Faluság

Lengyel szakon rengeteget tanultunk a száz (vagy ezer?) éves lengyel-magyar barátságról. Érthetetlen vonzódások és egymás mellett kiállások.
Négy gyerekem van. Családcentrikus, sőt talán maradi nő is vagyok (ha a monogámia ténye elég ehhez). Mindegyik gyerekem szerelemből és gyönyörből fogant. A terhességem minden napján gondoltam arra, hogy kérlek, csak ne legyen beteg. A várakozás minden napja alatt hálás voltam Balázsnak, hogy férfiként mellettem van. Minden nap vártuk, hogy megtörténik majd a csoda: születés.
A harmadik gyerek után nekem is volt egy spontán abortuszom, magyarán vetélésem. Megkérdezték, nem baj-e, ha olyan mellé tesznek egy szobába, akinek művi volt. Nem baj. Mindketten bőgtünk: ő a megkönnyebbüléstől, én a fájdalomtól. Két máshonnan jövő és máshova menő nő egy szobában. Női sorsok. Megértések. Újraépítkezések.
Nekem csak egy kérdésem van: ha felmerül annak lehetősége, hogy kötelezünk egy nőt arra, hogy tartsa meg nem kívánt terhességét, miért nem merül fel az is, hogy kötelezzük a férfiakat arra, vegyék el feleségül a hölgyet és tartsák el. Ha erre választ kapok, ígérem, akkor az összes hasonló kérdést meg fogom érteni.
Ugye nem felejtjük el, hogy nagyanyáink mennyi titkot őriztek a szoknyájuk alatt?
Ugye nem felejtjük el, hogy az egykézés mit jelent?
Elsőolvasóknak és újraolvasóknak: Polcz Alaine Asszony a fronton.

Fotó: Kovács Tamás
Hang: Tóth Barnabás

A pécsi Fotóhetek egyik kiállításán (Kovács Tamás: Önért/ékelés) mutatjuk be, ami a (pécsi) Reggeliben látható 2020. november 8-tól.

Lett egy evésnyi diónk.
Hatalmas, terebélyes, bőven termő fáinkon végre ismét volt némi egészséges, ép termés.

Juglans regia 'Chandler'

A Chandler dió meglepetése: mindenféle kémiai növényvédelem nélkül, igaz, sérült burkú, de fogyasztható termés.

A diópótlások nem diók. Nézzük innen, nézzük onnan, esszük így, esszük úgy, de csak nem akar olyan lenni, mint a megszokott. Nemcsak megszokott, hanem vágyott is.
Dióburok-fúrólégy. Dióburokfuró-(ne)légy.

Csak a burkot fúrja át és rágja szét, rohasztja el, minden tápanyagot ily módon felfalva. Ragacsos, kenődő fekete trutyi. A magnak, az áhított csemegének pedig nem marad elég erő, hogy növekedjen. Posványban nincs levegő. Biológiai és szociológiai tény.
Burkaink, melyek védenek és táplálnak. Burokrepedés és burokból kifordulás. Megérés.
Érett a mag, ha kipottyan az addig életet adó burokból. A talajra pottyanva - megfelelő körülmények között - most már ő adhat életet.
Körülményeink, melyek meghatároznak, determinálnak, táplálnak minket. Álmaink, hogy mindig, minden körülmény között ép és egészséges magok lehessünk.

Dióskönyv.
Orosz Péter: Könyv a dióról.

