Falusi horror.
Csillagfényes augusztus eleji nyár este. A gyerekek a házban alszanak, egy pohár bor mellett élvezzük a hosszú munkás nap után az esti, csendesen andalító hangzavart, amit a tücskök, békák és egyéb motoszkáló állatok biztosítanak.
Balról megjelenik egy borzocska, aztán még egy. Szaladgálás, viháncolás - játék.
Hirtelen kicsap valami szintén bal felől a fák közül. Iszonytatóan vérfagyasztó hang, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Lecsapás. Váratlanság. Döbbenet. A pillanat tört része alatt történik. És már nincs is meg az egyik borz. Csak valami hidegség és a vér szaga marad meg. Saját bohóságunk tudata.
Összenézés. Nevetéssel oldott feszültség: tényleg itt akarunk lakni?!
Szép lassan megszokja az ember, hogy a cicák mindig lehozzák a megfogott, még élő egeret és cirkuszi mutatványba illő játékba kezdenek velük. Hidegség. Határtologatás.
Szép lassan természetessé válik, hogy az elkapott és el nem fogyasztott patkány- és vakondtetemeket lapátra kell tenni és a háztól messzire el kell tüntetni. Ezen művelet közben mindig azzal vigasztalom magam, hogy legalább a kutyaszart nem kell szedni, mivel elég nagy a terület és feltűnés nélkül szeretik ebeink ezt elintézni.
A meztelen csigákat egyszer már megpróbáltam szétvágni metszőollóval, de annyira undorítónak találtam a kibuggyanó feketeséget, hogy inkább továbbra is marad a vödrös megoldás: összeszedem őket és elhurcolom a komposztra. Nem akarom összetrutyizni a szép kertet.
Ha egyszer lesznek tyúkjaim, valószínűleg több évig nem fogom tudni őket levágni. Tavaly nyáron már eljátszottam a gondolattal és előtanulmányokat folytattam. Elkezdtem kérdezősködni Rozi nénitől, Anditól, Katitól, hogyan is csinálják ezt? Mikor is csinálják? Mit éreznek? Milyen ez az egész? Egyikük szerint rutin és semmi gondolat. Másikuk szerint egy kis felgyülemlett harag nem árt. Harmadikuk szerint egyszerűen csak éhesnek kell lenni. Jaj, remélem Ulrike barátnőm nem hagy cserben és tényleg eljön hozzánk Bochumból, hogy együtt megtanuljuk ezt az elemi aktust.
Mindenmindent szerettem dédanyámban, egyet nem: mikor reggel megkérdezte a tyúkudvart szemlélve, hogy na lyány, melyiket együk ebédre? Fehér zománcos kisvájling kék csíkkal a peremén, egy fekete nyelű, hosszú pengéjű kés - ez volt a fegyvertár. És egyszerűen körbesétált közöttük, kinyúlt és már hozta is a levesbe valót. Olyan hirtelen nyissz, hogy már csak azt látja az ember, hogy folyik a vér a tálba én meg siessek felverni a tojást, mert csak addig lesz finom a sültvéres tojásrántotta, amíg friss meleg a vér és nem kezd el megalvadni. Hagyma is dukál alá. Soha nem ettem belőle. Hatalmas piros vájlingban forró víz a kopasztáshoz. A vizet mindig kétfülű bádog? vagy alumínium? fazékban forralták. Folyamatos sziszegés és ccccicccegés, ahogyan a dédanyám keze a forró vízben kopaszt. Innentől rendszeres filmszakadás és játszás vagy olvasás a góréban, egészen ebédig. A tyúkfej és tyúktaréj elszopogatása hunyorgó élvezettel nem az én műfajom. A tyúklábak odaadó cuppogatása sem az enyém. Szerintem sohasem értettek meg engem. Egyszerűen csak elfogadtak. Én is őket.

A képen az látható, ahogy Jerry Saltz tyúkokkal rekonstruálta Robert Smithson Spiral Jetty c. land-art alkotását - nem használt ragasztót, egyszerűen csak magokat szórt ki spirál-alakban

A légyhez való viszonyunk Zita Légy kérdés írásában elmondatott.
A szúnyogokat mindenki mindenhol utálja.
A darazsakkal mindenki óvatos - mégis mindenkit minden nyáron legalább egyszer megcsípnek. Ecetes borogatás és sérelem nélkül lehet tovább menni.

A postaládából rendszeresen ki kell őket költöztetni. A padláson a tetőlécek közül rendszeresen el kell őket távolítani. Semmilyen kicsi lyukú edényt nem lehet kint hagyni, mert berepülnek és már építenek is. De ők csak akkor bántanak, ha megzavarja őket az ember.

