Nagylány egy országos esszépályázaton megnyeri a hozzávalókat, fiúk kitalálják, kislány pár órás gyakorlás után felnő a feladathoz, együtt pedig megcsináljuk: röplabdapálya. Azaz majdnem együtt, mert Balázs egész nap felvételiztet, így ő csak láttamozza és engedélyezi a következő, guggolva bevitt és - hogy ne látszódjon a kamerában - alulról az asztalra helyezett levelemet: elkezdhetjük lenyírni a pályához a füvet?
Fűkaszás pályakijelölés, fűnyírós polírozás, összegyűjtött mulcsanyag kiszórása a veteményesbe.
Az együttmozgás csapat öröme.

Benti vagy szellemi munka után bármilyen kinti mozgásosat csinálni természetesnek tűnik, de mindig meglep, hogy akár egy egész napos kinti tevés-vevés, munkálkodás után is hajlandó az ember labdajátékozni, legyen az kosár, tollas, ping-pong, vagy röpi. Merthogy nem munkaként, hanem játékként gondolunk rá. Rugalmas felszabadultság izomnak és léleknek egyaránt. Már majdnem tánc. És ilyenkor nem jutnak eszembe azok a rosszindulatú, félelmet és aggodalmat elültető megjegyzések, amik a következő kérdések mentén szoktak minket elérni: nem gondolod, hogy mivel túl jól érzik magukat veletek, nem akarnak majd kirepülni? Nem fognak ám saját barátokat és párt találni, ha mindig együtt vannak! És paradox módon egy jó együtt játszás után még inkább úgy látom, hogy nekik igazán könnyű lesz, mert minden hozzávalót (álmokat, hitet, tudást, bizalmat és szeretet) megkapnak ahhoz, hogy amikor eljön a pillanat, akkor csak önmaguk lehessenek. Megérlelés.

Kosárkötő fűz határolta területünkön túl agrokultúra táj fekszik. A lucerna-aratás rendje által megtört monokulturás kinézetnek mennyiség és méret esztétikai ereje van: az emberkéz léptékéből kilépő grandiózusság. Az átölelhetetlen, ehetetlen táj belakhatatlanságától lenyűgöződni. A friss és az elszáradt határvonalai. Zöldtakarmány.

Kosárkötő fűz füzérvirágzata, nemsokára fehéren pamacsosodik

Valamelyik agrogép-vezető levert egy ágat, kiszáradásos védekezés: gyors magérlelés-repítés

A tájban közlekedve a mozgás vonaláról és ritmusáról messziről látszik, hogy a majd kiszálló sofőr szimpatikus figura-e vagy sem. Vannak szelídek és vannak agresszívek. Vannak játékosak és vannak brutálisak. Van, akivel integetést váltunk, van, amelyik elől a növényzet takarásában maradunk.
És olyan is van, aki odaszarik a határra. Nem elvonulva, nem védelemben székel, hanem a nyílt, belátható terep közepébe - a szaga és formája messziről felismerhető az emberi ürüléknek, fehér papírszoknyájának szélben lebegése pedig csak még hihetetlenebbé teszi a látványt. Munkahely.

Nyugágy, takaró. Egyik itt hever, másik ott. Gyógyulni a nappal, a zölddel, a kerttel. Valaki kikúszik, hogy leszedje az epret. Én felküzdöm magam a fenti mosókonyháig: teregetés és még egy mosás betevése. Erős a kísértés, hogy hosszabb mosásidőt állítsak be, hogy legyen időm kipihenni az utat.
Lelassult és csendesebb családi élet: olvasnak, festenek, rajzolnak, építenek. Közben kacsingatnak ránk a kert-feladatok. Valaki mindig összeszedi magát, hogy éppen a leglátványosabbat megcsinálja: átszaladás a géppel a füvön, az odahasogatott fából legalább egy kört eltalicskázni, az ablakmuskátlikat megöntözni.... Aztán holtfáradtan visszadőlni és csak pihegni. Furcsa körfolyamat: egyfolytában ott van körülöttünk a cél, amiért fel kell kelni, meg kell csinálni - az elerőtlenedett test ösztökélése feladatokkal. Gyógyulás.

A fűben fekve a kert:

Fehér lóhere

Snidling

Fekete nadálytő a szilvafa alatt

Nemesített palástfű

Petrezselyem

Gólyaorr

Harangvirág

Évelő len

Szibériai nőszirom

Joli csigagyűjteménye mögött kaukázusi nefelejcs

Körülöttünk a mezőkert:

Olasz és Hásságy között a lekaszált útszél

Kovács Jónás: Májusi eső

Marcipántorta csokirózsákkal.
Tizenhat éve sütök tortát: először egyet, aztán kettőt, aztán hármat.... hatot - és még az egyéb ünnepek és vendégségek.

