Lassan közeledik a nyár vége, de megjöttek közben a csillaghullós éjszakák, amikor szépen ki kell feküdni a matracra a kertben és fölfelé kell meresztgetni a szemünket, mert csodákat láthatunk és persze kívánhatunk. Mióta megszülettek a gyerekeink, hagyomány lett, hogy augusztus 8-15. között minden este kifekszünk és versenyzünk, melyik este ki lát több, szebb és nagyobb hullócsillagot. Porontyaink azonban néha túlzásba viszik a felszabadulást (értsd: kacagnak, sikoltoznak, hülyébbnél hülyébb vicceket faragnak és ezeken fogják az oldalukat, de úgy, hogy a szomszéd utca túlsó végében is lehessen hallani), így amikor éppen elszabadulna a hangulat, elkezdünk csöndkirályt játszani és utána el kell mesélni, milyen hangokat hallottunk - természetesen az győz, aki minél többfélét képes rekonstruálni. Ilyenkor derül ki, hogy egyes családtagok azt bizony hallják, hogy nő a fű, iskolaidőben mégsem jutnak el a fülükhöz olyan kérdések, mint hogy gyakoroltál-e már a zongorán. Kedves hangok töltik be amúgy a teret: macskadorombolás, tücsökciripelés, szomszédból kihallatszó zenefoszlányok, gyerekek szuszogása, elfojtott röhögések, kóbor zümmögés, távoli repülőgépzúgás. Legutóbb a legkisebb poronty azt is hallotta, hogy rágják a meztelen csigáink a féltett epreket - na, azonnal vége lett a csöndkirálynak! Nyáron van egyébként több jó kis fesztivál is Kecskeméten (ajánlom ezeket a kedves Olvasó figyelmébe), így aztán viszonylag sokat hallgatunk zenét késő este vagy netán éjjel különböző koncerteken vagy éppen saját otthonunkban (olykor ha akarjuk, ha nem alapon is), ezek is igazán kedves hangok (többnyire). Amikor a Balatonhoz utazunk vagy az utca végén lévő strandra megyünk ki, remekül lehet hallgatni a vízcsobogást, vízfröcsögést, bugyborékolást és James Bond-plusz-búvárosdit játszó gyermekeink hörgéseit és fújtatásait (ilyenkor remekül lehet szívbajt is kapni néha), ezeket a hangokat is szeretjük, noha jómagam az esti lecsendesült part hangjait preferálom a játékban már korábban kiázott és immár nyugalomban elnyúló gyerekek társaságában meg kezemben a Férj meleg tenyerével (néha kenyerével, ha megéhezünk a nagy bámulásban). Imádjuk még a nyári viharokat, amikor jókat lehet rémüldözni a nagy dörgések közepette: ki szoktunk ülni a védett teraszra és nézzük a villámokat meg ha szerencsénk van, a műsor vége felé a szivárványt is (noha ez kevésbé hangos).
A nyár legkedvesebb hangja azonban - ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem - nálunk bizony a jégkrémes autó tülkölése arra a bizonyos rémes dallamra, amire egyből azt is rá lehet énekelni, hogy "szólj anyádnak, hozzon pénzt" - és tényleg, viszem és veszem és nemcsak a hangját...

Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.

A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).

Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).

Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...

A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...

Judit tisztálkodással kapcsolatos írásából a fürdőház szó megütötte a fülemet (szememet) és egyből a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén a Sörgyár fürdőházában egy dézsában fürdik illetve mossa a híresen hosszú haját (melyet aztán mindenki, de főleg férje nagy bánatára "megrövidíttet", ahogy jön a modern kor). Erről a filmről az embernek rengeteg minden jut eszébe ("Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!", Pepin bácsi és Maryska a kémény tetején, Maryska, amint a doktornak bespriccel az orrába némi ideglazító gyógycseppeket, persze hígítás nélkül, stb.), most azonban maradjunk a fürdődézsánál.
Magam is nagyon élvezném, ha lenne egy külön fürdőházunk, mert itt az embernek lenne tere, ahol szépen lepakolhatja a holmiját, ott lenne a keze ügyében minden szükséges tisztálkodószer (elsősorban persze a szappan!) és ahol kényelmesen el lehetne nyúlni és a forró vízben háborítatlanul... olvasni. Nekem ugyanis a fürdés nem egyszerű tisztálkodás a mostani apró fürdőszobánkban sem, hanem inkább egy rítus: az ellazulás, a feltöltődés, a pihenés egyik formája. A kád is lehet nagyon szép (bár a miénk sajnos semmi különlegességgel nem rendelkezik, hacsak az nem különös benne, hogy kisebb, mint egy átlagos kád, mert csak így fért be) és lehet nagyon érdekes, inspiráló helyeken (egyik ismerősünk esetében például a nappaliban), de egy fürdőház igazi dézsával maga a luxus számomra - annak hangulata van, szellemi teremtő ereje, ahol a testiség egyrészt a maga pőreségében, esetlenségében mutatkozhat meg, nem kell takargatni, hiszen éppen hogy foglalkozni kell vele (felesleges például a panelekből jól ismert és általam nagyon utált műanyag zuhanyfüggöny, bár kétségtelenül kreatív bújócska helyet teremt), másrészt azonban a tér, a víz csobogása, a dézsa megtöltése, esetenként felfűtése időt igényel, ezért kénytelen az ember lelassulni, ellazulni, hagyni, hogy a meleg párába burkolózva kimosódjon a feszültség és bekússzon a jó.
Néha megveszem a Veranda címzetű ál-népi stílusú lakberendezési magazint (a címlapot többnyire nagyon jó fotóval díszítik, ezzel húzzák el előttem a mézesmadzagot a gaz szerkesztők), ahol mindenféle szép képeket (cserébe pedig átlagon aluli minőségű szövegeket) lát az ember arról, milyen az, amikor az embereknek jó sok pénzük van megvalósítani azt, amiről azt hiszik, hogy ez egy amolyan "magyar country" stílus. Jó, igaz, van olyan, hogy eklektika, legtöbbünk otthona természetesen többféle stíluselem keveredéséből áll össze egyéni hangulatúvá, ez a magazin mégis sokszor bosszant engem és elsősorban nem azért, mert drága, hanem mert következetesen véghezvitt, a tényleges hagyományokhoz valóban ragaszkodó belső illetve külső terek helyett trendek termékeit mutatja be, márpedig ízlést véleményem szerint nem ilyen felületes módon kell formálni (így csak deformálni lehet). A múltkor azonban találkoztam benne egy kis hirdetéssel, amelyben mindenféle kádáripari termékeket reklámoztak, de ne hordókra tessék ám itt gondolni, hanem különböző fürdődézsákra, úgy mint: beltéri fürdődézsa, kültéri merülődézsa, wellness dézsa, fűthető dézsa és mindenféle egyéb dézsák, amelyekről azonnal a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén...
Tudják már, mi az, hogy dézsa-vu? :-)