Milyen volt (nekünk) az Amint megragadja című Batarita előadás?
Nem tudom leírni.
Olvasni egy táncelőadást. Tánctest mint szövegtest. Kitöltendő terek. Belakni a papírt, végigtapogatás a billentyűzeten, a színpadon.
Interkommunikációs utalásrendszer.
Az írott szót ereje. Az elhangzott szó vissz-csengése. A tánc, a mozdulat szótlan pőresége. Gesztusok, mimika, amiket szavakba szoktunk öltöztetni ahhoz, hogy a velük való találkozást tudjuk értelmezni.
A zenenyelv mint mozdulatnyelv.
Mozdulatsor történetek.
Az előadás előtti séta az üresedő városban - a fények eltakarta valóság szépsége. Elkerülések, kívüliségek. Hála, hogy hazajöhetünk. Hogy ide jöhetünk haza. A nagyvárosok és fővárosok groteszk vonzereje. Térkijelölések, melyek közösségiségében pillanatnyi a privát.
A beavatottság, a tudat, hogy mellettem ül mindkét zeneszerző. Óhatatlan összekapcsolása az otthoni születéseknek és az elkészült, már mindenkinek megmutatható alkotásoknak.
Kitapogatása egymásnak.
A csend ölelése, mely hangtól hangig tart - a hangok között.

Az előadást záró darab

Zita Fuck-os gonosz némbereit én sem szeretem.
A "hogy bírod" kínlódásos kérdésfeltevés minden negatív létviszonyulást kifejez: igavonás, cipekedés, súly, lehúzás.... Nem így gondolok az életre, az életünkre meg különösen nem. A "na milyen" kérdésfeltevés beszélgetésindító: el lehet mondani, ki lehet fejezni, árnyalni, mesélni, átéltetni - egyszóval bevonódás, megosztás.
A hogyan? és a milyen? használata mögött nem látványos, de fontos grammatikai és szövegtani/kommunikációs különbség húzódik meg. A hogyan? tulajdonképpen eldöntendő kérdésként aposztrofálódik, azaz valójában kétféle válasz adható rá: jól vagy rosszul bírom (már eleve a bírni szóban benne van valahogyan a kínlódás).
A milyen (milyen módon éled meg)? valóban kiegészítendő kérdésként aktiválódik, azaz nemcsak igennel vagy nemmel lehet rá válaszolni, hanem mesélve, leírva - azaz a válaszadási lehetőség ténylegesen egyéni és végtelen számú. Innen ered, hogy a válaszoló mesélhetnékjét jobban elindítja és kellemesebben cseng az egész kommunikációs hangvétel.
A mondás maga cselekedet is. Az Austen-i analitikus nyelvfilozófia egyik sarokköve, hogy a nyelvhasználat nem a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. Klasszikus példa a bocsánatkérés vagy a házassági igen: a kimondással teljesítem magát az aktust is. A kimondás pillanatában meg is történik a bocsánatkérés/házasság ténye, aktusa. Ezt tanítjuk gyermekeinknek kicsiny koruk óta: hogy a szavakkal simogatni és fájdalmat okozni is lehet. A szavaknak súlya van. A szó kimondása tett. A kimondott szó nem száll el. Ott marad. Megmarad.

Félig teli vagy félig üres a pohár? Hm, egy idült optimista - mint például én - a víz másik felét már megitta, de még van fél pohár vize....

Balázs piros arany katica fülbevalóval kérte meg a kezem - hát lehetett nemet mondani? Önvizsgálatot ez ügyben csak néha-néha tartok, és szeretem azt gondolni, hogy nem az arany katica fülbevaló volt a fő érv. Bár de. Elcsábultam. Alább nem adtam volna.
Igazi asszonyos hűséggel azóta is csak azt a fülbevalót hordom. Szerintem sokan vagyunk azzal a megdöbbentő tapasztalattal, hogy egyre csak cseperedő, fejünk fölé magasodni kezdő csemetéink ismernek/látnak/véleményeznek/nevelnek/tanítanak, egyszóval tükröt mutatnak nekünk. Janka különös diszkrét játékossággal tudja ezt kifejezni: készített nekem egy kék pillangó fülbevalót. És mikor (ajjjaj, hány év után!) kivettem a katicákat és felpróbáltam a pillangókat, rájöttem, hogy Fanninak igaza van - bizsunőként is jó lenni.
Velem összhangban hintáznak a fülemben - Bálintot majd megfűzöm egy Fülbevaló valahol csilingeltetésre. Mindenfelé.

