avagy: Hogy kerül a dínótojás az ablakba?

Igen, szeretünk játszani, gyerekeink humora is elég fejlett, sőt, ahogy a komiszkorhoz, akarom mondani a kamaszkorhoz érünk, egyre fejlettebb, néha persze őseik rovására. Ez egyértelműen kétesélyes dolog: vagy együtt fejlődik a szülők humora is a gyerekek tinédzserkorával vagy előbb-utóbb vér fog folyni. Az én esetemben szerencsére az előbbi történik, bár még csak nagyon enyhén vagyunk benne, úgyhogy nem tudhatom, mikor jelennek meg az első ősz hajszálak majd, vagy mikor szerzek be egy revolvert és kit lövök le vele végül…

A gyerekeknek nálunk mindig korszakaik vannak: az első nagy hullám a Harry Potterrel érkezett, ezt a vírust elsőnek én kaptam el, egy egész évig ki sem gyógyultam belőle, no meg nem is akartam, azóta is nagy rajongója vagyok az egész varázsvilágnak. Megfertőztem hamar a gyerekeimet is, akik azóta azért egy Star Wars időszakon is átestek (erre a betegségre én immunis vagyok), most pedig a Jurassic Park/World van éppen soron. Konzervatív és filmimádó alkat lévén nagyon megválogatom, mit engedek megnézni, így nálunk mindig az írott formával találkoznak először a kölkök és ami érdekli őket, azt szó szerint falják. Így került a képbe ez a jeles irodalom is: Ádám konkrétan nem nézett fel a könyvből, amíg ki nem olvasta, utána következett Juli, aztán a vég nélküli szerepjáték, amelyben már Pötyi is változatos karaktereket testesített meg Dr. Hardingtól kezdve a raptoron át Erzsébet királynőig – utóbbiról nem tudom, hogy került a dínókorba, de ezen a mellékes kérdésen nem is gondolkodhattam sokáig, mert megzavart egy T-rex üvöltése. Mindenesetre egy sereg dínónevet megtanult mindenki (némelyik a hatéves Pötyi szájából úgy hangzott, mint egy érdekesebb tüsszentés), a térképet bújták, jura-kori növényvilágot igyekeztek rajzolni, egyszóval beindult a szokásos lelkesedés. Ezt egyébként én nagyon szeretem: a gyerekek egy témában való elmélyedés során olyan motivációval és játékossággal tanulnak ilyenkor, ahogy igazából egy jó iskolában kellene (fényévekre van ettől az átlag magyar iskola, sajnos, mondhatni, a kréta-korban ragadt).

Ilyenkor az aktuális témakör persze jelen van a mindennapokban, az ünnepeinkben is, így esett, hogy tök véletlenül ráérzett az Angyal, hogy csupa dínós dolgot hozott Ádámnak (ő a főlelkes), többek között egy „igazi” dínótojást is, amit ki kellett keltetni. A leírás szerint belerakja az ember (a gyerek) a tojást annyi vízbe, hogy jól ellepje, majd vár. Ezt tette tehát Ádám, kirakta szépen az ablakba a poharat (talán fény is kell neki, mint a növényeknek, gondolhatta) és valóban, repedezni kezdett a tojás a következő 24 órában. Kicsit ijesztő volt, kezdtem azt hinni, hogy egy valódi állat fog belőle kikelni, de három nap intenzív megfigyelés és tízpercenkénti „jaj, nézzük meg, hátha kibújt már” címzetű kirohanás után megszületett egy nagyon ronda, nyálkás dínóbébi, szerencsére valamilyen gumiféle anyagból. Senki nem akart hozzányúlni, olyan csúnya volt, de kitettük a radiátorra száradni, pár órán belül egész helyes lett, de legalábbis meg mertük fogni, úgyhogy most itt él velünk. Közben pedig az ebédlőasztalnál egyszer csak beindultak a családi szellemességek, amelyeket a kedves Olvasóval is megosztunk az alábbiakban. A kérdést egy szóvicc követi, majd zárójelben lehet megtalálni az eredeti dinoszaurusz-nevet (ha volt, mert némely lelemény saját ötlet), s a listát stílusosan akár thesaurusnak is hívhatjuk. (Thesaurus: szinonímaszótár. Ez itt nálunk nem áll egészen, mert mi alternatív definíciókkal álltunk elő, de annyi baj legyen.) Jó szaurakozást a Szabó-család közös dínóm-dánomjához!