A böglyöktől mindenki tart - legalábbis a nőstényektől. A déli órákban nemcsak azért nem lehet kint dolgozni a kertben, mert nem kap az ember levegőt a melegtől, hanem mert egyszerűen a böglyök nem hagyják. Engem szégyen szemre többször is a megkezdett munka feladására kényszerítettek. Ebéd utáni csend. Mindenki pihen, de te tetterőt érzel magadban, hogy végre egyedül, megszakítás nélkül, egy szuszra megcsinálhatsz valamit. Kihasználod a benti nihilt és rohansz a feladatod után, mindegy, hogy kaszálás, gazolás vagy egyéb, de egyszerűen meg akarod csinálni, mert nyugodtan akarod elvégezni és erre csak most, a legnagyobb melegben van esélyed. Nem parfümöztél. Nem krémeztél. Nincs semmilyen illatod, csak egyszerűen izzadsz. És akkor elkezdődik. Támad. Mindig csak egy. Legyezel. Hessegetsz. Megpróbálod lecsapni. Arrébb mész. Lemosod magad a hordóból. De zúg és jön és nem hagy békén. Összecsipked. Fáj, rettenetesen. Utálom. Abszolúte úgy érzi magát az ember, mint mikor kipécézik. Tehetetlen.

A kullancsok talán még rosszabbak: sunyik. Nincs nyílt konfliktus. Szépen megbújnak benned, néha csak másnapra fedezed fel, pedig eskü, hogy este rendesen mosdottál. Lappangás. Aggódó várakozás, betegít - nem betegít játszma.

Városból kirándulást tervezve a természetbe mindenki bevásárol: füstölő (citronella), szúnyogriasztó (citromolaj), kullancsriasztó (citromolaj), kálcium. Nálunk a házipatika alapfelszerelése.

Az egész úgy kezdődött, hogy az új kocsink (hahaha, 14 éves!) hibajelzést adott, a szerelő pedig alánézve elrágott drótokra lelt, továbbá magvakra, és állatszőrre.
Állat van a kertünkben!



Egy városit ez a dolog felzaklatja. Hiába költöztünk kertes házba, erdőszélre, hittel hittük, hogy a várostábla megelőzi a bajt, nevezetesen, hogy egy élőlény beköltözik majd a kertünkbe.
Na de most mit csináljunk?
A városi nem vadászik, nincs know-how a családban, marad a net. Kétségbeesve ment a kérdés: milehetaz?, mitcsinájunk?
A válasz hamarosan érkezett:
Nyest lehet az, nem nyest az, valami rágcsáló, nem rágcsáló, nyest az, de nem az, hanem borz, a borz nagyobb, akkor mégis nyest, szerintem patkány, a patkány nem rág drótot, nyest lesz az, kizárt, nyúl lehet, hülye vagy, nem nyúl az, akkor nyuszt, nyuszt nem él a városban, nyest lesz az.
Egyedül él, családban él, törzsben él, falkában él, szereti az embert, szelídíthető, rejtőzködik, fehér, barna, fekete, csíkos, nem is állat lesz az, de akkor mi, talán nyest lesz, az kizárt.
Nyestet nem lehet elkapni, kizárólag nutellával, csak tojást eszik, nem eszik semmit, fogj neki tücsköt, nyestet nem lehet elkapni, okos az, de nem igaz, hanem buta, nem buta, de finnyás, lekvárral kenj be szalonnát, azt eszi, nem eszik az, csak drótot, tegyél vizet, nem iszik az, de igen, a nyers tojást szereti, nem igaz, mert a főttet, húst eszik, édességgel lehet megfogni, nem lehet megfogni, nem nyest az, de igen. Tegyél olajos rongyot az autóba, tegyél kisrádiót az autóba, tegyél ásványvizes palackot az autóba, nem az autóba, csak elé, elé és hátulra, nem nyest az, de igen, csapda kell, abba nem megy bele, hagyd a gyújtást az autón, akkor nem megy bele, add el a kocsit, vegyél sok drótot, szórd be emberhajjal/Krasznaja Moszkvával az autót, ne az autót, csak a motort, ne a motort, hanem a parkolót.
Öld meg, ne öld meg, kapd el, ne kapd el, ejtsd csapdába, nem ejtsd csapdába, fogadd örökbe, állatkínzó vagy, mennie kell, miért ne maradhatna, vidd el és engedd szabadon 5 km-re, 10 km-re, 20km-re, 50km-re legalább, hiányozni fog neki a családja, állatkínzó vagy.
A városi mindezt végigolvasva az alábbi megoldást választotta: szereztünk egy nyestcsapdát (kösz Béla!), beletettünk egy nyers tojást, de bekentük nutellával, a motorra tettünk egy olajos kendőt, kiszórtam némi emberhajat a parkolóba és vártunk.
És az eredmény! (nyest)

P.S.: Jelentem a nyestet végül deportáltuk Villányba, és a nagy ijedtségre Peti vett is rögtön négy liter bort ott helyben.
Hasznos dolog a net. Mindenre van ott válasz.

Fanni 'futását' megfordítva tettem fel magamnak a kérdést, hogy értelmiségi családként vidéken (igaz izmosan, barnán, egészségesen, kiegyensúlyozottan - ehhem, behhem kecskécském....) mennyire is élünk mi intenzív szellemi és kulturális életet. Mi is az igazi terepe ezeknek a számunka hihetetlenül fontos minőségeknek? A kulturális, szellemi, művészeti vitalitás központja egyértelműen a város (ezért is alakultak ki). Vagy szerencsénkre csak volt? a város. Igen, a netre gondolok.
Ha őszinték vagyunk, mondjuk húsz évvel ezelőtt mi szó szerint megbolondultunk volna vidéken - nem azért mert nem tudtuk volna magunkat elfoglalni, vagy mert nem lett volna min gondolkodni, hanem mert kimaradtunk volna a naprakész (legyen az technikai, művészeti, stb.) tudás áramlásából. Újság. Események. Találkozások.

Drága a jó net, de még mindig olcsóbb, mint hatan elmenni színházba vagy koncertre. Gyerekekkel meg amúgy is kevés helyen lehet hosszasan időzve lenni - kivétel a fagyizó és a játszótér. Ha ketten mennénk, akkor meg gyerekvigyázóról kell gondoskodni. Szóval legtöbbször marad a házibuli! Azaz csinálunk magunknak mozit: a pajtában hófehér lepedőre projektorral lehet vetíteni. Ünneplős, mulatós estében színváltós ledes izzóval lehet partihangulatot varázsolni. A hangerőért meg senki sem szól, mert mindenki olyan messze lakik, hogy nem hallja - felemelő érzés a városi pszt, csssst-ek után. Igaz még csak rövid időkre, de már be tudunk kukkantani egy-két komolyzenei koncertre is - ráadásul igazán helyre narrátorunk van Balázs személyében. Leállítás, magyarázás - kérdezés bármikor. Tanulás.
Természetesen várjuk már az olyan kirándulásokat is, amikor ténylegesen el lehet menni megnézni egy kiállítást: nyugodtan, elmélyülve, csendben.... Szerintem nemsokára.
Társasági életet nem lehet személyes jelenlét nélkül élni, de ugye milyen jó az okostelefon! Valljuk be, van abban valami romantikusan felemelő, mikor az ember lánya a szántóföld közepén a külföldön élő nővérével, vagy valamelyik barátnőjével csacsog, halaszthatatlan üzenetet vált, gyorsan elolvas egy cikket, botanikai vagy gyomnövény határozót használ - net mindenhol van, térerő nálunk például alig, ühüm. Szabadság. Autonómia.
Érdekes megfigyelni, ahogyan az utóbbi években az építészet eljutott a passzívházaktól az aktívházakon át a ma kurrens autonóm ház fogalmáig. A jó öreg önellátás és persze a mindig visszatérő szelídség-elv. Hasonló irányvonalat vélek felfedezni a jelenlegi társadalmi mozgásainkban: egyre több területen önállóak akarunk lenni, legyen az egészségügy vagy oktatásügy és szerencsére igyekszünk ezt talán a lehető leghumánusabbn tenni. Szelíd pedagógiák. Szelíd gyógymódok. Jó. A mi generációnk szerintem ténylegesen és tettlegesen is igyekszik szakítani az otthonról és az intézményekből hozott rossz mintákkal. Egyre több anyukát látok türelmesen, szépen beszélve terelgetni a kölyköket. Egyre többen köszönik, nem kérnek az első tüsszentésre felírt antibiotikumból. És ez jó. Mert mi már máshogyan szeretnénk élni - nem véletlen, hogy többet beszélünk a nagyszüleinkről, mint a szüleinkről. Keressük a mostani életünk gyökereit - egy generációt átlépve kutatunk használható minták után. Néha alig várom, hogy nagymama lehessek....

Hipotézisem szerint a légyhez való viszonyulásból az ember környezete feltérképezhető: rövid úton eldönthető, hogy az adott személy városi vagy falusi.

