Piszok nehéz. Az ember hall mindenfélét, szinte közhelyeket, és akkor jön egy pár olyan mondat, ami zseniális. Megjegyzem újabban a zsidó nevelés köréből.

Kezdődött úgy, hogy a pécsi Pécsi Rita egyetlen előadásán megütötte egy nagyon- nagyon találó mondat a fülemet. Hangzott pedig eképpen: A zsidók a gyerekeiket nem abból korrepetálják, amikben nem jók, hanem abban amikben jók. (Kis kitérés: Tőle hallottam egyszer azt is, hogy egyetlen emlős nem akar a kölykével aludni: az ember.)

Hoppá!

Ugye mennyire igazuk van? Zseniális. Minek nyaggatni a gyereket a fizika hármasért, amikor úgyse lesz belőle soha fizikus, vagy bármi e téren? Ellenben ha jó énekből? Mi a fenének pénzt, időt tolni az eleve kudarcra ítéltetett fizikára, amikor soha egy fillér sem térül meg belőle? Ráadásul elveszi az időt, pénzt, energiát az énektől, amiből remekelhetne a gyermek. (Igen tudjuk, az éneklésből nem lehet megélni.... de a fiúk a kórusomból az idén 30.000,-Ft-ért elmentek egy Brazília-Chile körútra a másik kórussal. Azért az sem rossz. Legalábbis sok fizika dolgozatot kell egy tanárnak ahhoz kijavítania, hogy ezt megengedhesse magának.)

Aztán olvastam Polgár László könyvét a lányai sakkneveléséről.

Hogyaszongyja: Meg kell adni a gyereknek azt az élményt, hogy egy valamiből nagyon-nagyon jó legyen, bármi is legyen is az. (Ezt ugye Polgár apuka a sakkban adta meg a lányoknak.) Mert ha egy embernek megvan az az élménye, hogy valamiben (akármiben) ő nagyon jó, akkor megtapasztalja a sikert, és ugyebár ez is tanult élmény, egy életre önbizalmat ad neki.

Ez is mekkora nagy igazság. Aki volt már osztálytalálkozón tudja, hogy ha valaki az osztályban kitűnő volt, akkor lehet felnőttkorában csak egy átlagos, örök életre úgy vonul be az osztályba, mint egy nyertes. És fordítva.

Megjegyzem, nem mindenből kell az illetőnek jónak lennie, nem is iskolai tantárgyakból (a Polgár lányokat otthon nevelték, iskola helyett), hanem elég egyvalamiből, bármiből. Ami által megtapasztalta szintén a gyermek a kitartást, munkát, rendszerességet, fegyelmet, és persze a sikerélményt.

Aztán most megint olvastam egy könyvet (Frank McCourt: De!), amiben megint egy zsidó fickó mond egy mondatot, ami persze közhely, de megint összhangban áll a fentebb írtakkal: Nem azon kell törni a fejed, hogy hogyan vallhatsz kudarcot, csakis azon hogyan érhetsz el sikert.
Valószínűleg ez munkált valamennyi kereskedőben, aki áruba fektette valaha is a pénzét, és nem azt nézte, hogy elvesztheti, hanem, hogy mit nyerhet rajta. Na kik voltak a legjobb kereskedők?

Szóval most, hogy itt gyűlnek a fejemben ezek a mondatok, és lássuk be annyira különböznek a sokat szajkózott, iskolában belénk oltottaktól és megtapasztaltaktól (állj be a sorba, mindenben jónak kell lenni, a kitűnőt díjazzák, stb.), újratervezem a gyereknevelésemet.

Még egy megjegyzés. Olvastam Kepes András könyvét, melyben végigvette az életét. Az első feleségével, mint írta, liberális gyereknevelési elveket vallott. A második felesége szigorú, következetes szülő volt. A harmadikat még figyeli. De ő mondta, hogy így utólag visszagondolva, a második szigorú, következetes feleségének volt igaza, az ebből a házasságból származó gyerek hasít. Aztán most olvasom Náray könyvét. Szigorúak voltak a szülei, következetesek, kemények, gyakran talán túlságosan is. De Náray is hasít (divattervezőként szöveteket - kackac). És olvastam Fa Nándor könyvét. Gyermekkoráról azt írja, hogy nem tutujgatta az édesanyja, ellenben szigorú volt, és sokat követelő. Ő is hasít (na mit? hullámokat - muhahahahaha).

Hm.