jelenet a filmből

Minden zöldségnek, gyümölcsnek megvan a maga érési üteme, szüretelési íve. Először csak egy-egy szem akad, azt nótoriusan elhatodoljuk, aztán szép lassan már összegyűlik a vacsorához egy tálnyi, amit közösen fogyasztunk el (előre lopkodni tilos!) és végül kiadható a jelszó: mindenki annyit eszik, amennyit csak akar. Zárásként pedig következik a fölösleg feldolgozása: befőzés, fagyasztás.
A paradicsomnál már rég a variálási szakaszban vagyunk (már egész nap nyersen eszegetve, már eltéve), kísérletezés (én szaglás és kívánás után főzök), hogy mi minden finomságot lehet készíteni.
Kimondottan felnőtteknek való, mi levesnek, küblüből esszük és sajtos palacsinta dukál hozzá.
1. egy fej vöröshagymát kockázunk, egyet pedig nagyobb darabokra szelünk - olívaolajon szokás szerint megfuttatjuk
2. az össze-vissza méretre kockázott paradicsomot, a gerezdekre szedett fokhagymát, mazsolát (igen!) rádobjuk, és sűrűre főzzük
3. közben sózzuk, borsózzuk
4. befejezésként kakukkfűvel, tökmaggal, petrezselyemmel, zellerlevéllel megszórjuk
5. bárhogyan máshogyan variáljuk.
Forrón, a közben kisütött sajtos palacsintával tálaljuk, ha estére készül, vörösbor is jöhet hozzá.

A gyerekeknek meg mehet a szokásos simára passzírozott, betűtésztás változat....

Idén nyáron lett nálunk sláger a sajtos palacsinta, ami csak annyiból áll, hogy a palacsintatésztába a nagylyukú reszelőt használva jó sok sajtot teszünk - ne felejtsük el megsózni a tésztát (amit kicsit sűrűbbre érdemes keverni, mint a megszokott). Négybe hajtva mutatós. Fenséges!

Janka gasztrofotók

Fürdőház vagy fürdőszoba - ki melyiket választaná?
Gyerekkoromban Atádon a konyhában volt egy hideg vizes csap. Semmi több, és mégis micsoda kényelemnek számított! Fürdőszoba nem volt - nyáron kint, télen a jó meleg sparhelt előtt a fürdővájlingban (a legnagyobb kerek fehér kék csíkkal a peremén) lehetett mosakodni. Fadeszkás budin lehetett a szükségest elintézni - a szagok és hangok senkit sem zavartak, nem kellett álintimitással hitegetnie magát az embernek. Természeti népeknél és ortodox vallásúaknál (muszlim, zsidó kultúra szakrális és higiénés fürdési szokásai) az önuralom és tisztaság egyik fokmérője, hogy a lakóhelyemtől minél messzebbre viszem el testem váladékait - csak a beteg ember csinál maga alá, őt pedig el kell különíteni a többiektől, mert nem higiénikus (mint ahogyan a törlés sem az, mosakodni illik).
Én fürdőház párti vagyok. A lakótér nem ürítésre való. Kényelmes, meleg, gyors - és cikisen büdös. Nemszeretem mesterséges illatosítás. Ezen már a szappan sem segít!
Bár.... Egy kis csalás van ebben a történetben, hiszen ugye emlékszünk még az éjjeli edényre!? Szintén zománcos, fehér, kék csíkkal a peremén, helyes kis füllel, hogy reggel, mikor kiviszi az ember a kertbe, nehogy kilötyögjön. Ez a kis 'teásbili' csak a női szakasznak járt, férfi ember kérem, fáradjon ki, azok úgyis csak fröcsögetnek. Az éjjeli edény helye az ágy alatt volt - tedd beljebb, nehogy felrúgd, mikor kiszállsz az ágyból!

