Faluság

Tűzeső

Harangvirág

Képek: Kovács Jónás
Hangok: Kovács Jónás

Ad.1: az agyfejlődés és érzelmi fejlődés egyik kulcseleme a hintázás - amikor a hasunkon és a hátunkon hordozzuk a kölykeinket, akkor nemcsak azért tesszük, mert számtalan helyen nem lehet eltolni a babakocsit, vagy mert egyszerűen nem hajlandó benne maradni a kicsi, hanem azért is, mert tudjuk, hogy neki ez jó: testi kontaktusban és folyamatos mozgásban lenni.
Ad.2: Kaliforniában láttam először egy óceánparti játszótéren hintázva olvasó kamaszokat.
Ad.3: az ellendi játszótér hintáját két éve (tíz évnyi használat után) leszerelték, mert nem találták biztonságosnak.
Ad.4: felnőtt fejjel is szeretünk hintázni, de nem tudunk hol.

Hintafestés

A hintakészítés a gyakorlatban ott kezdődött, hogy végre megérkezett a javítóból a láncfűrész, így ki tudták a fiúk vágni az oszlopoknak való akácokat. Azon melegében érdemes háncsolni, mert így jön le a legkönnyebben a kéreg, akár két méter hosszan is csak húzza-húzza az ember, az elejétől a végéig egy darabban. A tábortűz akkor is remek, ha éppen csak annyi a célja, hogy a fák egyik végét feketére égessük, hogy a földbe leásva ne kezdjen el rohadni, hanem tartósan megmaradjon. Lazúrozás közben már lehet is gondolatban Pitagorasz-tételét alkalmazni, hogy kiszámoljuk a háromszögű tartóoszlopok hosszúságát, magasságát, dőlésszögét, stb.
A konkrét hely kiválasztása a legegyszerűbb művelet: panorámában hintázni. Nem csupán kinézni és szemlélni, hanem behintázni azt.
Gödörásás, fúrás, összeillesztés, szerelés.... És egyszercsak még a teljes naplemente előtt készen vagyunk és azon kapjuk magunkat, hogy megilletődve végre mi, felnőttek kerülünk sorra és gyönyörű és sírni valóan jó és tudom, hogy holnap hajnalban egy könyvvel a kezemben fogok felmenni és a reggeli ébresztő előtt hintázva fogok olvasni és gyönyörködni. Felváltva. Ide-oda. Hintázva.

Az estére elkészült hinta

A behintázandó panoráma

Habár hajlamosak vagyunk elfelejteni, egy kerten belül természetesen a zöld az alapszín, az alapértelmezett szín, amihez képest jelennek meg a virágok, gyümölcsök színei. A kertben zöld alapszínre festjük a kiültetéseinket.

Nem véletlen az udvar és kert megkülönböztetés. Az udvar esetében az építészeti struktúrák képviselik az alapszerepet, így a zöldnek, mint alapszínnek kisebb jelentősége van.
A formakertek esetében például az építészeti látásmód oly módon folytatódik a növényzetben, hogy a formák jelentőségére és szintén nem a színekre esik a hangsúly.

A zöld másodlagos szín: azaz két elsődleges szín - esetünkben a kék és sárga - azonos arányú keveréke.
A zöld komplementere, más néven kiegészítő színe a piros, azaz úgy "ellentettjei", kontrasztjai egymásnak, hogy egységben vannak, színelméletileg kioltják egymást, a nézőben pedig megnyugtató hatást keltenek. Tehát - elvileg - a rengeteg zöldben bátran használhatjuk a pirosat, ha kiegyensúlyozott, statikusan megnyugtató hatást akarunk elérni, sőt - elvileg - csak azt kellene használnunk.

A kora tavasszal kizöldülő kertjeink egyre inkább színesednek: a tavalyról áttelelt körömvirágok már sárgállanak, az évelő len és a borzaskata kékje egyre harsogóbb, most bontogatja lila és rózsaszín kelyheit a harangvirág és hatalmas üstökeit a bazsarózsa. Kora tavasszal kizöldül a kert, hogy aztán majd szinte észrevehetetlenül ki is színesedjen, ezzel a színesedéssel az is jár, hogy már alig vesszük észre, hogy a felénk kiáltó és igencsak sokféle zöldek, amelyek nemrég még megdobogtatták az életkedvünket, most háttérré, sőt észrevétlenné (transzparenssé) alakulnak - visszahúzódva csak a zöldje keltette élet marad velünk, de már igazán csak az egyre élénkülőbb színeket értelmezzük.

Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Van egy pont a tavaszt jellemző általános kibomlásban, amikor a dolgok elkezdenek túlbomlani, konkrétan pedig eláraszt bennünket a növényzet. Ez az időszak épp mostanra tehető, és társul hozzá valamekkora reménytelenségérzet, amiért napról-napra felülíródik az ősztől-tavaszig kialakított "rend". A természet ilyenkor könnyedén legyőzi a kertünkben fel-alá rohangáló kétlábúakat, akik egy idő után inkább már nem is próbálnak fellépni a derékig érő füvek térhasználata ellen, hanem egyszerűen csak elkezdenek gyönyörködni bennük.
Újra és újra ráeszmélek, mennyiféle növény is lakik nálunk, és ezek változatossága évről-évre hogy gyarapszik. Szeretném tudni a nevüket is, de csak perje-, csenkesz-, komócsin, tippanféléből is annyi van, hogy mire megnézem őket a gépemen és visszamegyek hozzájuk, hogy megszólítsam őket, már el is felejtem a nevüket.
A helyzet hasonló a bükkönyök esetében is, azzal a különbséggel, hogy ők önmagukban is vannak 231-en, vagyis szerintem legalább 4x annyian, mint a fűfélék (nézd csak). Ha botanikus lennék, valószínűleg a bükköny (vicia) nemzetség kutatója lennék, és amellett érvelnék, hogy a 232-ik tagjuk a baltacím (amit egyébként annak latin neve jelez is, hiszen bükkönylevelűnek, onobrychis vicilifolia-nak mondja), mivel tökre ugyanolyan jegyekkel bírnak: pillangósvirágúak (annak összes pozitív hozadékával), évelők és legyezőszerű leveleik vannak.

Visszakanyarodva a tavaszi túlburjánzáshoz: általános szokás nálunk, hogy az ilyen esetekben legalább egy útvonalat fenntartunk, ahol mi és a fáinkat önként szétrágó őzek (sosem egyszerre) kényelmesen tudnak közlekedni, mígnem a szomszédos növények elvirágoznak, magot hoznak, és szép lassan szélesítve az ösvényt, mulcs lesz belőlük a fűkasza-fűnyíró kombó segítségével. Tavaly is ez történt az egyik hátsókertben, ahol az ott lakozó kevésbé becses perjék mezejét szabdaltam fel ilyen módon. Erre aztán úgy válaszoltak az itt-ott viruló pannonbükkönyök, hogy idénre ellepték ezeket a tisztásokat. Ennek folytán tavasszal bükkönyerdő várt a tavaly használt ösvényeken, magyarán vághattam mellettük, köröttük az újabb járatokat, amiket vélhetően jövőre ismét belepnek ezek a - változatlanul értékesnek tartott (lehet hogy mégis gyom?) - lények. De arra még idén nem akarok gondolni, hogy hol fogunk (mi és az őzek) akkor közlekedni. Hanem inkább csak mutatom, mi van most:

A képen jól látszanak a tavalyi ösvények bal oldalon és jobb középen, nomeg talán a háttérben is, melyeket kénytelen voltam keresztbevágni (a kép közepén), hogy mégis el lehessen járni ott. Épp az a hely az, ahol nemcsak a növényeket, de a virágaikat végigjáró rovarokat is surround-ban lehet megfigyelni.

Bükkönyerdő

Virágai

A bükkönyök szeretnek kapaszkodni más növényekre vagy egymásra. Nem fojták el őket, egyszerűen csak közéjük nőnek. A mieinknek is vannak ilyen célból növesztett kacsai a levelek folytatásainál, de azt vettem észre, hogy elég erős a száruk amúgy is ahhoz, hogy önmagukban megálljanak.

