon érti, hogy a tesis apa hogyan tud ezzel az anyával együttműködni. Aztán egyik alkalommal, amikor otthon voltunk Bogláron, véletlenül kezembe került a régi dobozom, amiben a térképeket és az érmeimet őrzöm. Mondtam neki, hogy nézd Zsiga, itt vannak az én érmeim. Csodálkozó szempár meredt rám. Nem értette amit lát. Mondtam, hogy nézze meg, itt vannak az én érmeim, amiket akkor kaptam, amikor még én is versenyeztem. Megbabonázva vette a dobozt a kezébe, és számolni kezdte az érmeket. Döbbenten állapította meg, hogy a dobozban több érem volt, mint amennyit ő itthon a Virágéival és az apa mostanában szerzett, valamint a saját érmeivel összeszámolt. Áhítattal nézet rám. Azt kérdezte, hogy anya ez hogy lehet. Mondtam, hogy nem voltam mindig ilyen. Volt nekem is aktív korszakom. Nem gondoltam, hogy az érmeim valaha arra is jók lesznek, hogy a kisfiam szemében más megítélés alá essek. Most az a célja, hogy elérje az én érmeim számát. Ez is egy jó motiváció, de nekem az ad némi elégtételt, hogy amikor éppen leírt, hogy én milyen nyomi vagyok, saját magának juttatja eszébe, hogy de hiszen mennyi érme van az anyának, azért ő is valaki.

Sosem lehet tudni, hogy a sport az életedben mikor és miben fog segíteni rajtad: Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Sosem gondoltam volna, hogy ezt a két szót valaha is egymás mellé illesztem, ugyanis világéletemben utáltam a februárt, méghozzá szívből. Unalmas hónap, feleslegesen hosszú még úgy is, hogy rövid, minden ünnep mögöttünk van már ilyenkor, felfogtuk, hogy eljött az új év és már nem örvendezünk ennek nap mint nap, sőt, talán egyáltalán nem, hiszen az új év új gondokat is hoz. A tavasz még messze, hideg van és szürkeség és semmi sem történik, csak vár az ember, hogy kisüssön végre a nap és elkezdjen éledezni a természet. No meg hogy végre miniszoknyát lehessen majd húzni – mint tudjuk, egy nőnek ez fontos, de mint tudjuk, az uraknak is. Szóval mindig úgy gondoltam, a lehető legértelmesebb módja a február eltöltésének az (lenne), ha az ember erre a hónapra (de akár március első felére is) szépen fogja magát és kiköltözik valami napsütötte tengerpartra és majd amikor már nagyon muszáj, hazajön – D vitaminnal feltöltve, kipihenten, ragyogón, tettre készen.

Ábrándozni szabad, sőt, kellemes, sőt, igenis hasznos, de természetesen legtöbbször beleér az ember ujja a bilibe, ahogy anyám mondaná. Nekem eddig még minden februárban beleért, szétfoszlott a tengerpart képe a napi teendők közepette – ezek is tudnak tengernyien lenni, csak éppen az egy másik tenger... Mondhatni, parttalan. Ettől függetlenül úgy döntöttem, egyszer majd lesz fantasztikus február is, csak ki kell várni – el fog jönni az alkalmas pillanat, azaz az alkalmas február.

El is jött két éve az a bizonyos fergeteges február, aminek a fergetege ma is tart és boldogsággal tölt el, akármilyen hónap is van éppen. Szerelmes lettem, ilyen egyszerű és éppen februárban – na ez nálam az elképzelhetetlen kategóriába tartozott korábban. Mármint hogy februárban ilyen gyönyörűséges dolog is történhetik. Igazából akkoriban az is az elképzelhetetlen kategóriában volt, hogy valaha is szerelmes leszek megint, már addigra el is felejtettem, mit jelent ez (ah, de szép példája lenne ez az angol régmúlt igeidőnek!), ráadásul teljesen váratlanul ért, azóta is ámulok. Ámulok azon, hogy ilyen létezik, hogy ő létezik és éppen így, hogy most együtt is létezünk és éppen így. Persze minden szerelem ilyen, mindig mindenki ámul és lebeg, amikor benne van, nem is lehet már olyat írni a szerelemről, amit más ne fogalmazott volna meg, ráadásul szebben és jobban, mint mi magunk. Mégis azt érzi az ember, hogy ez olyan egyedi és megismételhetetlen, hogy a hála és az öröm szinte szétfeszít akár amikor élem, akár amikor eszembe jut, hogy mit is élek éppen. Valószínűleg ezért érzi a szavak embere (asszonya), hogy írnia kell róla.