A városi ugyanis egy légyre nem reagál. Ingerküszöbét egy légy nem érinti meg, érez valami szorongást, érzi, hogy kényelme nem biztosított, de sokszor fel sem ismeri a szorongás eredetét. Családi tapasztalataim alapján egy városinak öt légy kell, hogy kiverje a biztosítékot. Abból ha négy meghal, az ötödik már maradhat.
Egy falusi számára egy légy is elviselhetetlen. Ha megjelenik egy, máris indul a küzdelem. Nem lehet hibázni. Nem lehet legyinteni a problémára. Halnia kell. A légynek. Azonnal. Egy falun élő bármit elvisel. A légy nem tartozik a bármi kategóriába. Még egy fél sem.
A városi, nem gondol bele miről szállt fel előzőleg a légy. Biológiai ismereti a nullát közelítik. A legrosszabb, ami eszébe jut, hogy a szomszéd csukott kukájáról. Háttérbe szorítható így a gondolat, hogy hol él a légy, mi a hivatása, mi az életritmusa, egyáltalán miért van. A városi kinn hagyja az ételt. Ha berakja is a hűtőbe, csak a hőmérséklet miatt, eszébe sem jutnak a legyek.
A falusi egészen pontosan tudja, hogy a légy miről szállt fel. Azt ugyanis vagy ő, vagy valamelyik állata rakta ide, oda, amoda. Ezért az ételnek a hűtőben, az ajtónak a tokban, a légynek pedig sehol nincs helye. A városi ember csak önmagára gondol. Nem él szimbiózisban a természettel. Ezért azt gondolja, hogy a légy érte van. Hogy őt bosszantsa. A legyet képességekkel ruházza fel. Szerinte a légy tudatosan szórakozik vele, előre eltervezi támadásait és gonosz.
A falusi szerint a légy csak légy. A legyet egyetlen jó tulajdonsággal ruházza fel: a jó légy halott.
A városi számára a légy csak addig zavaró, ameddig látható, hallható. Abban a pillanatban, hogy a légy nem zavarja, az egész kérdést elfelejti, a probléma nem létezik.
A falusi számára a légy olyan probléma, ami az egész életvitelt meghatározza, akkor is, ha nincs jelen. Mert jöhet, jön, jönni fog. Be. A legbiztosabb, ha nincs nyitva semmi. Ha kimész az ajtót be kell csukni. Szellőztetni pedig minek. Aki élt falun, soha, de soha nem felejt. Apósom 50 éve él városban, de a mai napig ránk szól, hogy a legyek miatt csukjunk ablakot, ajtót.
A városi elméleti ember. Képes csak legyinteni a légyre. Hessegetni. Arrébb lökni, vagy csak mocorogni. Ő a legtöbb esetben életben hagy. Ha öl is, az öléshez újságpapírt, könyvet használ. Hiszen elméleti ember. Ha eldurvul a helyzet kémiai fegyvert alkalmaz (chemotox, dugóba dugható). Nem csoda, hogy a legyek kifognak rajta. A falusi ember öl. Életben egy sem maradhat. Ehhez végtelenül pazar fegyvertára van. De az első lépés a megelőzés: Ennek eszközei a csukott ablak, ajtó, szúnyogháló, az ajtóra szerelt csíkok, és a légypapír. Nem minden légypapír jó. De az igazi fegyver a légycsapó.

Anyaga műanyag. Hossza max. 40 cm. Színe változó, legszebb ha kombinált (feje lila, nyele narancssárga). Feje általában egy 10x5 cm-es négyzet. A lényeg a nyélnél való egypontos rögzítés és hogy a feje hálószerű. Így ugyanis a levegő mozgatása nélkül tudunk odacsapni. Aki igazán szakavatott, kizárólag a csukló mozgatásával tudja agyoncsapni a legyet, ülő helyzetben, asztalnál.
A városi ember kizárólag este öl. A falusi bármikor. Rossz ez a szó. Mindig.
A városi finnyás. A falat félti. A falusi praktikus. A nyugalmát félti.
A légy probléma kezelési módjából tehát bármikor el tudjuk dönteni egy emberről, hogy vidéki, vagy városi.
Tételem bizonyítására az alábbi példát hozom fel: Wittgenstein neves filozófus szerint a filozófia feladata a problémákat láthatóvá tenni úgy, ahogy "egy légy kirepül egy palackból". Elhíresült példamondata alapján Wittgenstein nincs tisztában egy légy elleni háború szükségszerű kimenetelével. Életrajza szerint Bécsben, Manchesterben, Berlinben és Cambridgeben élt.
Lám.

Tegyük hozzá, A légy sem segít.
https://www.youtube.com/watch?v=VpNyFc0Q5ZU

16 évesen Betti nagymamájánál nyaraltam Cikón. A falu álmos volt, lassú és poros. Fagyi csak három ízű volt a helyi kocsmában: vanília, csoki és puncs, bor kétféle: fehér és vörös. Dunyhában aludtunk, ami a tollaktól fura szagú volt, házban, ami a nyári szárazságban is nedves volt. Nem volt divat ott a lakberendezés, a szofisztikált beszéd, a kultúrprogram. Heverésztünk, unatkoztunk, elvoltunk.

De a kamra! Az maga volt a csoda!
Nem volt rendben tartva, kimeszelve. Nem volt díszpapírral bevont polcokkal telerakva. Nem sorakoztak ott decis befőttes üvegekben nevenincs lekvárok, gourmet szörpök. Nem olyan volt mint otthon.
Ó nem.