Kacsok

A kontextus

Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A következő kis történet a régi időkből arról szól, hogy egyrészt: a tanyasi élet sohasem unalmas, másrészt: hogy az ember lányának legmegbízhatóbb hátaslova tizennégy év után is okozhat meglepetést.
Történt egy borongós, téli napon, hogy a közeli vadász barátunkkal összefutván kiderült, van nála több, kidobásra váró vadbőr. Akkoriban valamiért azt gondoltam, hogy jók lehetnek ezek a bőrök a jurta, vagy más épület fedésére, vízhatlanítására, aztán kiderült, hogy tévedtem, de ez egy másik történet.
Na már most, aki nyúzott már, vagy látott ilyesmit közelről, az tudja, de legalábbis sejti, hogy a sebtiben lenyúzott bőrhöz általában hozzátartozik a négy láb patástul, és adott esetben a fej is. No meg a bőrön marad bőven nyershús, faggyú. Így egy nagyobb testű állat esetén kb. tizenöt-húsz kilót nyom. Ezt hárommal megszorozva hamar megszületett a felismerés, hogy gyalog bajosan cipeljük haza (sáros időben a talicska is kizárva).
A lovak sokszor bizonyították már, hogy rengeteg célra használhatóak, így például a hátukon hozzák be a szemes takarmányt, ha úgy adódik. Mivel a zsák háton cipeléséhez már hozzá vannak edződve, úgy terveztük, szépen átlovagolunk a szomszédhoz, a hátukra dobjuk a már bezsákolt rakományt s hazasétálunk. Ember tervez, Isten végez, ahogy mondani szokták.
Jól ismervén lovaink temperamentumát, Csenge hátára tettünk zsákot először, mert ő nyugodtabb, minden váratlan helyzethez könnyen alkalmazkodik. Egy darabig még azonban ácsorogtunk és a szomszéddal cseverésztünk a keskeny, lebetonozott kocsibeállón, majd mikor kielemeztük az összes aktuális pletykát, Áron összekötözte a két zsákot, és lovam hátára dobta úgy, hogy az egyik zsák jobbra, a másik balra lógott le. Egy pillanatig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, egészen addig, míg lovam nem vett egy nagy levegőt…
…mert ekkor megérezte a számára rettenetes szagokat, amik a tulajdon hátáról érkeztek, és kijelenthetjük, hogy teljesen megvadult. Én a kantárszárat fogva igyekeztem megfékezni, hasztalan. Mivel fogtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem nem engedni őt el, kénytelen volt a pánikreakcióit a szűk, betonozott kocsibeállón levezetni, aminek egyik oldala kerítés, másik díszgyep gyümölcsfákkal, rajta pedig úgy félúton egy vendégautó parkolt. Először csak nagyokat horkantva sétálni kezdett peckesen körbe-körbe, majd amikor rájött, hogy a szagtól nem szabadul, vágtában folytatta ugyanezt. A szomszéd ekkor bemenekült a háza biztonságába, én egyik irányba se mozdulhattam, hogy se a ló, se a fák, se a kocsi, se a kerítés ne sérüljön meg. Áron meg nem tudott a szűk helyen az egyre vadabbul körbevágtató Csenge közelébe jutni. Pár percig tartott csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Áronnak egy bravúros szökelléssel sikerült mellém ugrania, egy vetődéssel elkapta a félelmetes zsákot és a földre rántotta. Pár pillanat múlva lovam megállt, megállapítottuk, hogy nem okoztunk komolyabb kárt, majd befogtuk a földúton sétálgató másik lovat, akit időközben kénytelenek voltunk elengedni.
Amint biztonságos távolba került a zsák, Csenge is kezdett megnyugodni, a szomszéd is kidugta az orrát. Azt hiszem nagy kő esett le a szívünkről, hogy a vendége autója nem sérült meg. Amíg a lovamon száradt a hideg verejték, alaposan elbeszélgettünk. Sok régi történetet fölelevenítettünk, többek közt az evangélikus lelkész barátunk esetét a vaddisznótetemmel:
Történt egy saras őszi alkonyon, hogy a lelkész úr a barátaival szép vadkant ejtett egy közeli erdőben. Igen ám, de a hely autóval megközelíthetetlen volt, gyalog pedig képtelenség egy ekkora állatot (bocsánat: tetemet) hazacipelni.
Hazasétáltak hát, s a lelkész úr lovát a kocsi elé fogták, majd a hatalmas sárral küszködve végül a helyszínre értek, ott megfordultak a kocsival, majd abban a pillanatban, amikor a tetemet a kocsira próbálták hajítani, a ló megvadult, kitépte magát az őt fogó egyén kezéből, s kocsistul az erdőn át toronyiránt hazáig vágtázott. A szerszámot megszaggatta, a kocsit összetörte.
Ennyit a lovak és a vaddisznók kapcsolatáról.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/

A szamárbogáncs akár két méteresnél is magasabbra növő, óriási termetű, ágas lágyszárú. Kétéves életciklusú, első évben csak tőleveleket fejleszt. Az egész növényt fehéres szőrzet borítja. Levelei karéjosak, a karéjok tövisekben végződnek. A szár szélesen szárnyas. A virágzat 3-5 cm-es fészek, melyben lila pártájú virágok vannak.

A szamárbogáncs egy közönséges gyomnövény, amellyel árokpartokon, útszéleken, bolygatott élőhelyeken találkozhatunk. Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába betelepítették és özönnövénnyé vált.

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen-5.html

Amikor Jónás megnézte Ani frissen küldött fotóját, annyit mondott csak, hogy ez a piros olyan, mint te, anya. "Odaadod mindenkinek az anyák napi zenédet? Jó, akkor feljátszom! Veheted!"

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás