A Faluság rendszeres olvasójaként, Judit többszöri kérésére próbálkozom az írással.
Ellendpusztán a falutól 500 méterre lakunk egy volt Tsz.- major területén. Frissen végzett agrármérnökként néztük ki magunknak 20 éve a területet. Azóta az otthonunk, munkahelyünk, életünk ez a tanya.

Nekünk a nyári munkák közül az egyik legizgalmasabb a téli takarmány - széna és szalma - betakarítása. Pár napon múlik minden!
Jelenleg 7 legelő állatunk (5 ló és két vemhes üsző) téli ellátásáról kell gondoskodnunk. Legelő állatokról van szó, így mi is (mint már szerencsére egyre többen) egész évben legelőn tartjuk jószágainkat. Viszont a legelni való az ősz végére sajnos elfogy. A téli takarmány nagy részét szálas takarmány etetésével, minimális abrakolással kiegészítve oldjuk meg, ilyenkor a legelő csak élettérként működik.

Legnagyobb mennyiségben réti szénát etetünk, amit magunk állítunk elő. A rétünket a nyári időjárástól függően évente kétszer tudjuk kaszálni. Az első kaszálás ideje május vége-június elejére, a második augusztus hónapra esik.
Ha szerencsénk van, és elég esőt kap tavasszal a természet, szép dús kaszálóval ajándékoz meg minket. Amint úgy látjuk, hogy betakarításra érett a fű és az időjárás is kedvez a munkának, kezdődhet a kaszálás. Betakarításra akkor alkalmas, ha elég magas már a növényzet, de nem kezd még magba menni. Az időjárás akkor megfelelő, ha legalább 5 napig esőmentesen, háborítatlanul süt a nap. A kaszálást saját öreg traktorunkkal és pár éve beszerzett 135 cm-es vágószélességű forgóbobos kaszánkkal párom végzi, így már sikerült kiiktatni egy bizonytalansági tényezőt, hogy ide ér-e kellő időben a felkért traktoros. A kaszálás befejeztével szép rendre kaszált területet kapunk. Fontos még említenem, hogy a művelet előtt végigjárjuk a területet, hogy a megbújó vadakat elriasszuk. A kaszálást mindig a terület közepén kell kezdeni és kifelé haladni, így a kisebb állatoknak lehetőségük van odébbállni a területről. Ha kívülről befelé haladnánk, akkor a középre menekülő állatokat az utolsó fordulónál mind elkaszálnánk. Találkoztunk már nyúllal, őzzel, borzzal. Szerintem hálásak voltak nekünk.

Pár nap száradás után következhet a szénaforgatás, amit régebben kézzel, ma már szerencsére egy csillagkerekes rendsodróval oldunk meg. A forgatás célja, hogy a rendre vágott fű föld felőli, még nedves oldalát is érje a nap, valamint a forgatás során a rend fellazul, ezáltal a szél át tudja járni.

Újabb egy-két nap elteltével, ha nem esett közben eső, szép száraz a réten terülő széna. A kellő szárazság ellenőrzése után jöhet az összesodrás, bálázás és behordás! Ezt a műveletet is régebben kézi erővel oldottuk meg, ömlesztve hordtuk be szénánkat. Nehéz, embert próbáló munka. Ilyenkor minden szorgalmas kézre szükség van. Minden tiszteletem az Erdélyben élő gazdáké, akik a mai napig csak így tudják megoldani lakhelyük domborzati viszonyai miatt a széna betakarítását. Bár a szép hegyvidéki környezetet nagyon irigylem!

A mi kis gazdaságunkban a kisbálás tárolás a legelőnyösebb, mivel az év nagy részében én etetem legelő állatainkat.
A kisbálázó még hiányzik gépparkunkból, ezért ennek beszerzése is sarkalatos pontja a folyamatnak. Sajnos egyre kevesebben használnak környékünkön kiskocka bálázót és még kevesebben vállalnak vele bérmunkát. Sok-sok telefonálás eredményeképp azért eddig sikerült megoldani a problémát.

Ha száraz a széna, jöhet a bálázás! Utolsó előkészítő feladat összesodorni vastag rendekbe, majd kézzel kiigazítani azokat. A bálázás idejére minden segítség elkel. Régebben Nagyi vigyázott a munka idején az unokákra, Nagypapa traktort vezetett, a felnőttek rakták pótkocsira, majd a padlásra a bálákat. Ma már a gyerekek is segítenek traktort vezetni vagy a rendet igazítani a gép után. A bálák szépen sorban az istállóba vagy féltető alá kerülnek. Hajtunk, sietünk, hogy ha már megázás nélkül, szép zöldre száradtan sikerült bebálázni a télirevalót, akkor minél hamarabb biztonságos helyre, tető alá kerüljön. Sohasem értettük a földeken hetekig-hónapokig várakozó bálák gazdáit!

Nehezen megfogalmazható az az öröm, amikor az utolsó bála is a helyére kerül. Választhatnánk a vásárlást a szénakészítés helyett, de így lehetünk igazán biztosak a minőségben, hogy tudjuk, a legnagyobb gondossággal készült jószágainknak a télirevaló.

Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenni környezetünktől/-re. Valószínűleg azért érzem ezt, mert ebből a -ha rossz kedvemet hagyom, azt mondom: tipikus magyar - szemszögből látom az aktuális kérdéseket... Ugyanakkor az is rögtön felmerül bennem, hogy ezek az elszakadások igen szimbolikusak, és gyakorta több befektetéssel járnak, mint amit megspórolunk velük. Az impakt faktorról pedig eleve semmi hír. Azt már tudom, hogy az általában vett önellátás finoman szólva sem "éri meg", pláne ha az ember egyedül (ha egyáltalán lehetséges) vagy kisebb közösséggel vág bele (lásd ebben a könyvben, a 22. oldal alján és környékén). Egyszerűen nem tudunk annyi mindent: termelés, feldolgozás, raktározás, újabb feldolgozás, ételkészítés, energiahordozó-kitermelés, építkezés, ruhakészítés stb. magunk megcsinálni, hanem alapvetően egy-egy speciális területen tudunk ellátni feladatokat (legalábbis mi, pasik. A nők, ugyebár, multitaszk lények), és emiatt igényeljük a közösséget, pontosabban: a célszerű vagy leginkább inspiráló közösséget. Szóval talán ez az a kapcsolat, ami megengedi a függetlenedést, ugyanakkor újra és újra beilleszteni késztet minket egy - helyi vagy akár helyfüggetlen - közösségbe vagy szubkultúrába. Ahogy a fentebb idézett könyvben is elhangzik: a minél nagyobb önellátás minél nagyobb munkamegosztást is igényel.
Igen szerencsés a világunk, hogy nemcsak megválaszthatjuk és megváltoztathatjuk a minket befolyásoló közeget, hanem az a közeg egészen szűk részterület mentén, akár a világ távoli helyeit is összekötve létezhet (az internet globális-virtuális közösségei, mint végülis maga a Faluság is), így ez az elszakadási-beilleszkedési folyamat nem annyira fájdalmas, mint a szűkre zárt helyi közösségek korántsem letűnt korában. A probléma nyilván akkor jelenik meg, amikor saját identitásunk megerősítése helyett egy virtuális identitást képzünk és erősítünk. De ez más ügy:

A függetlenségfüggőség jól kifejeződik az energetikai önellátásban is, ahol szintén hasonló állapotból indulok ki, szinte egyazon kételyekkel: biztos, hogy kihozható nullára az emberiség által nyomott ökológiai súly azzal, hogy lekapcsolódunk a hálózatról? vagy azzal, hogy napelemeket használunk? miért nem a fúziós energiát használjuk, ahogy a Nap is teszi? miért jár a megújuló energiaforrások használatával együtt az energiatakarékosság, anélkül pedig miért nem jelenik meg? globálisan melyik megoldással járunk jobban: ha felesleg-termelésünk visszatáplál a közhálózatba, vagy ha eltároljuk akkumulátorokban, hogy a napfény nélküli időkre is gondoljunk? ugyanez az építőanyagoknál, a fűtésnél, az ivóvízhasználatnál is felmerülhet, és a másik oldalon azzal az evidenciával találkozunk, hogy "részei" vagyunk a világnak, léteznünk "kell", ráadásul komfortosan. Ha összegyűjtjük, melyik típusú tevékenységünk termeli a legtöbb CO₂-t:

Emberi tevékenységből eredő CO₂ kibocsátás a világon, tevékenységi körök szerint

... akkor továbbra is az energiaszektor dominál. Ami nyilván arra kell késztessen bennünket, hogy ezt (is) erőteljesen átalakítsuk. Nem tartom átgondoltnak a biomassza vagy megújuló energiaforrásként számontartott fatüzelésű erőforrások fenntartását, mert ezek épp az aktuálisan megkötött CO₂-t dobják vissza a környezetbe, ahelyett, hogy eltárolnánk és visszajuttatnánk a Föld mélyébe (ehelyett inkább a lassan lebomló cuccokat dugjuk el). Ez alapján a megújuló energiaforrás kifejezést nem tartom túl pozitívnak: elveszi a lehetőséget a fosszilis energiahordozók létrejöttétől. Ha valóban a földi élet részei vagyunk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezekre a "felesleges" dolgokra is szükség van, lesz.

A Föld átlagos albedója 39%, vagyis a beérkező napsugárzás (a Föld alapvetően egy elég nagy és egész hatékony napelem!) ugyanennyi része visszapattan, a mi klímánk számára elvész. Talán emiatt tényleg érdemes a visszaverődő napsugarakat megfogni, és abból táplálni a saját energiaforrásainkat, ha az nem veszi el az életteret mástól (ahogy a fényigényes növények is helyet hagynak maguk alatt más növényeknek), és nem billentheti ki a bolygó energiamérlegét. Jelenleg, mivel ez a folyamat kicsit ad hoc, inkább úgy tűnik, hogy az energia-függetlenedés egy üzenet az erőművek felé: ne használjatok el annyi fosszilis vagy radioaktív energiaforrást!
Ám ha kicsit kimozdulunk a földcentrikus világképből, persze megállapíthatjuk, hogy a napenergia, és igazából az általa közvetetten elérhetővé vált egyéb, megújuló energiaforrások (víz, szél, hő) sem épp megújulóak. Persze nincs (még) az az ökomozgalom, aki szót emelne a Napban fúzióba lépő hidrogénatomok védelmében, és nem is igen tudna: ez egy tőlünk tökéletesen független folyamat, amelyet nem igazán befolyásol az a tény, hogy a kibocsátott energia egymilliomod vagy kétmilliomod részét hasznosítjuk blogírásra. De a függetlenség és a megújuló energia tök más. Mindenesetre, ha már a függetlenségről írunk, épp ez a folyamat biztosítja a Föld számára, hogy környezetétől némiképp izolálva tudja biztosítani az élet körülményeit. Sőt, a Nap nemcsak energiát ad, de általa látjuk, és az általa létrehozott légkör által halljuk is a világ dolgait. Megértem és átérzem azokat, akik a Napot istenként tisztelték, hiszen ennek a folyamatnak vagy a tőlünk való távolságának minimális kilengése is végzetes hatásokkal járhat ránk nézve. Kicsit félek is ettől. De valahogy itt ragadható meg a kiinduló függetlenfüggőség viszony: egyrészt kiszolgáltatva vagyunk egy külső tényezőnek, másrészt épp az biztosítja, hogy szabadon dönthessünk, mire is használjuk azt az energiát, amit ad.

A Nap és egy villanykábel találkozása a számítógép kijelzőjén