Új szakterületre tévedni, úgy tudományágba belekóstolni egyszerre kettős érzést jelent: ott van a már másik területen megszerzett tudás, magabiztosság, elért eredmények, másrészről pedig az új iránti gyermeki (néha még gyermetegnek is merem nevezni) kíváncsiság és megismerési vágy. Magához a tudáshoz való viszonyunk sokat segít: mindig azt tanítjuk, hogy az a jó diák, aki kérdez. A jó kérdés az igazi elhivatottság és belemélyedő tudás ismérve. Ezt mantrázva magadban (nem tudom, és kész, de én legalább meg akarom tudni, engem legalább érdekel, biztosan ez olyan kérdés, mintha megkérdezné valaki tőlem, hogy ki írta a Himnuszt, jaj, hát legfeljebb butának tartanak majd, egye-fene, tudom, hogy annyira talán nem vagyok az, csak még az elején tartok, ajajajj, biztosan olyan evidens, mint az egyszer egy) veszel egy mély levegőt és felteszed a kérdésedet: az alma bomló levélrügyeiben mi az a mézgás csepp? Húúú, a csodálkozó tekintetek láttán megrémülsz, na most mehetek gödröd ásni.... Hatásszünet. (Miért is kérdezel, miért nem tudsz hazamenni, csendben utánaolvasni? De nem, mert annyira érdekel, hogy ott azonnal választ akarsz kapni rá, bármi áron. A hülyeséged árán is.) "Még sohasem láttam ilyet." "Fogalmam sincs, mi lehet."

Megkóstoltam, édes, mint a méz. Orsi kolléganőm besegít a jelenség kiderítésében, egyelőre nem jutottunk sokra: a növénykórtan sok helyütt beszél a fa törzsének mézgásodásáról, de a rügyéről még a gyümölcstermesztési növénykórtanban sem találtam semmit.
Balázs teóriája szerint ez is a levéltetvek termelte mézharmat.
Azt hiszem, még pár nap kutakodást adok magunknak, aztán írok Bálint gazdának.