Hálóing éjjel, szoknya-kötény nappal - térdig érő alsónemű hideg ősztől tavaszig. Két sor között diszkrét leguggolás és senki észre sem vesz semmit. Azért a huncutság is benne van szerintem a dologban.
Ruhásszekrény soha nem használt darabokkal: betegségre, ünnepre, halálra. Betegség esetére nevezetű polcon hálóingek, törülközők, lepedők, ágyhuzatok - a legszebbek, a legdrágábbak, de szigorúan hófehér mintásak. Ünneplősen színesek a vendégeknek jártak. Nem öblítővel, hanem szappannal voltak illatosítva. Dunyhanehéz álmodozó álom....
Anival egyszer elsírtuk magunkat a telefonban, mikor azt találtam mondani, hogy szerintem mi vagyunk az utolsó generáció, aki még élő, tevékenyen működő, öneláttó falusi portákon tölthette a gyerekkorát. Ma a népesség kb. 65%-a városokban él. Magyaroszágon e szám fölötti a mutató.

Csaptelep-keresés közben bukkantunk ebbe a remekbe: Sapho Crystal arany csaptelep, három részes, automata lefolyóval, 603.241 huf

Januárban írtam már néhány bejegyzést a kedvenc anyagaimról, vagyis a vályogról és a mészről. Mellettük a mészhabacs az, amivel a legnehezebben barátkoztam meg, ha egyáltalán. Három összetevője közül csak egy, a víz van meg helyben (bár úgy tűnik, az is napról-napra kevesebb), sem homok, sem mész(kő) nincs a környéken a talajban, kezeléséhez szerszámok vagy legalább gumikesztyű, porvédő maszk kéne... plusz ha időjárás-állóvá akarjuk tenni, még cement (inkább kihagynám) vagy tufa (szerencsére nincs a közelben vulkán sem), netán a Kőmives Kelemen Kft által kitalált 'gyenge hamu' is kéne hozzá, ami szintén az inkább ne kategóriába sorolható, anélkül pedig lassabban köt, mint ahogy elporlik - elég sok érv a mérleg negatív oldalán, míg a pozitív oldalon: gyorsabban szárad/köt, keményebb, kicsit erősebb anyag a vályoghoz képest, nem annyira reped (köszönhetően a homoknak), jó az illata, és az állaga is édesanyám utánozhatatlan és titkos recept alapján készülő húskrémjére emlékeztet.

Meszeletlen, változatos helyeken napsütötte mészhabarcs vakolat. Még Kisvakond is megnézte.

Node nem mindig a pro/kontra érvek, hanem a szituáció határozza meg az anyaghasználatot. És mivel az idei nyáron két olyan épületrészt is felújítottam, ahol korábban is mészhabarcs vakolatot használtak (talán épp amiatt, mert korábban is azt használták ott), így újra előkerült a fándli, a spaklik, a mészhabarcsos dézsa, meg persze a vegyvédelmi kesztyűk is. Merthogy a mész mar: lúgos kémhatású, amíg meg nem köt. Szinte belemarja magát a szomszéd anyagba. És pont emiatt tud erős és időtálló lenni, ha ügyesen bánunk vele.

Korábban valahogy az arányokban sem voltam túl következetes, ezért most elhatároztam, hogy tutira 3:1 arányban adagolom a homokot és a meszet, egészen pontosan a mészhidrátot, vagyis azt a fehér port, ami puhább, mint a porcukor, de tényleg, ég óvjon hogy a testedbe/-re kerüljön: lemosni nyilván nem érdemes, ugyanis rögtön csípni kezd, ledörzsölni sem igazán lehet a pórusaidból, hát még a tüdődből...
A mészpép (vagyis a több vízzel oltott égetett mész) talán jó megoldás lehetne, de mi valamiért azt csak festéshez használjuk, és a szerszámokat is egészen külön kezeljük, inkább csak a maradék, darabos állagú vagy netán kicsit megfagyott pépet használom vakoláshoz, építéshez, ha nincs por. A homok esetén a melegebb színe miatt a bánya- vagyis a sárgahomok a menő nálunk, de hasonló eredményekkel használható a folyami homok is: a lényeg, hogy apró szemcsés, méretét nem változtató kőzet legyen. Sajnos a mészhabarcs és az agyag nem passzolnak egymáshoz, csak nagyon kicsi mennyiségű sarat tehetsz a trutyiba, különben egymást gyengíti a mész kötőereje és kőzetté-válni-akarása és az agyag folyamatos, nedvességre reagáló tágulása-tömörödése. Egyébként a természetben előforduló márga is agyag és mész valamely, stabilabb arányú, összepréselődött keveréke.

Másik irányban viszont szerencsére egyre több helyen találkozunk azzal, hogy mészhabarcsba növényi szálakat (szalma, kender -> kenderbeton stb.) kevernek, ami jól alakítható, hőszigetelő, erős anyagot hoz létre, ráadásul a mész által megkötött növényi szál még annyira sem fog rohadni, mint a vályogban. Ezt én is kipróbáltam, és nagyon jó tapasztalataim vannak vele: könnyen felhordható és formálható, akár kétszeres méretű elegyet tudunk létrehozni vele. A kenderbeton vagy kendertégla is izgalmas terület mostanában, ahogy préseléssel még hatékonyabb, tömörebb anyagot lehet képezni. Szerintem ugyanúgy lehetne nádat is felhasználni ehhez, ha épp az van a környéken. Nálunk lucernaszalmával van tele a padlás, így azt szoktam belekeverni.

Az angolul hempcrete-nek nevezett kenderbeton is mész+szálas anyag (+ cement, ha akarod) tömörített változata, alighanem homok nélkül!

És akkor mutatom, miket készítettem és hogyan:

Ez egy dézsa húskrém, vagyis, mészhabarcs. Benne 1 talicska sárgahomok (1/20-ad m³), 1 nagy vödör mészhidrát (kb. 6 kg), és 1.5 vödör víz. A cuccot érdemes átkeverni a víz hozzáadása előtt, de igazából mindegy. Régebben gépi keverést használtam, de bőven elég egy bot is, pl. egy régi eltört szerszámnyél. Mindig a tetejéről veszek a fándlival, aztán az alsóbb rétegekhez újabb adag vizet adok, majd felkeverem az egészet. Amíg felhordom a vödör tartalmát, addig szépen összeáll a frissen kevert trutymák is.

Egészen vékony réteg "vakolat" felhordása kesztyűvel. Relatíve hígabb elegyet használok, szalma nélkül. Az esőt szereti, de az erős napfényt nem. A kültéri vakolásnál ügyelni kell rá állítólag, hogy ne érje közvetlenül erős napsütés, mert akkor lepereg. Én ezt eddig egyszer sem tapasztaltam, sőt, épp sokkal gyorsabban fehéredik ki az anyag, mint árnyékban/hűvösben. De attól függetlenül nem nagy élmény júliusban a tűző napon fülledő kesztyűkben vakolni, szóval ha a mész miatt nem is, de a humán tényező miatt érdemes az árnyékos napszakot kihasználni.

Az egyik fal beltéri volt, így bármikor dolgozhattam rajta. Itt már 3-5 cm vakolatvastagságot kellett pótolni. Rendszerint két dézsa habarcsot tudok kényelmesen felhordani egy délelőtt vagy délután során. Jó lenne használni tudni a fándlit-glettvasat, hátha gyorsabb lenne a munka.

A száradó kesztyűk. Sajnos könnyen lyukadnak még a legerősebb fajták is, emiatt dupla rétegben viselem őket. Elég fullasztó a bőrnek, de legalább nem szenvedsz égési sérüléseket.

Ha kész a vakolás, ízlés szerint akár úgy is maradhat a fal - nálunk valahogy mindig a meszelés nyer.

Ha érdekelnek a természetes vakolatok, ajánlom Dan Chiras és Cedar Rose Guelberth Természetes vakolatok és falfestékek c. könyvét!

Szeretem a takarék lángot: szépen lassan elkészülnek rajta a levesek, főzelékek és persze a lekvárok (és akkor sem történik semmi katasztrófa, ha közben háromszor is elfelejtettem, hogy a mit tettem a tűzre, vagy hogy egyáltalán tettem rá valamit).

Takarékoskodni: lassan, beosztva, hosszú távon gondolkodni - a takarékoskodás nem zsugoriság, mint sokan vélik. A takarékoskodás életszemlélet, viszonyulás az élet anyagiságához, a mindennapi életünk anyagi oldalához. A lelkizéssel nem szoktunk takarékoskodni. A csevegéssel sem szoktunk takarékon élni. Az energiánk, ami hajt minket a dolgok elvégzése felé, no az már néha takarék lángon van: lassan, komótosan tol előre minket az elvégzendő feladatok listáján - de ez szintén a materiális minőségek terepe.
Falun kevesebb pénzre van szükségünk, arra is inkább készpénz formájában: szippancsot fizetni (úgydeúgy vágyom már arra, hogy a falu végre hozzálásson a szennyvízprobléma megoldásához!), tojást, pékautót finanszírozni. Most, hogy végiggondolom, a városban nem is használok készpénzt.
Igaz a mondás: ki mire költi.... Életvitel. Mérlegelés. Fontossági sorrend. Fegyelmezettség - amit főleg akkor szeret az ember, ha néha viszont ki lehet rúgni a hámból.
Márta írása számomra is jól összeszedte a szülő-gyerek kapcsolatban lévő pénzáramlást:
1. zsebpénz, amiből szép lassan összegyűlik valamilyen áhított dolog, általában lego, nagyobbaknál inkább már könyv.
2. fizetés, amit konkrétan elvégzett munkáért kapnak a kölykök (autótakarítás, bozótirtás, stb.).
3. költőpénz, amiből egyéni kirándulás, táborozás alkalmával élhetnek - Mártáékkal ellentétben a maradékot vissza kell szolgáltatni (ajjaj, ez a szigorú maradiság!).
4. ajándékozás névnapra, szülinapra - a mindenkinek egyértelmű és nyíltan kezelt keretösszegen belül.
5. Fogtündér, aki a szuvas fogért feleannyi pénzt hoz a párna alá.
6. Az Angyal, akitől a legáhítottabb és a szülőktől amúgy sohasem megkapható dolgokat lehet kérni. Varázslat.
Jó jegyért mi sem fizetünk, viszont be kell vallani, volt idő, mikor káromkodásért zsebpénzlevonás járt - viszonylag hamar ki is koptak az intézményesült gyerekkor eme sallangjai. Meg élelmesebbek is már, főleg a fiúk, megpróbálják a verbális dühöt nem a jelenlétemben kiengedni. Önfegyelem.
A látszólagos szigorúság mellett viszont szeretem a gyerekeket spontán meglepni: vásárfiák, csakúgymegláttamésrádgondoltam meglepetések, apró figyelmességek. És igen, ami kell az kell: cipő, táska, nagykabát.
A vizet, áramot nem lehet pazarolni. Használjuk a szükségeset, de nem pazarolunk. Pancsolás a slaggal vagy a hordóban, kiáztatás a Balatonban vagy a strandon. Ledes izzók, napelemes töltők a telefonoknak. Tudatosság. Beosztás.
Nemcsak a pénztárcánk felé, hanem a Föld felé is el kell számolnunk. A gyerekek ezt megértik - úgy látom, falun, kertes házban ez lényegesen könnyebb, hiszen a szemük előtt van az élet körforgása. Környezeti, természeti nevelés.
Még bőven van mit tenni e téren! Az egyik legnépesebb család vagyunk a környéken, a mi kukánkból mégsem folyik ki a szemét.... Körülöttünk alig akad, aki komposztál - megtömik a kukát rohadt krumplival, lombbal. A kert végében tűzgyújtási napon (szabálykövetés!) elégetik a műanyag szemetet (a faluban is van szelektív konténer - igaz itt is olyan kicsi a bedobó, hogy elmegy tőle az ember kedve).... Az építési törmelék kistrakin megy a kiserdőbe, miközben ingyen leadható a város határában lévő szeméttelepen. Lehet, hogy a városiak tényleg tudatosabbak már ezen a téren? (Paradox módon mi is a városból hoztuk a környezettudatosság gyakorlati szabályait: inkább kevés, de minőségi dolgok beszerzése, szelektív szemétgyűjtés, autó helyett biciklizés, textiltáska bevásárláshoz.....)

Ha vendégség, akkor takarítás, sütés-főzés és főleg: öröm!

Takarítás? Hát, nem tartozik a hobbijaim közé, képtelen mennyiségű dolgot szeretek sokkal jobban csinálni és mégis - rendszeresen van bennem hajtóerő, hogy nekilássak és felmossak, lemossak, elmossak, kimossak, átmossak dolgokat (összemosni nem szokásom). Többnyire van ennek egy heti rendje, nálam a szerda és a péntek a kritikus napok: szerdán hét közepe van, tehát kicsit rendet kell tenni, kicsit fel kell porszívózni, kicsit össze kell kapni a lakást, hogy élvezhető maradjon a hangulat hétvégéig. Pénteken aztán vége a hétnek, vége a melónak, jó alkalom a házzal szöszmötölni egyrészt, hogy hétvégén, amikor mind itthon vagyunk, élvezhessük a tisztaságot és ne azon kelljen görcsölni, hogy a szombat fele súrolással telik, másrészt valamiféle lelki feltöltődés, ahogy az ember ugyanazt a munkát ezredszerre is megcsinálja és közben befelé figyel, emészti a hetet, gondolkodik az új terveken (bennem ilyenkor születnek a kreatív óravázlatok) és egyszer csak rend lesz - kint is, bent is. Ettől függetlenül nem vagyok a házimunka bajnoka, nagytakarítást csak karácsony előtt és tavasszal/nyár elején végzek, azoknak is inkább lelki töltetük van, noha persze fontos a külső tisztaság, rend is, de főleg ezek összhangja a belsővel.

Most vendégek jönnek hétvégére: legkedvesebb (és egyetlen) húgom, új barátja és anyám is. Na már most Hugi tudja, mi itt a helyzet, anyám is, nagyjából értik, mit jelent, hogy három kreatív gyerek él a lakásban, ami, ugyebár nem múzeum, de többnyire szerencséjük van, mert hétvégi látogatásaikat megelőzi a pénteki tisztaság-nap. Na de hát az új barát! Először is életében először hozza haza a Hugi (korábban nehéz lett volna, mert nem ismerték egymást, még csak három hónapja tart a l'amour), másodszor egy nagyon szexi fekete fickóról van szó (márpedig itt akkor szexi rendnek kell lenni, nincs mese), harmadszor még párizsi is, azaz francia, tehát fel kell kötni az alsószoknyát, hogy villantani tudjunk egyet híres magyar vendégszeretetünkből, kulináris magasságainkból, de nekem ez csak akkor megy, ha tényleg rend van körülöttem - kupi- és mulató-hangulatban nincs ihletem (nem vagyok egy Toulouse-Lautrec, még a konyhában sem). Ráadásul első telefonos csevegésünk máris az étkezés körül zajlott és azonnal beígérte Bruno (mert így hívják a jóembert), hogy majd elmeséli nekem, milyen az igazi pezsgő. Tehát: start! (Már szerdán!)

A menüt röpke három óra alatt összeraktuk telefonon mi, lányok: Hugi, anyám és én, néha Bruno véleményét is kikérve: legyen lángos, á, dehogy, azt nem tudok olyan jót sütni, akkor inkább gulyás, á, az nem jó, holnap én pont azt főzök neki, de ugye nem vegetáriánus, hát szerintem nem, most evett meg öt rántott húst, de mit tudsz igazán jól készíteni, enchiladas-t, az meg mi, ja, hasonlít a hortobágyi rakott palacsintához, az jó lesz, de ne már, szegény megsül a konyhában ebben a kánikulában, inkább valami gyorsat, de hát ha egyszer itt lesz és francia, mégiscsak legyen valami különleges, na jó, enchiladas-t csinálhatsz, azt én is szeretem, Bruno, do you like enchiladas, yes, that's perfect, de mi legyen másnap, hát krumplis tészta, ugyan már, az tök egyszerű, olyat majd csinál neki a Hugi, akkor paprikás krumpli, ja, de nem szereti a virslit meg különben is, milyen kaja már az, nálunk nem kaja van, Hugi, hanem étel, kaját a macskák kapnak, mindegy az most, ne legyél sznob, csinálj neki inkább paprikás csirkét nokedlivel, jó, az lehet, de nem baj, ha készen veszem a nokedlit, az enyém nem mindig sikerül, nem baj, a múltkor is jó volt, amit a boltban vettél, de nem is ott vettem, azt én csináltam, ja bocs, szóval ahogy akarod, na és Anya, csináljak megint olyan oroszkrém tortát, mint múltkor, naná, persze, tudod mit, szerintem ha oroszkrém torta lesz, azzal én elvagyok, ne is készíts mást, de Anya, hát a Bruno is itt lesz, ja tényleg, igaz is, de azért tortát mindenképp csinálj...

Az ihlet megalapozásához elindult a takarítás is. (Már csütörtökön!) Őszintén szólva engem mindig meglep, hogy akárhányszor rászánom magam az alaposabb takarításra, egyből szembesülnöm kell vele, hogy csipkerózsika-álomban élünk és nem annyira azért, mert ez itt egy palota, hanem mert mindig újabb pókhálókat fedezek fel, amelyek (esküszöm) tegnap még nem voltak ott. Az ember felszerelkezik egy porszívóval (úgy hívjuk, hogy Aranyoska, ő az egyik legjobb barátunk, miután a Nyugdíjas helyett megvettük) és úgy érzi magát, mint Szent György, akinek a sárkánnyal kellett megküzdeni, vagy éppen mint a Herceg, akinek meg a csipkerózsán kellett átvágnia magát, de végül alakul a helyzet, noha váratlan pókok kerülnek elő, akiket ki kell toloncolni, hogy újból lakhatóvá váljék otthonunk. Kánikulában ez külön jó szórakozás, de hát jön hozzánk egy igazi francia, mit nekünk pókok meg hálók! Viszonylag hamar megküzdöttünk egyébként a helyzettel (ami, tekintve hogy egyébként heti kétszer takarítok, nem olyan szörnyű), a gyerekekre is átragadt a láz, mert olyan rendet raktak a szobáikban, hogy még én is elcsodálkoztam (merci, Bruno) és megteremtettük az ihletett állapotokat a további sütés-főzéshez. (Sőt, annyira belelendültünk, hogy a szomszéd barátoknál, akik elutaztak és ránk hagyták a macskát meg a locsolást, szintén felsöpörtünk és felmostunk. Ez azért már kóros, gyorsan haza is jöttünk.)

Úgyhogy most ott tartunk, hogy jöhet a lista alapján a bevásárlás (a Férj imádja a listákat, a vásárlást meg főleg), utána pedig a lényeg: az alkotás, amibe mindenki beleszól vagy beletorkoskodik kicsit. Ahogy korábban Judit is írta, vége már a feszült, mindenmásodpercbenodakellkoncentrálnom típusú főzésnek, sütésnek - a gázról vagy a sütőből a maguk szintjén remekművek kerülnek elő, ha meg nem, akkor megvannak a módszerek, amelyekkel azzá válnak, ha tetszik, ha nem, így ebben a témakörben nagy izgulni való nincs, de az öröm abszolút ott van (nem csoda, ha ezt a részét élvezem legjobban a vendégvárásnak, még jobban, mint magukat a vendégeket - na jó, csak vicc volt). Vendéget várni pedig véleményem szerint a szintén francia gasztronómus Brillat-Savarin mondata alapján kell: "To invite a person into your house is to take charge of their happiness for as long as they are under your roof" és ezt a zseniális mondatot nem véletlenül egy szakácskönyvben találtam, majd felírtam itthon a nagytükörre. Ez a szakácskönyv messze nem hagyományos és nem is csak úgy megvettem a boltban, hanem az én legkedvesebb barátném küldte nekem egyszer Ámerikából és teljesen elámulok rajta minden alkalommal, amikor kinyitom, tudniillik az egész (!) kézzel (!) van leírva és megrajzolva (!) - olyan, mint egy álom, gyönyörű, néha elalvás előtt csak a szépsége miatt nézegetem, olvasgatom kicsit, mint egy verset és tényleg: költészet, ami benne van. Most pedig nincs már más hátra, mint hogy a kedves Olvasó kívánjon sok szerencsét a holnapi sütés-főzéshez, aztán pedig megjönnek, akiket szeretünk és pár óra ölelgetés, puszilózás, pálinkázás/whiskyzés/pezsgőzés meg magyar-angol-francia cseverészés után bon appetit!

Minap felmerült egy közösségi portálon, mikortól és mennyi zsebpénzt adjunk a gyerekeknek. A hozzászólásokból elsőre az tűnt ki, hogy sajnos mi felnőttek sem vagyunk tisztában azzal, mi a zsebpénz, mi az ajándék, és mi a költőpénz. Ti meg tudjátok ezeket a fogalmakat határozni?

Barátom volt gugli, és a következőket találtam:
Az értelmező kéziszótár szerint a zsebpénz olyan, egy eltartott személynek rendszeresen adott kisebb pénzösszeg, amelyet az eltartott alkalmi személyi kiadásai fedezetére fordíthat. - Hú de szépen megfogalmazták!
Egy, a pénzügyi kultúra elterjedését célzó internetes portál szerint a zsebpénz arra való, hogy gyermekünk megtanulja a pénzt beosztani, megtanulja céljait elérni vele (tanuljon meg takarékoskodni, gyűjteni!). Ugyanezen portál szerint az a pénz, amit gyermekünknek a buszjegyre, kirándulásra, vagy az iskolai büféhez azért adunk, hogy abból reggelit vagy uzsonnát vegyen, az a költőpénz.

Nem fényezve magamat, én is így határolnám el a dolgokat. Nézve az említett bejegyzéshez a hozzászólásokat eléggé elszörnyedtem.
Néhány helyen még a bölcsis 2 éves is kap egy-két naponta a kis perselyébe 100-200 Ft-ot. (?) A jó jegyekért adott 500-1000 Ft-ok szintén kiverték nálam a biztosítékot, mivel ezek biztosan nem a zsebpénz kategóriába tartoznak, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy ennek kell lennie a motivációs eszköznek.

Azt gondolom, elég maradi vagyok és annak sem vagyok híve, hogy születésnapra, névnapra, karácsonyra a gyerekek (0-14) pénzt kapjanak a rokonságtól. Számomra ez személytelen, még akkor is, ha úgy kapják, hogy a szülők majd megveszik nekik belőle amit gondolnak.

Gyerekkoromban én nem kaptam zsebpénzt. Viszont kaptam költőpénzt, ha kellett. Ami abból megmaradt, az az enyém volt, azt lehetett félre tenni. Emlékeztek még a takarékbélyegre? Na, hát abba ragasztgattam szorgalmasan az 1-2 Ft-os bélyegeket, hogy aztán a nyári szünet első hetében elmehessek a legközelebbi OTP-be beváltani. Nagy kincs volt. Abból volt nyáron az extra fagyi, de szigorúan egyszerre csak két gombóc.

Ma már nincs ilyen takarék, de jó lenne a könnyen törhető perselyen kívül valami költségmentes gyűjtési lehetőség.

Ti hogyan tanítjátok takarékoskodásra a gyerekeket?

Mielőtt bármiben elmélyedünk, azt írja a Czuczor-féle A magyar nyelv szótára, hogy a pipere nem más, mint "mindenféle czifraság, mely az öltözéket, kivált női viseletet himessé, ékessé, tarkává, bodros-fodrossá alakítja, cziczoma, csicsoma, ficsere", a Magyar etimológiai szótár szerint pedig a latin piper, azaz bors szóból ered, így eredeti jelentése: fűszer.

Jómagam nő létemre nem vagyok a piperék "fűszer-változataiban" különösebben járatos: nincs a fürdőszobánkban ezerféle testápoló, nyolcvanféle tusfürdő, hatvanféle hajszesz és miegymás, sőt, noha ez kicsit szomorú, még egyetlen parfüm sem árválkodik sehol a lakásban (hm, hm, majd megint a Férj elé teszem a gépet a Faluság bejegyzéseivel, hamarosan és egész véletlenül). Nem "fűszerezem" magam különösebben, hiszek a természetes belső kisugárzásban, mint legrafináltabb és utánozhatatlan női csáberőben - legalábbis optimista napjaimon. Régebben meg egyenesen le is néztem a mindenféle piperéket, mert (mint filozófia szakra készülő elmélyedt és a hétköznapokon felülemelkedő tinédzser úgy gondoltam, hogy) egy nő elsősorban okos legyen, ugyebár, "a szépség kötelez", mondta Heller Ágnes, akivel én - különösebb szépség híján - természetesen egyetértettem. Mit nekem pipere, ugyan!

"Czifraság" ezzel szemben annál több akad: millióféle fülbevaló (főleg bizsu, bár Chanel óta már ez sem szégyen, szerencsére), ezerféle nyaklánc, kendők tömkelege és táska minden változatban (nekem ez is az ékszer, a "cziczoma" kategóriába esik), van még némi körömlakk meg szemceruza, de aztán itt kifújt a dolog. Természetesen ha megnézünk egy XIX. századi utazóládát vagy ékszeres ládikát, egyből látszik, mennyire le vagyok maradva az akkori úri hölgyektől (utazni is kevesebbet szoktam, sajnos, hát még bálozni - és ez akkor most egyenesen a Férjnek szól!), ellenben ha egy tulipános ládát veszek szemügyre (egyszer Kalotaszegen jó alaposan sikerült egy ilyen láda tartalmán elcsodálkozni), még akkor is rendesen szégyenben maradok (mondom én, hogy ez a bejegyzés elsősorban a Férj figyelmébe ajánlkozik). Harmadik összehasonlítási alapom is van, ami már sokkal jobb origó számomra a világban való eligazodást illetően: nagyanyám tizenkilenc évesen, tehát 1952-ben a következő női jellegű tulajdonokkal bírt: 2 db alj (szoknya), 2 db blúz, 2 db kombiné, 2 db alsónemű (bugyi), 2 pár harisnya, 1 db kardigán, 1 pár cipő, 1 pár szandál, 1 db télikabát, 1 db kendő - slussz. Pipere? Na jó, 1 db szappan (!).