Amikor az orvos negyedszer is úgy kiáltott fel a szülőszobában, hogy Juditka, már megint egy ugyanolyan!, akkor már sejtettem, hogy Janka lesz a minta. Vagy talán a nővérem gyerekei? Egyetemistaként lógás az előadásról vagy rohanás haza, hogy vigyázzunk rájuk. Balázs minden reggel meglepetés toronnyal várta Botondot, aki felébredve húzott ki engem az ágyamból, hogy menjünk ledönteni.

Amikor veszekednek egymással, hogy vajon melyiküket szeretem jobban, és üvöltözve arra jutnak, hogy mindegyiküket egyformán gyémánterősen, csillagmagasan, aranyhajhosszan, akkor Jankának egy fontos adu van csak a kezében, amit előszeretettel ki is játszik: engem a legrégebb óta, és fél éven át csak engem, mert ti még nem voltatok!

Amikor módszeresen tapossa az élet lehetőségeinek útját, akkor a többieknek is célokat vagy irányokat jelöl ki. Gyertek utánam, ha tudtok, vagy legyetek elég bátrak ahhoz, hogy másfelé menjetek. Sokszor annyira egy összeköttetésben élnek, hogy egyikük-másikuk meglepődik azon, ha nem tudja azt, amit a másik igen.

Amikor számba veszem, hogy amíg ő eljutott a mai születésnapjáig, addig mit is csináltam én magam, akkor egyrészt vannak a csak ezt-aztok, de szerencsére vannak az eztis-aztisek - innen nézve Balázzsal néha nem értjük, hogyan volt mellettük bármi egyébhez is erőnk. A fiatalság, ugye.

Amikor három éve írtam neki szülinapi bejegyzést (https://falusag.hangfarm.hu/2018/05/13-evesen-a-vilag), akkor még csak reméltem, hogy olyan lesz, mint amilyen most. Gyönyörű.

Íróasztal pillanatkép....

Tereptárgyakról (talajjal összeköttetésben lévő mesterséges létesítmény) megszokottan beszélünk - nyilvánvaló elkülönülésükkel és egyedi megjelenésükkel tájékozódási pontokként jelennek meg a tájban és annak értelmezésében.
A test általi finom-motoros navigálás mindennapi funkciójának mélységeiről a napi ritmusú alkalmazás során egyszerűen meg is feledkezünk: behuppanunk az autóba és már megyünk is.
Az egy helyben maradni és mégis cselekedni a valós térben élmény ma reggel adatott meg a skacoknak: a szennyvíz-megoldási technikák, lehetőségek, problematikák és előrelépési megoldások, illetve ezek ökológiai vonatkozású kérdésfeltevései állandóan visszatérő témák. Testközelből érintenek minket: egyedi tisztítású rendszer készül az udvarunkban.
Talán azért, mert egész jó kávét főzök, vagy inkább azért - a jófej felnőttekkel mindig ez a tapasztalatom, - mert az ember ösztönösen észreveszi, ha a másik - főleg, ha az gyerek - kíváncsi és érdeklődő. Tudásunk megmutatásának elementáris vágya. Terepgyakorlati élmény.

Az első talán 1975-ben volt húsvétkor, a második biztosan 1979-ben Fonyódon, a mama teraszán.

Régi fotókat nézegetek, valamikori húsvétok hangulatát idézve. Ezért még kicsit őrizgetem az idei ünnepet is. Azonban van valami, ami közvetlenül összeköt a több, mint 40 éves fotókkal.

A mamám mindig dolgozott, akkor még nem volt divat a gyerekekkel játszani. Húsvét előtt is folyamatosan készülődött, főzött. Azt csak sejtettem, hogy mikor nyertek sárgásbarna vagy egészen sötétbarna színt a hagymahéjjal festett tojások, de látni sose láttam. Azonban az igazi varázslat valamikor nagyszombat estéjén, miután én már lefeküdtem, történt meg. Nem tudom hogyan csinálta, de húsvét reggelére mindig felkerült a lámpára egy tojásmadár. Ez még önmagában nem nagy dolog, de ez a madár repült! Minden alkalommal, amikor valaki ki- vagy bejött az ajtón, a madár le-fölröpült a lámpán. Teljesen elbűvölt a látvány. Képes voltam hosszú percekig lesni, hogy mikor fog le, majd fölszállni a kismadár, amely pufók testét egy kifújt tojás adta, szárnyai és farka harmonikára hajtott újságpapírból volt, mint ahogyan büszke tartású feje is. A legizgalmasabb az volt, amikor megfeledkeztem a csodás tüneményről, és csak a perifériás látásommal, véletlenül vettem észre a repülést. Mindig újult örömmel feledkeztem rá. A sok megfigyelés eredménye, hogy a varázslat minden lépésére rájöttem. A madár testét négy helyen kell áttörni: két vízszintes hasadék az oldalán a szárnynak, amelyet teljesen át lehet fűzni, ha elég ügyes és türelmes az ember. Egy függőleges hasadék a tojás hegyesebbik végén, idejön a nyak és a fej. Végül a tompábbik végre egy vízszintes vagy függőleges hasadék, aszerint, hogy pávás, vagy kakasos farkat szeretnénk hajtogatni. Aztán következik a repülés. Ehhez nincs másra szükség, csak egy jó hosszú cérnára, egy mennyezeti lámpára, vagy kampóra, és egy rajzszögre, amit egy nyitogatott ajtó sarkára tűz az ember. Igen kérem szépen, attól fog a madár leszállni, hogy a ki nyíló ajtó sarka közelít a lámpához, míg záródáskor távolodik, így a madár újra felfelé repül.
A mágia leleplezése azonban nálam semmiféle csalódást nem okozott. Sokkal inkább a megismételhetőség örömét. Némi gyakorlás után, egész könnyen ki lehet fújni a tojást, aztán egy hegyes késsel a kívánt hasadékok is oda kerülnek, ahova szánták. A legmacerásabb a harmonikára hajtogatott szárnyak átfűzése, de azzal is meg lehet birkózni.

Jó ideje készítem a húsvéti tojásmadarakat. Amíg otthon húsvétoztam, volt, hogy több ajtóhoz is kötöttem, így röpült egy, ha valaki bejött, egy másik, ha wc-re mentünk, de akkor is, ha este behajtottuk a konyhaajtót. Raktam már a különböző munkahelyeim, különböző irodáinak ajtajára. De tavaly húsvétkor, amikor először sokkolódtunk a karanténba helyezéstől, az élesztő mellett egy-egy tojásmadarat küldtem anyunak meg a húgomnak, hogy nekik is jusson a régi húsvétok hangulatából. Idén ismét járványügyi ünnep jutott. Azaz nem mehettünk haza. Ez nem csak a bővebb család utáni vágyakozást jelentette, hanem sokkal több munkát is, mert így a készülődés és a főzés összes terhe rám szállt. Este tizenegykor még helyzetjelentő, fényképes üziket váltottunk, hogy hogy fest a szentendrei, meg a pécsi nyúl (és ez most szó szerint). Nagyon fáradt voltam. Aztán eszembe jutott nagyanyám sóhaja, ahogyan egy-egy fárasztó nap után az ágy szélén ülve annyi mondott, na Jézus nevibe jóccakát. És elszégyelltem magamat, hogy az az asszony minden húsvétra elhozta a varázslatot békében-háborúban, szegénységben-bőségben, én meg itt sóhajtozok egy kis panel-házi-munkától. Kifújtam egy tojást, kikopogtattam a réseket, és többszöri nekifutás után átfűztem a szárnyakat. A cérnát az asztal fölötti lámpán vetettem át, és a hűtő ajtajához rögzítettem. Így, ha kinyílt a hűtőajtó, a madárka az asztalunkra szállt. Reggelre a mi lakásunkban is itt volt a varázslat.
Egészen mostanig repkedett, de a héten egy óvatlan pillanatban a salátalében kötött ki. Így leszereltük szegényt, de vele és általa megint velünk volt ünnepelni a mamám, és a gyerekkorom.

És a tojásmadár:

Fanni elmélkedéséről (https://falusag.hangfarm.hu/2021/04/az-odakozmalt-rizs-es-az-escort-lanyok) eszembe jutott az az 1 köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.

Mert megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóban a fa, amivel az átmeneti időszakban fűtök, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam mi az nekem. De ez is szakmunka, hát szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kiskezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam az hagyján, hogy fáj, de már megint, hogy fog kinézni a kezem. Amivel nem járok manikűröshöz, mert egyszer - az esküvőmön tettek rá műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, ellenben lakkozni teljesen felesleges ennyi mosogatás után, ráadásul a kandallós téma miatt folyamatosan kormos a körmöm alja, szóval legalja….

És miközben raktam a fát arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát, hogy kislányom miért te csinálod, és hogy figyeld meg kislányom, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben, úgyhogy tettesd magam elárvultnak és gyengének és megbecsülnek majd. És valószínűleg igaza van (ő egyedül nevelt, kénytelen volt mindent megcsinálni özvegyen), mert azok a kolléganőim, akik békés boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztóak, kisimultak és csinosak, és ápoltak, és csak és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak, és okulva anyám életéből – hogy egyedül az iga milyen nehéz – mindig is rájuk akartam hasonlítani, de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát és csapatom szét a kezem megint?

Pierre-Auguste Renoir: Fekvő női akt

Persze az ég megint rákezdett, ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, meg milyen jól néz már ki, a házunk melege felstócolva, meg végül is én vagyok itthon, igaz home officeban, meg öt gyerekkel, plusz egy vendéggyerek átjött játszani, de legalább elvannak, nem egymást vagy engem gyilkolnak. Meg hogy fog örülni az ember, ha hazajön a munkából, hogy egyrészt be tud állni a kocsival, másrészt meg be van pakolva, kávézhatunk majd nyugiban a nappaliban és nem azzal állok elé, hogy te itt a fa, be is kéne pakolni még. Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta kiherélem, ez férfi feladat lett volna. Hát igen, tök igaza van a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is pakolok a véres ujjammal. De minek.

Mindegy már csak a vége van hátra, te jó ég, hogy ez mennyi, azt hittem elég a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa és még hol a vége. Tényleg hol van? De ha kinn hagyom a ház előtt, mi van, ha valaki elviszi? Aranyárban megy már ez is. Befejezem ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihentem csinosan, amikor hazajön és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene, kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülnének neki itthon, mint a bepakolt fának, amit nem kért senki. És nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony, fáradtan kócosan. Valószínűleg, ha választani kell a férfiaknak, első helyen lenne úgyis az, hogy legyen nő és szexi a feleség, és csak utána, hogy hasznos.

Na most már tényleg bajban vagyok, arrébb húzok ezt azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy minden benn legyen. Amúgy is olvastam valahol egyszer, hogy választani kell tudni hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség, a többit pedig el kell engedni, menni had’ menjen. Nekem is azt kellene este a férj elé állva előterjeszteni, hogy tisztázzuk drágám melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt elő kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást befejezem, de minek. Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van, ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt. És igaza van, én is azt szeretem, amikor ötletel, energikus és jó hangulatban van. Na ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök és kész is.

A kert fogalma önmagában feltételezi a megműveltség tényét. A kert, mint megművelt terület.
A kertelméleti, kertfilozófiai gondolatkörben a kert a természetből kivett és onnan lehatárolt, mesterségesen fenntartott területként jelenítődik meg.
A kert a természetbe ágyazottságból indul.
De ez csak az egyik irány, mely kimondva-kimondatlanul a természet-falu-város útvonalon jut el a beépítettség diskurzusáig, a városig, mint a természeti közeg minimalizáltságáig - itt érhető tetten látványosan az elidegenedettség kérdésköre.
Az ókori városi parkok történetét tanulmányozva azt találjuk, hogy az épített közeg szövetébe nyitott terek inkább a tömeg elhelyezéséről, mintsem az elhagyott természet élvezetéről szólnak.
A parkok története az újkor hajnalától amúgy is általában a város és természet találkozásánál kezdenek alakulni (zöldövezetek, villanegyedek, kastélyparkok), majd az erős urbanizációs hullámok kényszerítik rá a városvezetőket a tudatosan kitágított belső (t)erek zöldítésének szükségességére.

A másik irány már a mi korunk története: amikor az épített közeget törjük fel kertté, azt rendszerint a szükség és a hiány hozza életre - a közösségi kertek és az ehető városok új koncepciótörténete példázza ezt a legjobban.

Andernach, az ehető város
https://www.urbangreenbluegrids.com/projects/the-bible-city-andernach/

A közösségi kertek rövid történetéhez jó összefoglaló:
Grown from the Past: A Short History of Community Gardening in the United States
https://communityofgardens.si.edu/exhibits/show/historycommunitygardens/intro

Az első közösségi kertek az 1890-es években üres telkeken létesültek Detroitban (Vacant Lot Gardens), mégpedig kiterjedt önkormányzati segítséggel és egyértelmű céllal: a recesszió hatásának enyhítésére minél több önkezűleg előállított élelmiszer termelése. A program olyan sikeresnek bizonyult, hogy nagyvárosi lehetőségláncként sorra alakultak az ürestelek-kertek.

Az 1900-as évektől alakulnak az USA-ban az első iskolakertek (School Gardens) - ahol is a fő motivációk között a következőket találjuk: különösen az alsóbb rétegek és a bevándorlók gyerekeire gondolnak, hiszen ők anyagi lehetőségek híján nem jutnak elegendő friss zöldséghez és gyümölcshöz, az egyre burjánzó városi létforma negatív hatásainak ellensúlyozása, a természethez való kötődés erősítése és a felelősségre nevelés, és nem utolsó sorban a fizikai egészség megőrzésének fontossága (Fannie Griscom Parsons, DeWitt Clinton Park in NYC).