Hogy hívják:
1. az okos dínót? deinon-IQ-s
(Deinonychus)
2. az ideges dínót? toporognathus
(Tropeognathus)
3. a tárolóhelyiségben élő dínót? kamrasaurus (Camarasaurus)
4. a sokat evő dínót? zabasaurus
5. a túlméretezett dínót? dagigantosaurus (Giganotosaurus)
6. a félelmetes dínót? beszaurusz
7. a digitális dínót? digiganotosaurus
(Giganotosaurus)
8. a hegyoldalon leguruló dínót? görgősaurus (Gorgosaurus)
9. a támadó dínót? terrortrisuchus
(Terrestrisuchus)
10. a könnyű dínót? one-kilo-saurus
(Ankylosaurus)
11. a teherautó hátsóján utazó dínót? platósaurus (Plateosaurus)
12. a harctéri bombák után kutató dínót? aknalosaurus (Ankylosaurus)
13. a fán lakó dínót? platánsaurus
(Plateosaurus)
14. a kis triceratopsot? piceratops
(Triceratops)
15. a hajózó dínót? kenusaurus
(Kentrosaurus)
16. a hazudós dínót? sunyisaurus
(Shunosaurus)
17. az óvodás dínót? oviraptor
(Oviraptor)
18. az átkelőhajón utazó dínót? kompsognathus (Compsognathus)
19. az ijedős dínót? parasaurolophus (Parasaurolophus)
20. a balkonon napozó dínót? teraszaurusz
(Pterosaurus)

A dinónevek kitalálói: Szabó Ádám, Juli és Ilona (Pötyike)

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.

Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.

Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)

Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.

Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.

Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)

(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

Fogadok, hogy ezt a címet a magyar népesség aránylag kis hányada érezné magáénak, pláne augusztus második felében, ettől függetlenül határozottan tetszik nekem. A héten ugyanis megkezdődött a következő tanév előkészítése a mi sulinkban és pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint akár 32 évvel ezelőtt, amikor 6 évesen iskolába mentem (ne tessék azért nagyon kalkulálni, az káros az egészségre ;-), mégpedig az otthonosság érzése, azaz nemcsak annyi, hogy én itt jó helyen járok, hanem egyenesen az, hogy itt vagyok a helyemen, pontosan itt kell lennem és nem másutt. (Mindez annak ellenére így van, hogy bizton állíthatom, hogy ez nem az az iskola, ahova elsősként mentem.)
Dolgozhatnék egy cégnél is, Kecskeméten mostanság gombamódra szaporodnak a multik, bizonyára egy ilyen cégnél is el tudnék helyezkedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok, megyek vissza (majdnem) minden szeptemberben a magyar közoktatás valóságába és mindennel együtt, valamint mindennek ellenére jól érzem magam (nyilván nem olyankor, amikor hirtelen kiadásokat kell valahonnan előteremteni, hanem például amikor a diákjaim lobogtatják a nyelvvizsgájukat). Valahogy úgy van ez, mint amikor összehasonlítottam magamban az élményt, hogy milyen érzés volt Amszterdamba és ehhez képest Krakkóba megérkezni: Amszterdamban megtudtam, mi az, hogy kultúrsokk (pedig aztán nem Afrika, még csak nem is Ázsia, hanem bőven Európa), Krakkóban meg úgy éreztem magam, mint egy kicsit másféle Magyarországon.