Ui: Matekfaladatokat oldottunk meg a lányommal az autóban. Muszáj, mert dolgozat lesz holnap, nyilván este nyolckor derült ki. Kivonásokat mondok, ő pedig oldogatja őket. Kb. a 20. kérdés kivonásból:
- Mi a különbség 365 és 356 között?
- Az egyik is egy szám, a másik meg egy másik.
Bár akkor ott, és helyben leesett a vérnyomásom és elaléltam, fentiek tükrében a tanulság az, hogy a lányt nem matekból kell korrepetálni.

Balatonfüreden jártunk férjjel. És belefutottunk egy tök jó kiállításba, amely Lesznai Anna és Zoób Kati munkáit ötvözte.
Szégyen, nem szégyen kettejük közül Zoób Kati nevét ismertem jobban. Aki nem ismerné - főleg férfiak gondolom - annak elmondom, hogy ő egy már nemzetközileg elismert divattervező. A szívembe már önmagában ezzel belopta magát, hiszen inspiráló látni, amikor egy hazánkfia rengeteg munkával, erős akarattal tud érvényesülni.
De emellett volt egy engem, mint pécsit személyesen érintő zseniális húzása: pár éve a Zsolnay ékszereket nemzetközi divatporondra repítette. És olyan színvonalon, olyan mesterien - közhellyel élve - "nyúlt vissza" egy nemzeti ikonhoz, hogy az nem népieskedésnek, régieskedésnek, hanem kőkemény profizmusnak hatott. Be is illesztek ide pár képet ezen munkáiról, mert szerintem gyönyörűek.

Na de visszatérve Balatonfüredre, most Zoób Kati Lesznai Anna munkásságát vette észre. Vagyis azt a párhuzamot, hogy élt a 1900 évek elején egy költőnő, aki amellett, hogy tagja volt a Nyolcak társaságának, írt a Nyugatba, és állítólag abban a korszakban Adytól, Hatvanytól, Kaffka Margiton át, Gergely Tiborig mindenki imádta, zseniális iparművész is volt.

Ő tervezte például Ady egyik kötetének borítóját. Körtvélyesen, helyi asszonyok bedolgozásával sikeres lakberendezési tárgyakat (párnákat, takarókat) gyártó vállalkozó volt. A Lesznai Anna által tervezett dekoráció a felső tízezer szalonjainak státusszimbóluma volt. És az általa tervezett minták, formák a mai világban is megállják helyüket.

Kettejük találkozásából pedig született megint egy zseniális kiállítás.

És kettejük egymás mellé állítása nemcsak azért fantasztikus, mert szeretem az olyan kiállításokat, amik több dimenziót hoznak össze (költőnőt, divattervezőt, két életfilozófiát, két életstílust, kér korszakot, stb.), hanem azért is, mert mindkettőjük munkái egyszerűen szépek, szemet gyönyörködtetőek, harmonikusak, és örömet okozók. És legfőképpen minőségiek. A tárlat május 12-ig megtekinthető a Balatonfüredi Vaszary Galériában.

Rövidhírek a kertből:

• a sóskát még nem lehet enni, de már határozottan haragoszölden sóskaformájú.
• a legnaposabb partoldalban erdei ibolya virít.
• a közönséges orgona bimbói zöldellnek, a húsos somé pedig már icipicit sárgállnak.
• a recéshagymájú nőszsirom teljes pompjában kinyílt.
• az elvileg szélbeporzású mogyoró barkáit méhek dongják körül és lakmároznak.

Recéshagymájú nőszirom (Iris reticulata):

Újra felfedezni és újra belakni a kertet.
A mindent bevilágító napsütésben megint mindenki (na jó, csak én, de én nagyon) látja, hogy ablakokat kéne pucolni, ezért gazdanya gyorsan kiiszkol a kertbe, mivel jelentem, kintről nem olyan nagyon szembetűnő, mint bentről. Ha látszik is, akkor is teljesen mások kötik le a tekintetet: a növényzet életjelei és persze a gyerekek élethangjai. A játszótéren egyre több gyerek vizitál, este hat helyett immár hétkor van mindenkinek a vacsora - ami előtt célszerű kimosakodni, hiszen újra mindenki csupa homok, föld és szutyok. A térhasználati utak átíródnak, az időkeretek is máshogyan alakulnak. A télen fél óra alatt, begubózó álmodozással elkészített leckék varázsütésre öt perc alatt a lépcsőn láblógatva készülnek el, a téli szöszmötölős bepakolás helyett két másodperc alatt minden a táska cipzárja alá kerül, hiszen egyetlen cél lebeg mindenki szeme előtt: minél előbb kint lenni.