De amikor beléptem azt hittem hanyatt dőlök a füstölt húsok szagától! Olyan illat volt, mint egy hentes mennyországban, csak beleszippantottam a levegőbe, és azt hittem menten éhen halok. Kolbászok, sonkák, stifolderek és szalonna lógott a falécekről olyan mennyiségben, amit én, kis üvegpultos hentesboltokhoz szokott városi lányként eddig elképzelni sem tudtam.

A sonkát először fel sem ismertem. Én addig csak 10-20 dekánként, szeletelve láttam azt, hűtőből kivéve. Most viszont szemben álltam egy a derekamnál vastagabb példánnyal, ha rám esett volna, agyonnyom, az biztos. Kolbásszal is nejlontasakban találkoztam, itt pedig tíz-húsz pár lógott katonás rendben a plafonról. Állítom, hogy a stifolder fogalmát ott ismertem meg. A szalonna pedig....! Hm, ma is könnybe lábad a szemem.
Én azon a nyáron, az alatt az egy hét alatt szerintem egy fél disznót megettem. Reggelire, ebédre, vacsorára csak ezekből kértem, két étkezés között pedig kisbicskával rájártam a sonkára. Ahogy az ember levágott egy szeletet abból, és szivárványosan megcsillant rajta a fény! A kolbász házi receptből készült, kétszer darálva, a stifolder enyhén csípett, ahogy kell. A zsírosbödönt megemelni sem bírtam volna.

A lekvárok nem voltak mindenféle fűszerekkel keverve, nem bizony. Nem voltak túlgondolva annyi szent. De volt ott minden: szilva, kajszi, meggy, cseresznye, birs, ribizli, és még ezerféle. Szintén katonásan, felcímkézve évszámmal, típussal.

A savanyúság fogalma is kibővült: az általam ismert, uborka, cékla, paprika kombó kiegészült a káposztával és ezek számtalan variációjával.

A lecsóról ott tudtam meg, hogy eltárolható télire, a babról, hogy nem romlik meg évekig.

A falusi kamrát azóta tisztelem. Nem dicsekszik, nem hivalkodik, a trendek nem uralják. De számomra ízelítő a mennyországból. A bőség tárháza, az élet esszenciája, az éves kerti munka összefoglalója, a háziak gazdagságának szimbóluma.
Nem csoda, hogy a gazdasszony régen zárta. Szerintem amióta Cikón nyaralt a városi lány, azt a kamrát is lakattal őrzik.

Kilátás a kertre. Honnan? Az ablakból? Helyesebben az ablakban állva/ülve? Az ajtóból? Pontosabban az ablakban állva/ülve? Netán fekve? Szemlélődni (hosszan, merengve) vagy pedig csak kipillantani (gyorsan, célszerűen)?

Heather Angel könyvét sokszor lapozgattam már át - történelmi kertek sorát járja végig és hívja fel a figyelmet a kilátás, az ablakból kinéző tekintet által befogott kertkép hangsúlyosságára a kertművészeti aktusban.

A kert, mint festészet, mint fotó, mint kép - bekeretezett, síkként szemlélt esztétikai élmény.
Szemlélni egy kertet teljesen más, mint benne lenni a kertben, és horizontálisan és vertikálisan is átérezni azt - más szemszög, más élmény, más perspektíva. A kertben állva nem lehet azt keretezni - a benne levőség nem engedi meg a tekintetnek, hogy kereteket hozzon létre önmaga számára. A benne levőség a kertben azt jelenti, hogy aktívan vagyunk részesei - 'tesszük', de tulajdonképpen mindig esztétikailag is szemléljük a megalkotandó teret: benézzük a sorokat, benézzük az egyes növények helyét - ellentmondva magamnak mégiscsak azt kell mondanom, hogy pillanatonként hozunk létre új és új 'kertképeket', 'kertkereteket' - amint szüntelenül a nagyobb egységhez, a kert egészéhez mérünk, illesztünk - a részleteket cselekedve megalkotva a statikus állóképet teremtjük minden kertészeti műveletünkben.
Kertesztétika. Tájesztétika.
Kertetika. Tájetika.
Aldo Leopold földetikája.
Környezetetika.

Mintha etika és esztétika csak kéz a kézben létezne. Miért mindig az az érzés, hogy ami szép, az jó is és ami jó, az szép is?
A környezettudatosságom miatt tetszenek a természetes kertek, vagy pedig azért, mert tényleg, önmagukban is szépek? Sosem tudom eldönteni, hogy előbb van-e az esztétikai élmény, vagy előbb az etikai álláspont, amihez bevonzódik az esztétikum? Jaj, hogyan is van ez?
Nem tudom megállni, el kell mesélnem egy klasszikus egyetemista évekből való sztorit. Filozófia szakon vagyunk, már egy órája boncolgatjuk, hogy mi a szép, mit látunk szépnek, mi a gyakorlati relevanciája a szép dolgoknak, mikor Frigyes társunk (filozófusból lett fizikus zseni) türelmét elvesztve odakiáltotta mindenkinek, hogy az a szép, amit ki akarok tenni a szobám falára, hogy mindig nézhessem!
Az ablakból, ajtóból látható kertrészletnek (kertképnek) tényleg olyan szépnek kell lennie, hogy minden évszakban nézni akarjuk. Tavaszi kert. Nyári kert. Őszi kert. Téli kert. Kertképeink, melyeket mi alakítunk.
Külső és belső ablakaink. Magunkra. A világra.
Felhő-kert.
Filozofikus kertészeknek külön ajánlom Tillmann J. A. Közel és távol kertjei c. írását.

Nem szeretnék Finnországban városban élni. Úgy nem is lenne érdemes. Nekem Finnország a vidéket, a természet közelségét jelenti, a fenyőerdőket és a tavakat, karnyújtásnyira. És itt nálunk éppen ilyen. Az erdő bejárata tőlünk alig pár perc séta. Sokáig nem tudtam, hogy ott bármiféle bejárat van, főleg nem olyan, ahová én is jogosult lennék belépni. Akár rejtvény is lehetne: Keresd meg a képen a titkos bejáratot!

Először az tűnt fel, hogy olykor-olykor elnyelt a bozót egy magányos gyaloglót, máskor pedig egy-egy kutyát gazdistul. De mégis, hová mehetnek? Talán ott laknak valahol a dombtetőn? Később, mikor már kezdtem felismerni a környéken lakókat, rájöttem, hogy nem így van, ezek az emberek máshol laknak. És végül kiderült, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de szinte biztosra veszem, hogy Robi árulta el, mert neki valahogy sokkal gyorsabban mennek az ilyen dolgok. Szóval ő tudta (de mégis honnan??), hogy ott be lehet menni az erdőbe, sőt még azt is, hogy ha már bent vagyunk, melyik ösvényen haladva hol lyukadunk ki. De akkor miért nem mondta el mindezidáig?! Na mindegy, rettentő boldog voltam, hogy ilyen közeli lett így az erdő. Azóta mi is el-eltűnünk a bozótban. Magabiztosan haladunk át a titkos átjárón. Van ebben valami nagyon jó: egy olyasmi érzés, hogy "itthon vagyunk". Tudunk valamit, amit nem tudhat akárki, csak aki "helyi", "környékbeli".

Az erdő időközben olyannyira a miénk is lett, hogy van ott nekünk már egy Macifánk is: egy kidőlt fa, ami Ádám szerint egy mackófejre emlékeztet. Tehát mi nem egyszerűen sétálunk egyet az erdőben, hanem "kirándulunk a Macifához".

Az elmúlt hetekben pedig igen gyakorivá váltak ezek a kirándulások: érik az áfonya! Egész pontosan a fekete áfonya, finnül "mustikka".

Így néz ki maga a fekete áfonya:

És így az erdő sok-sok áfonyával:

Így mutat egy a világgal (abban a pillanatban) tökéletesen elégedett kisfiú az áfonyás közepén:

És egy másik, hamisítatlan bluetooth-mosollyal, közvetlenül áfonyaevés után:

Nem tudom, mennyire közismert a történet, miszerint a bluetooth I. Harald avagy Harald Blåtand (Kékfogú Harald) dán királyról kapta a nevét. Harald király nagyon szerette az áfonyát, ez színezte kékre fogait.

Feltételezem, hogy más anya (és persze apa) számára is ismerős ez: Én alig eszem az áfonyából, nem mintha nem szeretném, igazából nem is gondolkodtam rajta már évek óta, hogy szeretem-e. Amit szedek, a gyerekeimnek adom, és amikor látom, hogy megy ez nekik nélkülem is, rögtön azon gondolkodom, hogy legközelebb egy dobozt is hozok, így lesz nekik áfonya másnap is, ha nem tudunk jönni. A dobozt aztán nagyobb doboz követi, hogy lehessen áfonyás süti uzsonnára. Következő alkalommal pedig már vödörrel érkezem, majd erősítésképp még Robit is beszervezem, hogy legyen nekünk a télre lekvárunk is. Ekkor már előkerülnek a bogyószedő kézi készülékek és a terepjáró, keressük a jó helyeket, ahol gyorsan lehet sok áfonyát szedni.

Azóta elkészült az első adag lekvár, nyammm, egy üveg már a múlté, további hét pedig felcímkézve a pincében. Nem sok, de legalább kevés - ahogy Robi szokta mondani. Neki vannak olyan idősebb kollégái, akik több száz liter áfonyát gyűjtenek egy szezonban. Dörzsöltek, tudói a legjobb lelőhelyeknek, és fiatalokat megszégyenítő tempóban gyűjtik a bogyókat. Aztán feldolgozzák, gyerekeiknek-unokáiknak adják, a felesleget pedig fizetés- vagy nyugdíj-kiegészítésképp egy átvevőhelyen leadják. Emelem nem létező kalapom előttük.

Van egy finn mondás: "Oma maa mansikka, muu maa mustikka." Nem fordítom le rögtön, hogy lehessen egy kicsit ízlelgetni ezt a mondatot. - Szép, ugye? Ilyen a finn nyelv. Dallamos, lágy, kedves, bájos, pattogó és kicsit vicces is. Szóval ezt jelenti a mondás, nyers fordításban: saját ország eper, más ország áfonya. Azaz a saját hazánk az, ahol a legjobb nekünk (édes, piros, mint az eper), más országban élni sosem lehet olyan jó (savanyú, fekete, mint az áfonya). Természetesen elgondolkodtam ezen úgy is, mint érintett, és tudnék is erről mesélni, de most nem teszem. Azt viszont elmondom, hogy kissé furcsállom ezt a metaforát. Jó, hogyne, terem Finnországban eper és szamóca is, de azért mégiscsak az áfonya a mindent beborító főbogyó! "A nemzet bogyója" lehetne, annyira hazai (legalábbis külföldi szemmel...), akkor meg miért az a külföld? Mikor Judit még januárban megkért, hogy írjak a blogon a finn vidéki életünkről, és kérte, hogy válasszak magamnak "profilképet", nekem elsőre az áfonya ugrott be. Leginkább a fekete áfonya jelent meg lelki szemeim előtt. És még véletlenül sem eper. Amúgy meg Ádámom szerint az áfonya "finom édes". (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez egy olyan gyerek állítása, aki az egészen halványrózsaszíneszöld ribizliről is ugyanezt állítja, és földöntúli mosollyal dézsmálja a bokorról az öccsével egyetemben, ha nem vagyunk résen.)

A fekete áfonyát az erdőben ősszel a vörös áfonya váltja fel. Szintén ősszel érik lápos területeken a tőzegáfonya. Ez egy különleges növény, a szedése pedig hatalmas élmény. Ha lesz részem benne idén, feltétlenül beszámolok róla.

Értesülvén itt Juditék falujában a házasságkötő terem új ablakairól (hát, igen, csiripelték a verebek/fecskék/gólyák - na jó, a a gólyák inkább kelepelték vagy mondhatjuk úgy is, hogy a Big Brother, bár esetemben inkább Sister figyel ám), van ehhez kötődve nekem is mondanivalóm (mihez kötődve nincs?). Barátném az ő véleményét az esetről egy szóban szépen összefoglalta, de azon túl, hogy nagyanyám is éppen ezt szokta mondani, eltekintünk a konkrét idézettől, mert még virtuálisan sem nyomdaképes. Inkább elmesélek itt egy hasonló sokkot okozó történetet.

Tavaly nyáron egyik reggel megyünk az ovi felé, ahol éppen a nyári szünet alatt esedékes munkálatokat végzik. Ezzel nem is lenne semmi baj, de azt látjuk két nap múlva, hogy ki vannak cserélve az ablakok. Még önmagában ezzel sem lenne semmi baj, de a régi zöld faablakok helyén most fehér műanyagok csúfolkodnak! Azt azért tudni kell, hogy ebben az épületben csak 1942 óta működik óvoda, előtte egy (a 2. világháborúban sajnos eltűnt) zsidó polgári család villája volt és mint Kecskeméten rengeteg, a Millennium (1895-96) körül épült szépség, ez is egy szecessziós stílusú gyönyörű villa. Na most érti az ember, hogy nincs pénz (egyébként ez nem igaz, mert van), érti az ember, hogy "huzatosak" a termek (ez sem igaz, egyszerűen normálisan jön be a levegő, ahogy egy régi faablak esetében ez elvárható, de még nem hallottam, hogy egy ovis ettől fázott volna meg), érti az ember, hogy ez nem egy műemlék épület (amúgy nem érti, igenis járna neki ez a státusz), de azt már senki nem érteti meg velem, hogy miért nincs semmi stílusérzék azokban, akik felelősek érte, hogy itt egy felújítás során minek hogy kellene kinéznie, működnie, hogyan lehet a régi értéket megtartva egyensúlyozni az új tervek, lehetőségek és nyilván kényszerek között. Bennem is felmerült az igény, hogy ezen változtatni kéne valahogy, de sajnos annak esélye sincs, hogy akkor most majd még egyszer kicserélik az ablakokat az én úri(nő) kedvem miatt és lássuk be, másokat ez nem zavar. Ami nem azért szomorú, mert érdeklődésemre úgy néztek rám a szeretett óvó nénik, mintha a Marsról csöppentem volna ide (Ádám fiam szerint inkább a Tatuinról), hanem mert nemcsak ők, de senki más sem értette, miért kezelem én ezt problémaként. Hol, mikor és miként tanul az átlagember stílusérzéket ma Magyarországon? Nem tudok erre válaszolni és ez bizony baj. Mert azt hiába mondom, hogy én apámtól hozom ezt meg az építész barátaitól és két szőlőmetszés, hétvégi korcsolyázás, Árpád-kori romok utáni kutató-túra közepette ezek az emberek erről beszélgettek, vitáztak, amikor én még csak akkora voltam, mint egy tökmag - tisztában vagyok vele, hogy ez nem általános. Az iskoláról meg ne is beszéljünk (pedig bizony mondom, hogy az iskola életem egyik legkedvesebb és legotthonosabb színtere, mégis), hiszen ahol ennek tere lenne, mint pl. történelem órán, rajzon, technikán, ott tudjuk, mi van, sőt, néha jobban tudjuk azt, mi nincs. Sajnos. (Tisztelet a kivételnek, ahogy mondani szokás, mielőtt máris depresszióba esünk.)

