Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.
Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018
Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.
Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.
Balaton, 1939 (Fortepan)
Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.
Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.
Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010