Amikor az egyetemi éveink vége felé kitudódott, hogy igent mondtam, egyik filozófia szakos csoporttársunk mérgesen odaállt elém és azon döbbenetének adott hangot, hogy én is csak egy feleség, csak egy háziasszony leszek majd, biztosan ezt akarom?
Aztán mikor a gyerekek rendre csak szülegettek, doktoris társaim kérdezték, hogy te már csak egy anya leszel?
Most már a kék pillangóval a fülemben teljes határozottsággal tudom azt válaszolni, hogy én mindig csak egy nő leszek. Teljes. Szálló. Estére pedig a katicákat veszem fel. Holnapra kék epret kértem.
És innen már gyűrűzött is a megvalósítási és megmutatkozási vágy: Janka a Hangfarm oldalon webshopot indított el. Részvétel az életünkben.

Változás-megújulás, mégis megmaradás körjátéka az egész életünk. Balázs előző táskája elrongyolódva ment a komposztra, a kedves úja, íme:

A november 1. nekem az élet ünnepe. A sajátomé, a családomé, azoké, akik életet adtak nekünk, legyenek élők vagy holtak. A tartalmas életet élt halottjainké, és azoké is, akik meg sem születhettek. A növények milyen természetesen mutatják ezt a vegyességet: egy részük kipusztult nyáron, míg a többiek most mennek aludni. Lassan nem lesz köztük különbség. Juharfánk nappali lámpa: messziről, a szemközti hegyről is látszik, ahogy sárgul, aztán egy hét múlva beleolvad a többi lombtalan fa közé. Jobb ébredést!

Első nap a munkában.

Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem. A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.

De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.

Pirosra színeződni.
A mai napig képes vagyok belepirulni egy (huncutkodó) érzésbe vagy egy (nem a helyzethez illő, vagy egyáltalán nem szalonképes) gondolatba, a mai napig nem tudok hazudni (már meg sem próbálom).
Egy kilenc évvel ezelőtti őszön még megkíséreltem, mikor a vámvizsgálathoz léptettek be minket. Csak ne látszódjon, hogy (megint) várandós vagyok, így is elég gyanús egy feleséggel és három gyerekkel ösztöndíjas vízummal Kaliforniába repülni....
A piros csizma. Még a kutyának is meg kellett szagolnia.
Kint akartok maradni? Nem. Tényleg? Tényleg. Miért jöttetek vissza? Mert....

Jártamban-keltemben arra eszméltem, hogy a kertünkben levélpirosló fáink mind észak-amerikai eredetűek: cukorjuharok, mézalmácskák, illetve ázsiai, mint pl. a japán borbolya. Klorofill zöldek sárgává alakulása egyszerűbb biokémiai folyamatnak tűnik, mint a piroslás. Utánaolvasás, jé, tényleg! Az európaiak általában sárgulnak - a sárga már eleve benne volt a zöldben. Na de a piros? Az mindig új. Miért?

Pangeai életmód: nemcsak mi, emberek, hanem velünk együtt minden más is folyamatos utazásban van - növények, állatok, vírusok. Életek.
Az utazás, mint mozgásos tanulás. Aki utazott, azt látott embernek mondjuk. Látni mást (is) és a más által (is) megnézni magunkat - az önkritika alapjai. Kulturális tükör. Ablaktükör. Tudom, hogy lehet máshogyan is csinálni (hiszen látom). Tudom, hogy lehet jobban is csinálni (hiszen tapasztalom). Működések és miértek. Elmélyítés - helyben.

Nem emlékszünk pontosan hol, valahol Németországban

Minden kertbe kell egy-két piros. Nem sok, csak néhány. Kontrasztnak. Kiemelésnek.
Elvágyódás a sárgás-barnás-szürkés ködből. Világ(ító)látás.