Na de miért is fáj ez nekem? Tényleg, miért? Mi egy ablak? (A bölcsészek szeretnek bolhából elefántot csinálni, így most a praktikus, józan ész megzavarására alkalmas rész következik - akik erre érzékenyek, hagyják inkább ki.)
Na hát akkor tényleg nagyon röviden. Egy ablak nem csak arra szolgál, hogy fényt meg levegőt engedjünk otthonunkba, még csak nem is annyi csupán, hogy összeköti a privát szféránkat a közösségi életünkkel, pedig már ezt a célját tekintve is nagyon érdekes dolgokról lehet gondolkodni. A néphagyományban azonban az ablak ennél sokkal több: összeköti a földi létet a túlvilággal. Nem véletlenül ismerünk olyan babonát, szokást, hogy ha valaki meghalt annak idején otthon, kinyitották az ablakokat, hogy a lélek könnyebben távozhasson és hamarosan be is csukták, nehogy vissza akarjon jönni. (Hasonló babona fűződik egyébként a tükörhöz, amit letakartak.) Az idősek között még ma is van, aki azt mondja, nem jó éjszakára nyitva hagyni az ablakot, nehogy betévedjenek a halott lelkek. Azelőtt a ház ablakai lehetőleg nem is közvetlenül az utcára nyíltak, hanem a kertre, mert ezzel félre lehetett vezetni a halált. Később, amikor elterjedtek az utcára néző ablakok, faragásokat tettek rájuk, hogy elriasszák a démonokat. Hasonló dolgokat egyébként el lehet mondani az ajtóról, a kapuról is, melyen való átlépés világok közötti átlépés is egyben, templomok, katedrálisok esetében pl. a földitől a szakrális felé. (Ugye, ugye, elméláznak ilyenkor a kedves lírai érzelmű Hölgyolvasók, máris hogy megnemesedik egy egyszerű ablak- vagy ajtópucolás? Ilyen ám a világ, hogy minden mögött van valami más is - titok, rejtelem, üzenet nekünk, nem létező rózsaszín köd másoknak. Nem baj ám ez annyira, mint néha gondoljuk.) Na már most egy mű-anyag ablak hogyan is lehetne szimbolikus? Hogyan lehetne bármilyen átjárás szimbóluma? Hisz mű-anyag, nem igazi, nem beszélve arról, hogy természetesen faragatlan (idiótáknak találták ki). (És akkor még semmi szó nem esett például a rózsaablakokról vagy éppen a lőrésekről...) Szóval nem mindegy, minek tulajdonítunk jelentőséget ez életünkben, és noha persze nem kell aránytalanul sokat mérgelődnünk, azért egy műanyag ablak a szecessziós villán vagy a falusi házasságkötő termen annak a fordítottja, mint amikor budapesti randinkon Juditka a színesvirágos öltözékében a horgolt retiküljével vár engem a Westend nevű műintézmény bejáratánál - felejthetetlen, retinára égő kép: az arisztokrata vidéki úrinő e lezüllött, igénytelen hétköznapi romok között ragyog.

félkész munka

Tegnap este fújattuk magunkat a széllel hat bála magasban. Röpke esti sétát tettünk a telek végénél lévő szántóföldön és gyermeki szemmel nézegettük a bálafalat. Nem tudom, miért olyan vonzó egy szénabála/szalmabála - amúgy, mint látvány, a bálákkal pöttyözött szántó nekem a teli hasat, a létbiztonságot jelképezi. Betakarítás. Tartalék. Létnyugalom.
Ez a bálafal a szántóföldön viszont teljesen szürreális építmény volt az estében. Fél perc alatt meghoztuk a döntést, ide fel kell mászni, ez kihagyhatatlan! Futás a házhoz létráért és szaladás vissza.... Kacagás. Móka.

Sajnos a kutyák nem tudták lefényképezni, ahogyan legfelül ücsörgünk....