Amszterdam ugyanis már az egyetem alatt is a Nyugat volt számomra mint csóró Erasmusos diák számára és elég sok hétköznapi dolgon ledöbbentem, mennyivel másképp (és többnyire jobban) lehet csinálni, mint ahonnan én jövök, Krakkóban ezzel szemben megnyugtatott a hétköznapok kopott és csontjaimból ismert kelet--közép-európaisága, csak éppen sokkal kedvesebbek voltak az emberek.
Az iskola, ahol dolgozom, nem állami ugyan, hanem alapítványi, mégis éppen olyan dekoratívan le van pusztulva és a nyitó értekezleten hasonlóan az az egyik kérdés, mikor lesz végre keret a mosdók teljes felújítására, pedig tudjuk, normális esetben egy szülő mit néz meg először, amikor nyílt napra jön... (Nem, nem a géptermet, vagy ha igen, akkor rossz helyen tetszett eddig informálódni, kérem szépen. Az infóterem ugyanis mindenhol csillog-villog, egy átlagsuliban évente ötször talán be is kapcsolják a gépeket órán a kollégáikhoz képest túlképzett vagy éppen túlbuzgó tanárok, a mosdó állapota és tisztasági foka azonban arról árulkodik, mennyire nézi az intézmény embernek a diákjait. Hát, nem viszik túlzásba, annyit átlagban el lehet mondani és ha valami, akkor ez bizony igencsak szomorú.) Mióta eszemet tudom, a magyar iskola nehézségei pontosan ugyanazok voltak, mint ma, pedig aztán sok víz lefolyt már a Dunán, mióta én ezekkel először szembesültem. Ennek ellenére nekem a szeptember 1. mindig felszabadító dátum volt, nagyon szerettem menni, a suliban lenni és általában véve is élvezni az adott iskolák szellemiségét, noha elég különfélék voltak. Szeretem az "iskolaszagot", mondhatnánk és ez nemcsak diákként volt így, hanem tanárként is megmaradt. Jó nekem. :-)
A másik ok, ami miatt vártam már az iskolakezdést, jóval prózaibb és ezen szerintem viszonylag sokakkal osztozom: azt a két és fél hónapot, amíg szünet van, az ember gyerekeinek értelmesen, pihentetően, (jó értelemben véve) lehetőleg minél szabadabban érdemes eltöltenie. A felnőttek nagy részének azonban nem adatik meg a hasonlóan két és fél hónapos nyári szünet, manapság meg sokszor már a nagyszülők nyári menedéke sem, így viszonylag nehéz megoldani, hogy érezze jól magát a gyerek, hogy közben a táborokra elköltött pénz mégse döntse romba a családi költségvetést. Nekem mint tanárnak persze ott van a nyári szünet, nem kell extrán szervezni az életet, amúgy is otthon van az ember. Jó nekem. :-)
Eme mély igazságtartalommal rendelkező mondat mögött azonban ott van a valóság azon oldala is, amikor a pihenés és feltöltődés mellett (sokszor helyett) minden nap főzni kell, lehetőleg sütni is, fagyizni menni, strandolni vinni a csemetéket, különböző színes programokban részt venni, ahol megadom a gyerekeknek a számukra fontos feltöltődési lehetőséget, de közben vinni a kertet, lekvárt befőzni, rendben tartani a lakást úgy, hogy mindenki itthon van és mindenki nagyon kreatív, magam pedig továbbra is igyekszem kiszorítani mindebből a saját kis (ráadásul női) szabadidőmet, amikor nekem is csurran-cseppen valami, amire tényleg én vágyom és amitől aztán tényleg érzem, hogy jó nekem. Nyár végére bizony én is kellően megtépázottnak érzem magam és nemcsak a saját szakmai örömeimre gondolok, amikor azt állítom, hogy nagyon jó lesz már a gyerekeknek végre az iskolában. ;-)

Jolánkánk hat éves lett! Mit is jelent ez? Nekünk azt, hogy már nincsen 'kicsike' a családban, mindenki nagy lett, mindenki 'bérletes' gyerek lett. Nekem pedig konkrétan azt, hogy szimbolikus értelemben már nincsen kisgyerekem, nem számítok kisgyerekes anyukának. Határátlépés. Fontos. Nehéz. Izgalmas. Szép.

Milyen is egy hat éves gyerek? Maga a kitáruló lehetőség, a kibontakozni képes csoda. Nem véletlen, hogy a tankötelezettséget a betöltött hatodik esztendőre datálták.
Viszont a legtöbb gyerek - főleg a fiúk - az igazi iskolaérettséget inkább hét éves kor körül érik el, tegyük hozzá, az itthoni rendszerhez elvárt iskolaérettséget! Nekem furcsa, hogy törvényileg bármelyiket lehet választani, ebben az esetben különös körültekintés mutatkozik meg a törvényalkotótól, miszerint szülő és óvodapedagógus együtt hozhatják meg a döntést, ha nem egyértelmű az irány, akkor pedig segít a szakszolgálat.
Miért érezzük mégis a nyomást egyik vagy másik lehetőség felé? Miért kell magyarázkodni? Miért bújik elő megint az a megfoghatatlan érzés, amit társadalmi nyomásként szoktunk megnevezni? A válasz tulajdonképpen egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert különbözni nehéz, nyíltan különbözni merni pedig még nehezebb. Itt lép be a környezet szerepe: ha mindenki hat éves, csak a te gyereked hét, az ciki - ha mindenki hét éves, csak a te gyereked hat, az ciki. Visszatartod? Évvesztes? Évnyertes? Ilyen korán? Lehet, hogy nem is mindig a 'törvénnyel', hanem néha velünk, anyukákkal van a gond?
Jolánka az első gyerekünk, aki hat évesen fog menni iskolába. A többieknél ez szerencsére mindig magától értetődő volt: Janka nem ért rá hat évesen, mert külföldön voltunk, Jakab októberi, tehát amúgy is év vesztes, Jónás alkalmatlan volt hat évesen az iskolára. Tiszta sor. Megvan a rutin, a bejáratott út, nálunk mindenki hét évesen lesz iskolás. Erre jön Jolika, és felborítja az egész eddigi rendszert! Átbeszélgetett szülői esték. Krónikus gyerekmegfigyelés. Óvónők véleménye. És tessék, holnap megyünk iskolanyitogatóra! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyományos állami, hanem alternatív állami iskolába megyünk. Hipp-hipp-hurrá és juhhhéé! Már ilyen is van! Jónás a próbababa: őt félévkor ki kellett emelnünk a falusi iskolából és szerencsénkre megtaláltuk a nekünk valót.
Mindig elámulok azon, hogy mennyire más elsőnek, másodiknak, harmadiknak, negyediknek lenni. Egyszerűen ki kell mondanom, Jolikának különösen könnyű dolga van: egész nap a nagyokat figyelve átmozizta a babakorát, majd mindig mindent meg tudott csinálni, amit a többiek, nehogy le/kimaradjon valamiből, mindig akadt körülötte valaki, aki éppen hajlandó volt vele játszani, mostanában ezt vagy azt elolvasni, ezt vagy azt a betűt leírni. Érzelmi biztonsága teljes: ebben az éppen mindig mindent csináló családban valaki úgyis akad, aki éppen rá tud figyelni. Csodás érzés lehet! Kicsit várni pedig amúgy is mindenkinek kell.
Kedvenc példám a biciklizés. Janka két kör után ment magától, Jakab egy kör után ment magától, Jónás felült és az udvaron minden segítség nélkül puszta akaratból elindult magától, Jolánka felült és ment, miközben azt kiabálta nekem, hogy "ugye megmondtam, hogy tudok biciklizni, csak te nem hitted el!".
A nagyok azt találták ki meglepetésnek neki, hogy délután Gazdálkodj okosan!-t játszanak vele, de most már úgy, hogy Jolán egyedül lehet játékos, senki nem veszi a szárnyai alá, de azért ha kell, segítenek neki. Tuti nem kell! És tényleg nem kellett!
Nálatok hogy van ez? Ti hogyan látjátok?

Juditkám,

a rendről megfogalmazott soraidat a Férjjel fogom majd elolvastatni - aki sosem tudja, mi hol van vagy miért éppen ott, állandó keresésben él, mert szerinte az lenne a rend, hogy akárhova tette le a legutóbb használt tárgyat, az bizony ott ugrik magától a kezébe, amikor ő arra gondol, hogy éppen használni akarja. :-) Harry Potter világában ez talán menne is, de ő naivan mindig meglepődik, hogy az ő világában ez miért nincs így. Amúgy mégis így van: én teszem eléje, amit keres... Jobb a békesség alapon, (félreértelmezett) házastársi szeretetből.

Még két napig itthon vagyok a csajokkal (nem is rossz ebben a kutya hidegben), aztán jön a bébiszityó, én meg végre megyek suliba, ahol ugyan kevesebbet keresek majd, mint amennyit aznapra a bébiszitternek fizetek, de hát ez a tanári szakma már csak ilyen hobbiszerű dolog lett a mai világban. Erről is lenne mit írni. Sőt, erről lenne csak igazán mit írni!

---

Milyen az élet, ha anya történetesen egyben tanár-nő is?

