Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!
Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...
