(Kicsit részletesebben: három gyereket nevelő anya
Még részletesebben: három gyereket egyedül nevelő anya
Sokkal részletesebben: három tinédzser gyereket egyedül nevelő anya)
A gyerekeim örökösen megújuló örömforrást jelentenek az életemben, mióta csak léteznek, sőt, ha őszinte akarok lenni, már azóta, mióta gondolatban, vágyként léteznek, tehát mióta az eszemet tudom, mert mindig is akartam őket és – lettek! Csodálatos ez, nélkülük az én életem valóban értelmetlen vagy legalábbis közel értelmetlen lenne – teljesen azért nyilván nem, hiszen a szeretés képessége akkor is meglenne bennem és biztosan sok ember lenne, akikre napként sütnék, ahogy most is, de talán pont ez a lényeg: nem úgy, ahogy most is, hiszen főképpen a gyerekeim által lettem az a személy, aki vagyok itt és most. Szóval az anyaság – lebegés, szeretet, öröm, boldogság.
Miközben ezeket a sorokat (mondhatnám, hogy papírra vetem, de csak) kalapálom a laptopba, éppen a két lányom sutyorgása hallatszik be az étkezőből, ahol a Nagy bűntudatosan, könnyekkel a szemében eszi a vacsoráját, mert egy órát késett itthonról, a Kicsi meg próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy állati dühös vagyok. Részben, mert ismét nem sikerült betartani egy megállapodást (az elmúlt két hétben már harmadszor), részben mert nem vette fel a telefont, amikor kerestem, hogy hol van már, részben pedig mert olyan történt vele, aminek, ha nem teremt ilyen helyzetet, mindannyian együtt örülhetnénk és lebeghetnénk. Ugyanis megtörtént az első csók!
Mondanám, hogy de jó, de közben az jár a fejemben, hogy állati dühös vagyok. És persze nem a csók miatt (el nem tudtam képzelni az elmúlt hónapban, mi tart ilyen sokáig, már jobban vártam az első csókot, mint maga a Lány), hanem mert nálunk ilyet nem szokás csinálni, hogy a másikat bizonytalanságban tartjuk, hogy mi a helyzet, miért késünk, hol vagyunk és miegymás. Úgyhogy most kimegyek és inkább meghallgatom a történetet, mert már nem is vagyok olyan állati dühös, ráadásul kíváncsi is vagyok. Különben meg beszéltem a srác anyukájával közben, aki a gyereket nálunk kereste, szóval legalább ott is hasonló volt a családi szitu éppen, én meg mondom, megtörtént az első csók, erre ő, hogy ó, tényleg, megtörtént, nahát, de jó és vajon milyen volt, mondom, annyira nem lehetett kiábrándító, ha egyszer egy órát késett miatta a lányom. Negyedórával később: hát, tényleg megtörtént, tényleg nyelves és nedves, a Lány kissé bizonytalan, hogy mit kellene éreznie, de sebaj, majd alakul ez. Ebben tehát megnyugodtunk és abban is, hogy az egy óra késés és nem szólás és telefon-fel-nem-vevés okán elmarad a következő randi, mert azért következmények bizony vannak, ha tetszik, ha nem. Megöleltük egymást, halad az este.