Sóska (Rumex acetosa):

Erdei ibolya (Viola reichenbachiana):

Közönséges orgona (Syringa vulgaris) rügyei:

Női eszköztáram nekem sokáig nem volt, a pipere mint fogalom is más nők viszonylatában létezett csak számomra: valamiért a lányos témák engem jó sokáig egyáltalán nem érdekeltek. Amikor már elindult a néptáncos életem, na akkor már hétköznap is vettem fel szoknyát, de 16 éves korom előtt csak ünnepi alkalmakkor volt rajtam ilyen holmi (el is mentem egyszer úgy színházba, hogy az előlgombolós szoknyán csak a legfelső gomb volt begombolva és sehogy sem értettem, miért néznek annyira az emberek - bezzeg megértettem, amint leültem a színházban: szépen szétnyílt az egész, ahogy valószínűleg minden lépésnél, amíg átügettem a városon...). Akkor aztán jött minden: hosszú haj, színes szoknyák, kötény, ahogy egy néptáncos lánykának illett akkor járnia, amikor először akart alternatív módon kinézni (családom szerint túl jól is sikerült). Ez volt az a korszak, amikor feltűnt, milyen jó játék, ha sárga pólóhoz sárga zoknit veszek zöld kordbársony nadrágommal, leesett tehát a tantusz, hogy az öltözködéssel játszani lehet (a hülyét).
A körömlakk azonban bennem egészen két évvel ezelőtt karácsonyig fel sem merült, persze néha megpróbálkoztam vele magamtól, de az eredmény messze alulmúlta a várakozásaimat, tekintve, hogy a kézügyességem a legkevésbé sem kiemelkedő (legfeljebb negatív irányban) és annyit kellett (volna) ezzel piszmogni, hogy úgy éreztem, nem éri meg a ráfordított időt (tényleg így volt: elszórakoztam vele félórát, és ha tetszett is egyáltalán, rá két napra már lepattogott, többnyire azonban akkor rögtön lemostam). Két éve karácsony előtt azonban éppen vásárolni voltam és elkapott a kalandvágy: odaültem egy körmös pulthoz a bevásárlóközpontban, mint egy nagyvilági nő, aki minden héten lakkoztat és máris csináltak nekem egy nagyon helyes téli lakkot, amire Anyám ugyan azt mondta, hogy olyan színű, mintha nem lenne rajta lakk egyáltalán, de én láttam, hogy van (sőt, fizettem is érte, így aztán ott kellett lennie) és szerintem meg olyan költői szín volt, mint a derengő téli égbolt. Innentől viszont nem volt menekvés: kísérletezni kezdtem a lakkal és kiderült, hogy - mint minden pipere - ez is elég erősen tud hatni a női kedélyre (sajnos a Férj kedélyére is, aki mikor először meglátott vörösre lakkozott mancsokkal, két napig nem szólt hozzám - meglehetősen konzervatív ízlésű a lelkem). Minden nap, amikor kilakkozott körömmel ébredek, máris jókedvem van, ha csak ránézek és ha ez ilyen hatással van, miért is ne lehetne egy új játékszer a női életemben? Arra egy idő után rájön az ember (az asszony), hogy ami hétköznapi örömöt okoz, azt nem szabad görcsösen kiűzni az életből valami mondvacsinált okból kifolyólag (pl. hogy nincs rá pénzem vagy időm vagy másoknak nem tetszik, stb.), sőt, a hétköznapi örömöket éppen hogy be kell csalogatni az életünkbe és azt kell velük csinálni, amire valók: örülni nekik.
Ettől függetlenül sokáig lelkiismeret-furdalásom volt a lakkozás miatt, de valószínűleg csak azért, mert ez a fajta pipere túl későn sétált be a hétköznapi örömök közé és még bennem is vannak azért ki nem hevert görcsök, szorongások. (Mondjuk annyira nem súlyos ez sem, hogy erőnek erejével kellene rávennem magam, hogy lakkoztatni menjek...) Ráadásul a múltkor beleszúrt a fülembe egy mondat kedves Barátnémmal való csevegésünk során, mégpedig a következő: "Nekem olyan ne beszéljen a kertészkedésről, akinek manikűrözött a körme!". Ajjaj, nem elég a még teljesen ki nem hevert szorongásom lakkozás-ügyben, akkor még ez is! Barátném mondata után zavart csendben hallgattam, szerencsére ő önfeledten csicsergett tovább, a telefonban meg nem látjuk egymás arcát, így volt időm emészteni a dolgot. Mert bizony én az elmúlt két évben gyakran kertészkedtem frissen vagy kevésbé frissen lakkozott körömmel, ráadásul (ó, minő eretnekség!) ilyenkor kesztyűt húztam, amit korábban sosem. Gondolkodtam, bevalljam-e az igazat, de mint több minden, ez is olyan titok, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", így aztán arra jutottam, a "Női piperék"-sorozatba még ez is belefér, legfeljebb nem publikálja a Főszerkesztő asszony vagy majd kihúz belőle (na nem engem a blogról, hanem részeket a szövegből) (netán mégis engem a csávából?). Mindenesetre ma nagyon nyugodt női lelkiismerettel mélybordó lakkot kértem, arra végül is nem lehet azt mondani, hogy piros, tehát a Férj hátha nem tart majd kétnapos mosolyszünetet és a Barátné is megtudja, hogy eddig kígyót melengetett a kebelén, de legalább olyat, aki őszintén szereti a növényeket és ha másért nem is, ezért érdemes megtartani. (Fent nevezett Barátné egyébként azzal kezdte a barátkozást, hogy kijelentette, felvarrja ugyan a szoknyám alját, mert van gépe és mert megígérte, de azt vegyem tudomásul, hogy vele nem lehet női témákról beszélgetni. Azóta - kb. 15 éve - szinte csak ezt tesszük.)

Magyar gyerek nincs Rubik kocka nélkül!
Szóval rendeltem egyet Vincének névnapra az egyik kínai oldalról, kemény 600-Ft-ért. Nekem is volt gyerekkoromban, de azt valamiért elfelejtettem, hogy soha, de soha nem tudtam kirakni. Neki is estünk Vincével, gondoltam most türelmesebb leszek.
De hát ezt lehetetlen kirakni! Végre megvan egy sor, erre a következő mozdulattal dől minden. Aztán megvan egy oldal, de onnantól tényleg leáll a tudomány, és káosz az egész. Hogyaza…. Vagy az a baj, hogy Kínából rendeltem?
Jól van, gondoltam rákeresek a neten. Valami trükkje kell, hogy legyen. Vagy én vagyok ennyire hülye?
Jó hírem van. Nem buta vagyok, csak műveletlen.
Először is Rubik Ernő matematikus volt, és ha ezt előbb tudom, soha nem veszem meg ezt az ilyenolyankinemondjam kockát. Igazából nem is játékot akart létrehozni, hanem lemodellezni kockák 3d-s mozgatási variációit, de aztán látta, hogy ez jó, és létrejött a Rubik kocka. Illetve először nem is 3x3-ast tervezett, hanem 2x2-est, de azt lehetetlen volt kivitelezni 3d-s forgatással. Ezt egyébként nem értem, mert most lehet kapni 2x2-es verziót is.

Aztán kiderült számomra az is, hogy tanulmányok nélkül lehetetlen kirakni, ennek ugyanis van több módszere – de mindegyik módszert matematikusok találták ki algoritmusok segítségével. Merthogy a leírások szerint - idézem - „A kocka variációs lehetőségeinek száma (8! × 38−1) × (12! × 212−1) / 2 = 43 252 003 274 489 856 000 vagy másképp: 4,3×1019 (azaz kimondva: negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer).
Ez kevésbé képzettek számára lefordítva azt jelenti, hogy ha az ember minden másodpercben fordít egyet a kockán, és ezt a nap 24 órájában csinálja, akkor (feltéve, hogy nem jut olyan álláshoz, amit már egyszer kipróbált) 1 371 512 026 715 évre van szüksége az összes lehetséges állás kipróbálásához. Ez annyira hosszú idő, hogy addigra nemhogy a Föld, de egyes tudósok szerint már a Világegyetem sem fog létezni.”
Hm. Gondolom mire kiraktam volna, fájt volna a csuklóm. Még szerencse, hogy a jutyúbon minden fenn van. Rá is kerestem a netre. A férjem a kanapénkon fetrengve röhögött rajtam, hogy egy 10 éves kisfiútól tanultam neten heteken át, hogy mit kell csinálni ezzel a fránya kockával. Na kérem. Jelentem, hogy három hét tanulás után 10-ből kétszer kijön a kocka. Az utolsó lépésnél nem stimmel valami, de hiába néztem meg hat videót, valahogy az az utolsó lépés nem áll össze.
Nos, ennyi tudásnál én most megállok, valamit kell hagyni a nyugdíjas évekre is. Remek elfoglaltság filmnézés közben.
Aki nem hiszi, csinálja utánam.
És ha megvan ezt is.

És ha ez is megvan, ezt is: