Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Ani fotóihoz, melyek azon a bizonyos hangfarmos hásságyi fotózáson készültek, Jónás szerezte és zongorázta fel a zenét.

Ani fotóihoz Pilinszky verseket hoztam a Szálkák (1972) kötetből:

Hasonlat

Kulcs elkallódni,
zár bezárúlni,
cipő megállni,
amennyire csak számok tudnak valakit
kézreadni és idegenné tenni,
olyan mély a mi elhagyatottságunk.

Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

A Hangfarm keretén belül Ani, Kristóf, Botond és Jónás együtt fotóztak Hásságyon a tónál.

Nagy Anita fotója

Generációk. Beavatások. Műhelytitkok. Tanítás és tanulás.
A nomád táborok mindig visszatérő probléma-dinamikája: kinti/benti mosdás, kinti/benti főzés. Mitől függ, hogy kinek elég egy vödör víz a fa mögött és kinek van szüksége fürdőszobára ahhoz, hogy tisztának érezhesse magát? Sokat töprengtem már ezen.... Kit nem zavar, ha mezítláb jár-kel és földes a lába, ki érzi úgy, hogy piszkos, ha nincsen rajta cipő? Tisztálkodási faktorok. Szagok és illatok. Intimitás. Kinél hol vannak ezek a határok? Neveltetés? Szokás? Tudás?

Basia Irland jégkönyvei....

https://www.basiairland.com/projects/index.html

A fürdőruhákat lassanlassan pakolom a szekrénybe, ritkábban fognak előkerülni - klórozatlan, élővizes belemerülés legközelebb jövő nyáron lesz. Egyre több ruha lesz megint rajtunk - a meleg kardigánok és pulóverek alatt csak a képzelet és az emlékezet rajzol körvonalakat. Saját testünk tudása a fürdőszobába zár minket. Éghajlat. Víz.

“I definitely feel that both the artistic process itself and the physical objects that result from our process can lead toward healing for ourselves and for the communities within which we work. Since I usually work with riparian communities, I often receive the response that the work is healing for both the river and for the participants. Most of my work is about getting local communities to be physically present with their river, creek or stream and getting to know it intimately so that they can better listen to what the river has to say and take action.” – Basia Irland

https://www.artheals.org/ahn-awardee/basia-irland-2013-ahn-awardee.html

ÚTON LENNI,
ez nekem mindig a szemlélődés csendes örömét jelentette. Ez volt a módszer, mellyel ismerni tanultam a környezetemet: a tájat és természetet. A tudományt és a művészetet. A várost, a szokásokat, embereket.
S általában önmagamat is.
Hisz olyan keveset mond az ember önmagáról, mikor a nevét mondja. A név az, amit mindenki tudhat rólunk. Adat, ami mögé elrejtőzhetünk gondolatainkkal, vágyainkkal, érzelmeinkkel.
Épp így a természetben is. A név az általánosságok gyűjtőháza. Fogalom, mely mesterséges rendszerbe tömöríti távoli múltak, területek és kapcsolatok szükségszerű örökségeit. Ezen belül kell keresnünk a titkot, melytől egy fűszál is emlékezetessé és egyetlenné válhat. Olyan pótolhatatlan barátunkká, mint a "Kis herceg rózsája".
Richter Ilona Úton-útfélen kötetét ezekkel a szavakkal ajánlotta a kezünkbe - növényakvarelljei a botanika tudás és a művészi szemlélet találkozásai. Ani fotóihoz a tűz előtt ülve ajánlom.

Réten lenni: felismerni, megismerni, ismerkedni. Az aranyvessző elvirágozva és újra hajtva. A komócsin már megbarnulva.
A titok mindig a kapcsolatokban van.

Fent-lent és bent-kint találkozása.
Nyomok, jelek a padlón.
Egy történet vége.
Megérkezés?
Újrakezdés?
Folytatás?
Titkok.

Ani képeihez Pilinszky verset hoztam:
Őszi vázlat (Trapéz és korlát c. kötet)

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Irodalmi hang:
A gyerekekkel nagyon szeretjük Kosztolányi Dezső Zsivajgó természet című kötetét. Pár vizes gondolatot hoztam a kötetből Ani képeihez.

Csíbor: Mint sötét tengeralattjáró a víz alatt imbolygok, alattomosan. Néha-néha fölbukkanok a víz színére, periszkópommal egy kövér csiga felé bandzsítok. Aztán lemerülök, s a páncélhajóját alulról fúrom meg kitűnő műszereimmel.

Kérész: Sajnos, én már frázis lettem. Nyilván csak parlamenti beszédekből ösmertek. De azért kérészéletű vagyok én is. Mint az ellenzéki szónokok szerint minden kormány. Huszonnégy óráig élek. Mint a frázisok általában.

Szitakötő: Én, lenge vizi tündérke, tavi balerina, üvegszárnyammal, karcsú, barna testemmel alkonyatkor - színháznyitás idején -, lejtem fátyoltáncomat, kék, lila, sárga, zöld kardalosnőim között. A rendezés Reinhardté, a díszlet Baksté. Szúnyogok muzsikálnak hozzám, melyeket később meg is eszem. Egyébként szívesen fölfalom kartársnőimet is, a szitakötőket. Sohase csodálkoznak ezen. Primadonna vagyok.

Szúnyog: Hopp, máris röpülök, egy rubintcsöppel, mely a lámpafényben bíborlik, a meleg, harminchét fokos véreddel, egyéniséged egy parányával. Te fölkiáltasz: "Segítség, lopják az életem". De ekkor én már messze szállok, viszem bíbor kincsemet, mint egy ékszertolvaj.

Nóri párizsi képei olyanok nekem, mint a búzamezőn sétálva pipacsra és nagy-nagy ritkán búzavirágra bukkanni. A részletek, az apró finomságok, az elementáris szimbólumok megtalálása.
Először mindegyik képhez akartam írni, hogy nekünk anno milyen volt Párizs, aztán rájöttem, hogy felesleges, mert ez a tizenöt éves leány már megtette.