Pontosabban haladna, ha tudnám, hol a fiam. Mert neki kb. tíz perc múlva el kellene érnie az utolsó vonatot a koleszba. Elvileg. A vasút tőlünk futva kb. 20 perc, sétálva kb. 40, busszal kb. 30, szóval esélyes, hogy ez ma már nem történik meg. Pár órával ezelőtt ment át néhány utcányira egy baráti ügyvéd házaspárhoz megszerelni az elektromos fűnyírójukat. Azóta se kép, se hang, legalábbis a fiam részéről, azt nem tudom, a fűnyíróval mi van. Mivel tegnap, amikor 22 km futás és 3 óra alvás után hazaért az UltraBalatonról, én megetettem és hagytuk 5 órát aludni délután, konkrétan lábujjhegyen jártunk a lakásban, miközben egyébként kínkeservesen összeszereltük a vadiúj Ikeás ágyamat (az Isten áldja meg a tervezőt haló porában is), nos tehát, miután a Fiú tulajdonképpen teljesen kipihenten kibontakozott az álom ködéből, mertem azt mondani, hogy szerintem talán a hétfői napot már a suliban kellene töltenie, megsértődött és kijelentette, hogy ez olyan, mintha ki akarnám űzni az otthonából, nos tehát ezután ma már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mégis mi lesz, mikor óhajtja áttenni a popóját a koliba. Maradjunk annyiban, hogy a fáradtság mellett a kisérettségire való tanulásra hivatkozva maradt itthon, de azért, amikor hazaértem, éppen sorozatot nézett. Hm. Azt, hogy honnan lesz igazolása, el sem tudom képzelni, mert szülőit én már idén nem írhatok többet, ugyanis 18 éves szülinapjára elvittük egy családi nyaralásra Korfura októberben a szegény szerencsétlent, akkor tehát elhasználtuk az összeset. Mindenesetre az ágyát megcsinálta a húga, a pizsijét kikészítette a másik húga, szóval olyan nagyon nem kell aggódnia, törődnek-e vele itthon. (Azért mentségként hozzátenném, hogy ez egy kitűnő tanuló gyerek, aki okos, mint a nap, ráadásul mindenkinek mindenben segít, főleg, ha szerelni kell, persze, de tényleg egy állati rendes és szeretetreméltó gyerek, csak éppen lusta, mint a föld. Például csak azért kitűnő, mert órán mindent megtanul, én külön tanulni csak akkor láttam, ha már végső kétségbeesésében muszáj volt, és akkor is csak olyan pofával, mint akinek a fogát húzzák.)
Egyetlen reménységem ma a Kicsi volt, aki miután kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nincs itthon a barátnője, aki az alattunk lévő szinten lakik, tehát nincs ma kivel bandázni, akár tölthet velem is egy kis időt. Hosszasan mesélt egy szerinte valószínűleg őrült francia illusztrátorról, akinek fura, torz emberi portréi vannak egy kártyajátékon. Hurrá. Azért végül jól elvoltunk, például együtt aggódtunk, miért nem ért haza a nővére vagy hol lehet már a bátyja.
Szóval, mint írtam is fentebb, az anyaság csupa lebegés – 45 évesen az ember már tudja, vannak szakaszok, amikor a semmiben, és ezt is tanulni kell. Freefall meg miegymás. És tényleg. Vannak persze kapaszkodók néha meg konstruál ilyeneket a társadalom meg magunknak mi is, de periodikusan visszatérő szabadeséses időszakok jönnek egymás után, amikor ismét új élethelyzetekbe botlunk, amelyeket még nem sikerült megtapasztalni, új „elsők”: első buli, első randi, első csók, első késés, első komoly vita, stb., amelyekhez képest az első fogacska, az első lépések, az első mosoly rendkívül távolinak tűnnek. Folyamatos tanulás, monitorozás, kételyek, szabályok, keretek állandó újraírása és közben élünk. Négyen, együtt, pedig amikor nagyon fáradt vagyok, igencsak jól jönne egy értelmes, felelősséget vállaló apa is a képbe. Az nem jutott. Mármint apa igen, csak az attribútumok valahogy mások. Nekem szerencsém van, mert általában jól mulatok magamban akkor is, ha éppen esz a fene, ráadásul kifejezetten szeretem a tinédzsereket, a világukat, a problémáikat, a velük való értelmes vitákat, érveléseket, világmegváltást, úgyhogy a gyerekeim nem is tudják talán, milyen szerencséjük van így nekik is.
Na megyek, megjött a Fiú is, kíváncsi vagyok, hogy ment a szerelés és csak reménykedem, hogy sikerült és a lámpakiállítás mellé nem kezd el gyűjteni immár robotfűnyírókat is.
Kb. 15 perccel később a gyerek üdvözült mosollyal a képén és glóriával a feje felett ezzel a mondattal megkoronázta a napot: nem is tudtam, hogy ekkora tech zseni vagyok. Igen, a következtetés helyes, nagyjából 4 órányi felderítés és problémamegoldás-keresés után a robotfűnyíró ismét működik.