Tegnap este néztük meg Jakab életfilmjét, mert Balázs ma a születése napján nem lesz este itthon. Bármerre jártunk, bármilyen különleges helyeken lehettünk, a legpiroslóbb út még mindig az a bizonyos kaliforniai. Intenzív.

És aztán csak sorolom magamban a meghatározottságainkat, a mi saját pirosainkat, hogy Janka nászutas gyerek, akit Rómából hoztunk (kislányom, biztos, hogy még a nászutatokon is múzeumozni akartok? mindig csak azok a múzeumok.... nem kéne kicsit egymásra is figyelni? - ehhem, kiállítás előtt, kettő között és után is lehet. Hja, azóta a mama pirul....), hogy Jakabban ott van valahogyan a németség (dehát még csak pár hónapos ez a kislány és már utaztatjátok? hogyan? dehát ilyen hamar kistestvére lesz?), jé, hiszen Kölnből került haza, Jónást Párizsban tudtam meg (két gyerekkel egy színház páholya melletti apartmanban lakni? - mikor letettem őket aludni, a folyosón osontam be a páholyba megnézni az előadást), Jolán pedig átitatódott az óceánparttal (azt hiszem Balázs csendben már nem is tudna dolgozni) - vele lettünk teljesek (tudod, az az érzés, amikor már nem hiányzik senki a családból - betelt). Amikor megszületett, akkor életemben először egy icipicit megijedtem, hogyan is fogjuk ezt csinálni, mikor megérkezve megláttam a lakásunkat, és konkrétan annyi helyet nem lehetett szorítani, hogy le lehessen tenni egy pillanatra az újszülöttet. Hoztuk-vittük őket keresztül-kasul a nagyvilágban, teljes természetességgel, mert amíg kicsik, addig akkor vannak otthon, ha velünk vannak. Az emlékeink a piros fáink.

Szeptember 3-a, dmkert.
Koraőszi színkavalkád.
A sok kóstolástól lassan eltompuló íz-élmények.
Érési sorrendek.
Kiskertek, családi kertek egyik legfontosabb tervezési szempontja: mindig érjen valami. Az ültetvényi monokultúrával szemben itt pont nem fő érv az egyöntetűség, az egyszerre érési követelmény, a betakarítási vehemencia - kisebb és sokszínűbb lépték, ahol a friss fogyasztás, mint elsődleges cél mellett a maradék kreatív és nem az emberen elhatalmasodó feladatként megélt feldolgozásán van a hangsúly.

Képízelítő a bemutatóról és a fajtákról:

Vendégvárás

Szemezgetés

Kóstolgatás

Novij Podarok Zaporozsju

Charli

Original Cernij

Marusja

Zarnica

Ajvaz

Katrusja

Saturn

Osennij Cernij

Cica Ustojcivaja

Aladdin

Arkadia Muskat

Livadijskij Cernij

Zavet

Vatra

Jubilej Kostrikina

Nizina

Monarch

Sachtjor

Ataman

A mediterrán kert fügegyűjteményéből is mutattunk pár értékes fajtát:

Kútfeji Lila

Mary Lane

Dalmatie

Violette de Sollies

Györöki Lapos

Dauphine

Ceglédi Zöld Óriás

Madelaine

Panache

Ronde de Bordeaux

A csipkebogyó chips már száradófélben, a lekvár éppen a tűzhelyen. A gesztenyéről és a dióról Miklós ígérte, hogy ír (nekünk a tavalyi három szem helyett végre lett legalább egy nagy evésnyi - két évvel ezelőtt viszont még nem tűnt luxusnak egész évben pirított diót, vagy télvíz idején karamellásat enni, a karácsonyi mennyiséget nagyvonalúan elsütni).
A piros és sárga ezüstcseresznye (Elaeagnus umbellata) mennyei csemege és beltartalmi értéke mellett háziasszonybarát a szedése - feldolgozni egyelőre nem kell, mert eltűnik nyersen.

Sweet and Sour

Fortunella