(1.) Vissza a jövőbe

Először is három gyerekkel az erszényében anya addig vár, amíg mindenki elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen kéthetente beteg gyerekkel otthon maradni, tehát van már két iskolás és egy óvodás, amikor anya, aki egyben éppen tanár-nő is, jó kengurumamaként naponta elugrál otthonról. Az ovis már egy éve oviba jár, a tanár-nő ugyanis nem ment még a kicsi első ovis évében vissza dolgozni, hogy lehetőség legyen otthon maradni vele, ha mindenfélét hazahoz az új közösségből. Az itthoni magánórákat és a nyelviskolai órákat ugyanis rugalmasabban lehet kezelni, nem olyan nagy baj, ha van itthon beteg gyerek, megoldható az itthon maradás, nem a kollégákat kell terhelni.
Ez a szép lelkiismeretes (és hótidealista) hozzáállás teljesen feleslegesnek bizonyul, mert az ovis az első évben összesen két napig beteg, míg az iskolások egyáltalán nem, a következőben azonban, amikor a tanár-nő már dolgozik, kb. háromhetente betegszik meg valaki, netán maga a tanár-nő, aki pedig végre élvezi, hogy értelmes munkával tölti a napjait és újra pezseghet. (Nem mintha nem pezsgett volna a gyerekeivel és ne élvezte volna ki teljességgel a velük otthon töltött időt, de azért hiányzott neki a munkája néha és be kell vallani, most megint boldog.) Nyugodtan ki is mondhatjuk, hogy nem véletlen ez a betegség-lavina: a férjtől elkezdve az iskolásokon keresztül az ovisig mindenki érzi, hogy a tanár-nő már nemcsak az ő érzelmi életükben pengeti a húrokat, hanem bizony ráereszti a szeretetét a kollégáira, sőt (minő atipikus viselkedés) a tanítványaira is. Magyarán szólva a tanár-nő egy olyan társadalmi szövevényben szórja szét a (korábban takarékra tett, de már nagyon kiengedésre vágyó) energiáit, ami nem róluk szól - ha plusz figyelmet akarnak, meg kell betegedni, akkor anyával megint otthon lehet maradni kettesben (ami egyébként egy nagyszülő nélküli, háromgyerekes családban alapból luxus, kincs). Anya otthon is marad mindenkivel, aki lázas, gyenge, kiszolgáltatott, közben némileg marcangolja a lelkiismeret-furdalás a kollégákkal kapcsolatban, akiknek az ötven-hatvan órájuk mellett (nem tréfa, sajnos) most az ápolónőt játszó tanár-nő óráit kell kezelniük valahogy és bizony furdalja a lelkiismeret a diákjaival kapcsolatban is, akik egyrészt hiányoznak neki, másrészt nem haladnak olyan mértékben, olyan hangulatban, ahogy a tanár-nő azt szeretné. Azonban ne panaszkodjon, igazán nem mondhatjuk, hogy nincs meg a választás szabadsága: dönthet, hogy amiatt érzi rosszul magát, hogy ugyan a gyerekeit gondosan, szeretettel ápolja, de elhanyagolja közben a munkáját vagy azért, mert gondosan, szeretettel elvégzi a munkáját, de otthon a lázas gyerekek egy bébiszitter mellett kókadoznak, aki ugyan szerethető és lelkiismeretes maga is, de azért nem pótmama, sőt, nem is pótnagymama.

(2.) Pénz áll a házhoz?

Anya, aki egyben tanár-nő is, nagyon örül, hogy újra a szakmájában dolgozhat (közben kicsit elcsatangolt más irányokba, ezt szintén élvezte ugyan, de hát végül mégsem lett pályaelhagyó) és ezzel pénzt is keres. (Erről megint ódákat lehetne zengedezni, melyik nő hogyan éli meg, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt totálisan kiszolgáltatott anyagi helyzetben létezik éveken át, de gyanítom, hogy csak az tudna erről ódát zengeni, akinek a férje/partnere kellően megértő és intelligensen kezeli ezt az állapotot, a többiek inkább panaszdalt írhatnának (a nagy többség).) Nagyon hamar szembesülnie kell a tanár-nőnek, hogy attól még, hogy nem lett pályaelhagyó, a józan eszét bizony elhagyta mégis valahol, hogy ebben a szakmának anyagi megbecsültség szempontjából nem nevezhető hobbi-területen dolgozik. Rögtön az első olyan napon rögzül ez (ha korábban nem számolt vele, mert épp nem matek szakos), amikor a beteg gyerek(ek) mellől visszamegy dolgozni, otthon meg bébiszitter vigyáz a már elég jól levő, de még nem teljesen gyógyult gyerek(ek)re. A tanár-nő ugyanis jóval több pénzt fizet ki ezen a napon a bébiszitternek, mint amennyit ő maga keres... Persze kérdezhetnénk, minek megy vissza a tanár-nő, miért nem marad akkor táppénzen otthon, de már láthattuk, hogy egy különösen lelkiismeretes példánnyal állunk itt szemben, aki szereti a munkáját, haladni akar a diákjaival és nem akarja terhelni a már amúgy is túltelített kollégákat. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor a tanár-nő szembesül vele, hogy társadalmi szempontból nézve hobbi-munkája van, de ez minden egyes táppénzes napon megfelelő dilemmák elé állítja majd, az biztos. Az azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a tanár-nőnek csak heti 18 órája van, hiszen főállásban még anya, tehát hivatalosan nem is lehet neki több és ez az oka annak, hogy van egyáltalán ráérő ideje gondolkodni és ilyen szösszeneteket írogatni, jó órákat tervezni, itthon sütit sütni és szeretgetni a családját - mert hogy azoknak a kollégáknak, akik teljes munkaidőben dolgoznak és netán magánóráik is vannak, mikor van erre idejük, arra itt nincs válasz. (Van válasz erre egyáltalán? Amúgy igen, van: nézzünk szét nyugaton, ahol a 18 óra főállásnak felel meg normális fizetéssel és máris kiderül, hogy lehet ezt értelmiségiként munkának felfogva is csinálni, amikor nem kell heti 50-60 óra után még pluszmunkát vállalni a normális megélhetésért. Kb. hat éve volt szerencsém összehasonlítani európai kollégáink és a magunk magyar tanári fizetését - még a cseh, szlovák és a lengyel kollégák is többet kerestek és keresnek mind a mai napig, mint a magyar tanárok - igaz, románokkal és szerbekkel nem találkoztam ezen az angliai továbbképzésen, lehet, hogy ha ők is ott lettek volna, máris kevésbé éreznénk aggasztónak a dolgot - relativitás, ugyebár.)

(3.) Érzelmi hinta

Mint már kiderült, ez a tanár-nő szereti a diákjait, ha olykor különösen "mások", akkor is - az egész iskola "más", így ez valahogy itt rendben valónak találtatik, ami tovább fokozza a tanár-nő örömét, hogy végre nincs ezzel egyedül, léteznek még hasonlóan érző, gondolkodó kollégák a saját országában is. Eddigi kívülállóság-érzése végre szűnőben van. Fokozatosan megint eljut odáig, hogy átérzi, mennyire fantasztikus, hogy sok jó partnerrel együtt tud dolgozni, legyen az kolléga vagy diák. Efölött érzett lelkesedése a korábbiakhoz hasonlóan arra indítja, hogy igenis minden egyes óráját úgy tervezze meg, hogy tényleg elégedett legyen vele. Mit jelent ez a gyakorlatban? Otthon anya, aki egyben tanár-nő is, irdatlan mennyiségű időt tölt el könyvek és internetes oldalak bogarászásával, tanulással, Facebook-csoport kezelésével, dolgozatok, irományok javításával és így tovább. Ez egyrészt lelkesedéssel tölti el a porontyokat, akik látják, hogy nemcsak nekik van házi feladatuk, hanem végre anyának is (eddig csak folyton lógatta a lábát: sütött, főzött, takarított, mindezt itthon, amíg minket, szegény gyerekeket mindenféle intézményekbe cibált, ejnye). Másrészt érzik bizony, hogy anya ebbe érzelmileg is beleteszi a magáét és hát ez már nem mindig tölt el mindenkit egyforma lelkesedéssel - anya miért nem nekem olvas (mindjárt fog ugyan, de nekem azért várnom kell most, ejnye), anya miért nem sütit süt (kétnaponta szokott ugyan, de ma éppen nincs már süti, mert a többiek megették - nem én, hanem a többiek, persze, ejnye), anya miért nem jön játszani harrypottereset (tegnap ugyan jött, de ma csak annyit nyögött oda, hogy ő most Bimba professzor és éppen a növényeit gondozza kint a kertben, ejnye), anya miért nem mosogat (miért nekem kell, én inkább olvasnék) és hasonlók. Anya tehát egyrészt belerakja az érzelmeit a munkájába, mert ez egy ilyen munka és így jó, másrészt amint tud, megy és játszik ápolónőt, Hermionét, szakácsot, cukrászt, takarítónőt, stb. és akkor még csak a gyerekekkel kapcsolatos, messze nem teljes listáról beszéltünk, a férj igényeit itt nem tárgyaljuk (amúgy is hosszabb a lista néha ezen a fronton, mint a három gyereknél együttvéve). Néha felmerül a kérdés, hogy hol van eközben a tanár-nőből, az anyából, a feleségből a nő, az ember, akinek netán vannak saját igényei is - bár most megelégedhet azzal, hogy örülhet újra a munkájának, mit akar még?! (És amilyen kis gyagya, tényleg örül. :-) )

Utószó:
1. Érdekes lenne tudni, mit szól mindehhez egy férfi kolléga, mert azt gondolom, ma Magyarországon jóval nehezebb dolga van egy olyan férfinak, aki tanárként egy családot próbál eltartani, netán több esetben egyedüli keresőként - mostani iskolámban több sokgyerekes apuka jár ebben a cipőben és feltűnően jó a humorérzékük, ami nyilván nemcsak a túlélés záloga, hanem alapból ilyenek, de hogy segít ebben az abszurd hobbi-munka helyzetben élni, az biztos.
2. Ha már itt tartunk, elkezdtem egy kis kutatást európai kollégáim között, hogy írják meg, az ő országukban egy átlag tanár mennyit keres és hány órát tanít egy héten - az átlagot úgy fogalmaztam meg, hogy az ő országukban mit éreznek ők átlagosnak, így ez nem feltétlenül lesz szigorúan tudományos szempontból összehasonlítható, de azért ad majd egy képet, mert Európában 11 országban van olyan barátom, aki hozzám hasonlóan elhivatott középiskolai tanár. Legközelebb erről írok majd.
3. Amíg a leírtakat még egyszer végiggondoltam és kicsit itt-ott átfogalmaztam, a következőket csináltam még: elővettem a hercegnő-ruhákat a legkisebbnek, uzsonnát adtam a gyerekeknek, fát raktam a tűzre, kinyitottam a ragasztós tubust, megdicsértem az éppen aktuális hajtogatott repcsi-modellt, inni adtam mindenkinek és megmentettem egy borzasztóan vernyákoló macskát a háztetőről mindhárom gyerek erőteljes drukkolása közepette. (Ha ez egy FB-poszt lenne, nyugodtan kiírhatnám, hogy #azanyakhosok#. :-))

Hát komolyan mondom, ha nincs ez a remek blog (a Faluság, természetesen), biztos nem töltök el ennyi időt ilyeneken való töprengéssel és több sütit sütök, de határozottan foglalkoztatnak ezek a gondolatok és hálás vagyok, hogy felületet kaptam kifejezni őket.

Szeretettel:
Fanni

Annyi sokat írtam már a facsemetékről, nevelgetésükről, gyógyító leveikről, hogy miért ne írhatnék az embercsemetékéről is? Amúgy is élénken aktuális a téma, és napi szinten vissza-visszatér a megérkezés után odasúgott félmondatokban (az őszintébb fele), vacsora utáni családi beszélgetésekben (a higgadtabb fele). Mert azért vak, aki nem látja, és gépelésképtelen aki nem írja le: az oktatásügyünk száz sebből vérzik. Ha egy faiskolai populáció nevelésében lépne fel ennyi sérülés, akkor a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara máris sajtótájékoztatót hívna össze, és jótékonyan osztana EU-s gyorssegélyt a gazdáknak. A Nemzeti Erőforrás Minisztere (rövidítése: NEM) viszont nem hív össze semmit és nem oszt gyorssegélyt az önmeghasonlott pedagógusok, gyerekek és szüleik rehabilitációjára. Jó stratégia: ha úgy teszünk, hogy minden rendben és nálunk a szelekció joga, egy idő után tényleg csak az marad meg, ami 'rendben' van.

Nade nézzük is, honnan erednek ezek a sebek!

1/ a pedagógus közösség erősen túlterhelt és elbizonytalanított. Azt is mondhatnám, hogy megfélemlített vagy frusztrált, de általánosságban azért ez nem tapasztalható. Az viszont általánosan érzékelhető, hogy - talán az állandó pedagógusminősítés-tanfelügyelet-önértékelés hármasa miatt - nem felszabadultak, nem türelmesek gyermekeink tanárai ahhoz, hogy segítsék "a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel"-jenek (köznevelési törvény 1.§(1)).
Ezek a célok gyönyörűek, és emiatt pláne egy tragédia, hogy vagy egy 30 fős gyereksereg mellé kijelölt tanerőre van bízva ez a lehetetlen feladat, vagy/és pedig olyan szakemberekre, akik terheik miatt korántsem harmonikusak, és nem hitelesek az önálló, erkölcsös életvitel tekintetében sem. Emiatt azt javasolnám, hogy a pedagógusok adminisztratív terhei csökkenjenek (az Inez által említett pedagógiai asszisztensek fizikai megjelenése is segíthetne ezen, de találtam egy egész jó szöveggenerátort, amit értékelések megírásához is lehetne használni), és a felszabaduló energiákat segítse a rendszer a differenciáltság felé terelni. Ugyanakkor pedig ésszerűnek tartanám, hogy ne csak pedagógus életpálya modell legyen forgalomban, hanem legyen lehetőség pályaelhagyásra azoknak is, akik már nem képesek ezeket az értékeket hitelesen képviselni. Ez az állapot nem szégyen, bárkivel bekövetkezhet ekkora teher nélkül is.