És egyenes sorban folytathatjuk az egyértelműen hiány állapotokra adott válaszokként létrejövő további kertmozgalmakat: a háborús kerteket (Wartime Gardens) az első világháború átvészelésére, a takarék-kerteket (Thrift Gardens) az 1930-as évek nagy világválságának túlélésére, a győzedelmi kerteket (Victory Gardens) a második világháború élelmezési nehézségeinek áthidalására.

A közösségi kertek történetében először a hatvanas-hetvenes évek hippimozgalmainak köszönhetően fogalmazódik meg az örömkert igény: ahol nem a hiány a fő motiváló tényező és cselekvésre serkentő erő, hanem az életszeretet, az élmény, az alulról és önként szerveződő közösségi élet megélése, illetve a pazarlásmentesség ellen való tudatos tenni akarás.

https://www.etsy.com/listing/957690412/hippie-garden-poster-no-frame-or-canvas?ga_order=most_relevant&ga_search_type=all&ga_view_type=gallery&ga_search_query=hippie+garden&ref=sr_gallery-1-3&from_market_listing_grid_organic=1

Az ehető város (The Edible City) koncepcióhoz olyan diskurzusok tapadnak, mint az önellátó helyi élelmezési rendszer, városi kertészet, városfarm, minőségi élelmiszer, jó étel (Good Food Movement), lassú étel (Slow Food Concept), stb. Nemcsak egyfajta konkrét hiányra adott válaszokként jelennek meg ezek a város-átrajzolások, hanem ezekben a város-átformálási tervekben ugyanolyan hangsúlyozottságot kap az önállóság és az életöröm.
A betonfeltörés katartikus élvezete.

Az úgy volt, hogy az idén elhatároztam, nem veteményezek. A kicsi még csak 10 hónapos, különben is van éppen elég dolgunk enélkül is, és amúgy se sikerül sose úgy, ahogy szeretném. Nevelgetem a palántákat, majd rálocsolok többszáz liter vizet, és a végén az összes paradicsomot lezabálják a poloskák. Sőt, paradicsomszezonban a boltban is botrányosan alacsony áron jutok jó paradicsomhoz. Na, meg anyuék is adnak bármennyit, bármikor, ha kérek. Ennyi remek indok mellett ki szeretne egy veteménnyel szórakozni.
Mikor beköltöztünk, első dolgunk volt, hogy magaságyásokat építettünk. Meg volt az a romantikus elképzelésünk a veteményezésről, amit az ember gondol róla, amíg el nem kezdi. Pécsváradon nőttem fel, ahol a házunk mellett hatalmas veteményeskertet gondoztak a nagyszüleim naponta. Minden nap, gyakorlatilag egész nap. Sok mindent ellestem és megtanultam tőlük, de azért nem mondanám, hogy nagyon profi voltam, amikor először nekiálltam. Azóta kikupálódtam valamennyire, és szívesen is csinálom, na de a döntés az döntés… idén nem lesz vetemény.
Egy dolgot nem vettem csak számításba. Azt, hogy Zengővárkonyban ez nem ám csak így megy. Jön egy szomszéd itt, egy barát ott, egy dédimama amott: Szilvikém maradt egy kis paradicsompalántám (a paradicsom szó helyettesíthető karalábéval, paprikával, uborkával…stb.). Na jó, akkor legyen csak egy kis paradicsom. Befőzni való. Meg persze akkor már koktél is, mert a gyerek azt jobban szereti. Ja, maradt egy kis sárgaparadicsom palánta is. Hát jó, akkor még azt. Karalábé? Szeretjük persze. De 100 forintért dobják utánam a boltban ilyenkor. Persze, ez bio. Ok, csak egy párat. Így lett végül karalábé, uborka, paradicsom (több fajta), saláta, fokhagyma… Egyelőre itt vége a sornak, de ezt csak félve írom le. Ki tudja, mi jön még hozzá.
Ezért (is) szeretek annyira Zengővárkonyban élni. Itt a te dolgod sose csak a te dolgod, de éppen ez a szép benne. Így lett nekem idén veteményesem. Most már csak a bogarakkal kell felvennem a harcot. Ötlet?

Eredeti megjelenés:
http://www.rozmaringvendeghaz.hu/a-majdnem-sosemvolt-vetemeny/

Jakab a fennsíkon tőlem balra

Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunkra a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.