Pedig valójában az egész nagyon egyszerű és leírható akár pár szóval. Amikor megtalálod azt a vállgödröt, ahova a fejed tökéletesen illeszkedik, amikor hozzábújsz. Amikor rád néz és tényleg csak őt látod. Amikor megölel és minden egyes ölelésben átfolyik rajtad az érzés, hogy a tökéletes helyen vagy a tökéletes időpontban. Amikor megsimít és robban a szikra megint, újra és újra. Amikor megcsókol és a csók ideje alatt igaziból megszűnik a külvilág. Amikor megpuszilja a tenyeredet vagy a kezei közé fogja az arcod és a gyengédségnek a parttalan hulláma tölt el. Amikor százféleképp gondoskodik rólad és ez neki természetes és jó. Egyszerűen: vele te vagy A Nő.

Ha olvasná, persze megmosolyogna, netán a homlokát ráncolva bosszankodna, mert minek is ezt leírni – a szó tényleg kevés, tényleg sosem olyan, mint a valóság, amit éppen élünk. Ez engem nem zavar, sőt, éppen hogy ezt a kifejezésmódot találom a magam számára valóságosnak. Leírni, elmesélni, a világba kiabálni pedig muszáj, mert akkora boldogság, olyan öröm, energia, jóság, hogy képtelenség egy nőnek az ilyet magában tartani – így is sugárzom százfelé, áramlik körülöttem a sok jó: ez a nők angyali, teremtő vagy éppen démoni oldala (mikor mire használjuk, ugye, az erőnket), de közben fecsegek is, karattyolok, a nőtársaimmal vihogok és csacsogok: ez meg a hétköznapi, tevékeny, földhözragadt énem. Ami most azt mondatja velem, hogy eleget lebegtem itt a szép szavak ködében, ideje kivenni a barackos pitét a sütőből. De azért rikkantok még egy utolsót: szuper és köszönöm, hogy azóta is fergeteges a február!

Ízlelgetem az útban valami felé kifejezést.
Amikor az úton lenni valami cél viszonylatában, annak kijelöltségében értelmeződik. Amikor tekintetünk előre tekint az állomásig és az innen-től az addig-ig kijelölt útszakasz eseménytörténéseinek helye ebben aktiválódik.
Útban Ellend felé át kell menni a kisfenyvesen, aminek története, eseményei vannak, lokális tudás, narratív aktusok tapadnak hozzá.
Útban mindig csak valami felé lehetünk, úton konkrét cél nélkül is, ennélfogva az úton lenni végtelensége szabadságként aposztrofálódik, nem egyértelmű irány jelleggel bír.
Útban Calico szellemváros felé, a Pine Creek Road-on immár (egy elfogyott út végén, szinte a semmiben kellett megforduljak) visszafelé haladva, egyszer csak arra eszméltem, hogy Balázs a legnagyobb nyugalommal kamerázik (https://www.youtube.com/watch?v=p33XeCwp5P0&t=36s).... Ott az útban, abban a szakaszban természetes nyugalommal, mondhatni hidegvérrel döntöttem: mindenki kiszáll, Balázs a szakadék szélére áll jelezni a véget, én pedig Jolánnal a pocakomban megcsinálom. Fellélegzés, haladás, és annak tudatosítása, hogy mi is történt. Csak a szállodába érve éreztem, hogy már semmihez sincs erőm....
Abban az autóban feketén-fehéren tudtam, hogy nemcsak részese, hanem szemlélője is vagyok a saját életünknek. És persze a legnagyobb (ön)kritikusunk is.