Kicsit talán túl-happy school

2/ minthogy a pedagógusok leterheltek és bizonytalanok, ez az oktatási folyamat során is megjelenik. A gyerekek nem a tudás, a kísérletezés, a közösségi élmény öröméért járnak iskolába, hanem azért, mert kell. És mint ilyet, a pedagógiai folyamatot is úgy élik meg, mintha különféle gyümölcsfákat ugyanolyan módon akarnánk metszeni: mintha ugyanúgy csonkítanánk a burjánzó almafát, a nyulánk kajszit és a lapos őszibarackot, pedig ezek teljesen más alkatú "alanyok". Tudom, hogy furán hangzik, de van olyan, hogy a gyerekek, a szülők és az oktatók is imádják az (és ráadásul ugyanazt az) iskolát, vagyis szeretnek oda járni. Szerintem ennek kellene a kiindulópontnak lenni. Mert ha szereti, akkor biztonságban érzi magát, és nem kényszertanulás, hanem örömmel és sikerrel teli játéktanulás vár rá. A gyerekek kicsi kutatók, és ezt a jellemüket erősíteni, táplálni szülői és pedagógiai felelősségünk.

3/ a harmadik fő seb mi vagyunk, a szülők. Nekünk köszönhető, hogy a társadalom fenntart egy rosszul működő, a Klebelsberg Kunó-féle, amúgy zseniális elit műveltségközvetítés nyomait mechanikus módszerekkel és az időhúzás további eszközeivel erőltető oktatási rendszert, mindezt azzal az indokkal, hogy nekünk is jó volt. Nos, nem volt jó. És nem nevelt művelt, egyenes tartású, a magánérdeket és a köz érdekeit összeegyeztetni egyáltalán akaró embert belőlünk. Bólogató, szolidaritásképtelen, a saját véleményünket külső tekintélynek minden további nélkül alárendelő polgárokat nevelt, akikben a kreativitás csak a rendszer ellenében fejlődött ki, még ha igen markáns formában is. De nem az ellenállás és a feltétel nélküli elfogadás az, amire társadalmat kéne szerveznünk, hanem a különböző szervezeti szintek között fennálló bizalomra. Ami nincs. És a fentiek alapján a következő generációban sem lesz.

4/ és akkor a fenti, gyökerekbe ható ellentmondás-halmazt kiegyenlíteni hivatott oktatáspolitika vállalná fel a konfliktusok feloldását, az új, előremutató megközelítések szelíd-kényszerű bevezetését. hahaha. Inkább kapkod ide-oda, és még jó döntései (élmény alapú oktatás felvillantása, digitális oktatási stratégia stb.) is fagyott talajra hullanak. Az ebben a helyzetben eltöltött minden év pedig súlyos morális és intellektuális veszteségeket hoz generációkra kihatóan. Nem csoda, ha az amúgy józanul gondolkodó szülők teljesen véletlenszerű döntéseket hoznak gyermekeik érdekében, hogy azonnal vegyék ki őket ebből az egészből, keresvén a gyerekközpontú iskolát és egyéb alternatívákat. Ezeket a döntéseket nem megtűrni, hanem támogatni kellene, mert rengeteg álmatlan éjszaka, belső vívódás és családi tanácskozás előzi meg és követi őket, pro és kontra érvek mérlegre helyezése újra és újra...., és ennek a vívódásnak eredménytől és következményektől függetlenül is értéke van. Végre nem a rendszer ellen, hanem egy későbbi, jobb modell megvalósítása érdekében történik. Belső példaként kéne felhasználni, nem pedig kiutálni.

Középiskolai egyenruhák Japánban

És végül szeretnék pár mondatot írni a szakképzésről is. Nem vagyok szakképzett, hanem sima diplomás, karosszékben ülő blogíró. És nem is láttam soha alternatívát a szakképzésben, hiszen intellektuális szinten nem vetített előre perspektívát. Egészen konkrétan, az ment szakmunkásképzőbe, akinek nem volt jövőképe. Ők most kemény munkával 5x annyit keresnek - igaz, külföldön, távol a családjuktól -, és erősen hozzájárulnak a hazai GDP-hez, de nemcsak a pénz, hanem épp a fentiek, vagyis a megbecsültség hiánya miatt sem fognak egyhamar visszatérni. A szakképzés utánpótlását ez nemigen segíti előre, és talán érdemes lenne emiatt lehetővé tenni a felsőoktatással párhuzamos szakképzés kialakítását: ez kicsit hasonlítana a duális képzéshez, azzal a különbséggel, hogy a szakiskola független lehetne az egyetemen tanultaktól, és csupán időben egészítené ki azt, annak érdekében, hogy az ifj a diploma mellé egy szakmát is kaphasson. A jövő mesterei valahol itt indulhatnak. Meg ott, hogy engedjük őket művelődni és barkácsolni egyszerre.
Ez persze csak egy eleme a rendszernek. Sok-sok, egymásba jól összekapcsolódó elem jó összekapcsolódására lenne szükség. Most már, sok-sok évnyi ellenállás és underground szervezkedés után eljutottam addig, hogy szeretnék egy ilyen rendszer része lenni.