Szóval a szappan vagyis inkább A Szappan. Ott kezdődött, hogy egyszer a legkedvesebb barátnémnál jártunk, aki a gyerekek komódjából mindenféle helyes kis cuccot varázsolt elő az én legkisebb lányomnak, és közben itt-ott potyogott ki egy-egy szappandarabka. Mondom, na ez mi, mit keres itt a szappan? Hát, jó az, mondja ő, magába szívja a felesleges nedvességet, nem penészednek be a ruhák és még finom illat is van. Nahát, tényleg, mondom én. Aztán egy időre el is felejtettem az egészet, egészen amíg két éve nyáron életünkben először a húgom, anyám és én, tehát a gyerekkori családom nyughatatlan, még kalandokra vágyó női szakasza elutazott pár napra Olaszországba. Ez már önmagában is nevezetes esemény volt, ki is élveztük rendesen, például azonnal elindultunk az éjszaka közepén, amikor is azonnal óriási vihar tört ki, így még az autóban is fuldoklásra késztető zuhogó esőben utaztunk és azonnal majdnem el is gázolt minket egy kamion és messze nem azonnal állt el az eső, csak amikor már az olasz határon túl voltunk, amitől szintén nem azonnal nyugodtunk meg - kicsit emészteni kellett a kalandokat. Ezt is megtettük a szállásunk kertjében lévő medence mellett, mert annyira korán érkeztünk, hogy még nem volt szobánk, így azonnal kizuhantunk a fűre és aludtunk egy sort. (Hogy miért is indultunk el korábban a tervezettnél ítéletidőben, arra nincs válasz, hacsak az nem, hogy szeretjük a jól végződő kalandokat.)
Amikor aztán másnap elérkezett a perc, hogy 20 év után újra ott álljak Velencében a Szent Márk téren (Piazza San Marco, úgy bizony), én úgy bőgtem, mint a záporeső és nemcsak azért, mert nem is gondoltam, hogy lesz ebben részem, hogy újra ott legyek, hanem mert anyámmal és a húgommal voltam ott, márpedig korábban nálunk nem volt szokásban amolyan "csajos" dolgokat csinálni. Ennél azonban sokkal prózaibb helyen találkoztam A Szappannal: egy külvárosi Tescoban. Bementünk némi vacsorára valóért, bolyongtunk a végtelen sorok között, amikor megcsapott egy illat, amitől azonnal elszédültem és elkezdtem szaglászni, mint a vadászkutya, majd rávetettem magam a zsákmányra. Ott helyben megvettem A Szappan mind az ötféle változatát, ami csak a polcon volt, szerintem még az árát sem néztem meg (és milyen jól tettem!). A Szappannak márkája is van, nem tudom, miféle szokások élnek itt falun, ahol ez a blog létezik, de legfeljebb majd kicenzúrázza a Főszerkesztő asszony, szóval úgy hívják, hogy Dante Nesti és ha valaki még keresi az igazit, hát bátran mondhatom, hogy nekem szerelem volt első szaglásra. Eszembe is jutott bölcs barátném szokása, így azóta ilyen szappanokkal van tele a szekrényem (több van belőlük, mint ruha), mert kiderült, hogy ilyen márkát az itthoni Tescoban is kapni (utálom a globalizáció ilyenféle tüneteit, de most enyhített a nosztalgiámon) - persze megvettem ott is jó párat. Utána meg hoztak a barátok, hozott a Férj és már alig férek tőlük, de sosem elég, mert minden reggel (vagy éppen este), amikor felveszek egy tiszta ruhadarabot, elkísér valami olyan illatfelhő, aminek a bűvkörében mindenki egyből kedvesebb velem és én is mindenkivel egyből kedvesebb vagyok. (Szerfelett romantikus és naiv hozzáállás, de hát ezt tette velem A Szappan: még azt is elhiszem, hogy az emberek jók és szeretnek engem.)
Szóval, kell az a pipere, kell bizony az ételhez, akarom mondani az élethez a "fűszer", ha csak egy csipet is, bár nagyanyámhoz képest én szappanmániában szenvedek, ezt elismerem, de ha egyszer annyira lehet élvezni a jót a világban (és azért ez még messze nem világjelenség, mint annak idején a tulipánmánia - én pl. még nem fizetek szappannal)! A többi "fűszer" még felfedezésre vár, mert valójában nagyon érdekel engem a parfümök világa is, de előbb még bővíthetem érzéki élményeimet, mert például a francia tanárnőm az idén Toszkánában nyaralt és állítólag hozott nekem onnan egy... szappant! Jövő héten rohanok órára!