Női eszköztáram nekem sokáig nem volt, a pipere mint fogalom is más nők viszonylatában létezett csak számomra: valamiért a lányos témák engem jó sokáig egyáltalán nem érdekeltek. Amikor már elindult a néptáncos életem, na akkor már hétköznap is vettem fel szoknyát, de 16 éves korom előtt csak ünnepi alkalmakkor volt rajtam ilyen holmi (el is mentem egyszer úgy színházba, hogy az előlgombolós szoknyán csak a legfelső gomb volt begombolva és sehogy sem értettem, miért néznek annyira az emberek - bezzeg megértettem, amint leültem a színházban: szépen szétnyílt az egész, ahogy valószínűleg minden lépésnél, amíg átügettem a városon...). Akkor aztán jött minden: hosszú haj, színes szoknyák, kötény, ahogy egy néptáncos lánykának illett akkor járnia, amikor először akart alternatív módon kinézni (családom szerint túl jól is sikerült). Ez volt az a korszak, amikor feltűnt, milyen jó játék, ha sárga pólóhoz sárga zoknit veszek zöld kordbársony nadrágommal, leesett tehát a tantusz, hogy az öltözködéssel játszani lehet (a hülyét).
A körömlakk azonban bennem egészen két évvel ezelőtt karácsonyig fel sem merült, persze néha megpróbálkoztam vele magamtól, de az eredmény messze alulmúlta a várakozásaimat, tekintve, hogy a kézügyességem a legkevésbé sem kiemelkedő (legfeljebb negatív irányban) és annyit kellett (volna) ezzel piszmogni, hogy úgy éreztem, nem éri meg a ráfordított időt (tényleg így volt: elszórakoztam vele félórát, és ha tetszett is egyáltalán, rá két napra már lepattogott, többnyire azonban akkor rögtön lemostam). Két éve karácsony előtt azonban éppen vásárolni voltam és elkapott a kalandvágy: odaültem egy körmös pulthoz a bevásárlóközpontban, mint egy nagyvilági nő, aki minden héten lakkoztat és máris csináltak nekem egy nagyon helyes téli lakkot, amire Anyám ugyan azt mondta, hogy olyan színű, mintha nem lenne rajta lakk egyáltalán, de én láttam, hogy van (sőt, fizettem is érte, így aztán ott kellett lennie) és szerintem meg olyan költői szín volt, mint a derengő téli égbolt. Innentől viszont nem volt menekvés: kísérletezni kezdtem a lakkal és kiderült, hogy - mint minden pipere - ez is elég erősen tud hatni a női kedélyre (sajnos a Férj kedélyére is, aki mikor először meglátott vörösre lakkozott mancsokkal, két napig nem szólt hozzám - meglehetősen konzervatív ízlésű a lelkem). Minden nap, amikor kilakkozott körömmel ébredek, máris jókedvem van, ha csak ránézek és ha ez ilyen hatással van, miért is ne lehetne egy új játékszer a női életemben? Arra egy idő után rájön az ember (az asszony), hogy ami hétköznapi örömöt okoz, azt nem szabad görcsösen kiűzni az életből valami mondvacsinált okból kifolyólag (pl. hogy nincs rá pénzem vagy időm vagy másoknak nem tetszik, stb.), sőt, a hétköznapi örömöket éppen hogy be kell csalogatni az életünkbe és azt kell velük csinálni, amire valók: örülni nekik.
Ettől függetlenül sokáig lelkiismeret-furdalásom volt a lakkozás miatt, de valószínűleg csak azért, mert ez a fajta pipere túl későn sétált be a hétköznapi örömök közé és még bennem is vannak azért ki nem hevert görcsök, szorongások. (Mondjuk annyira nem súlyos ez sem, hogy erőnek erejével kellene rávennem magam, hogy lakkoztatni menjek...) Ráadásul a múltkor beleszúrt a fülembe egy mondat kedves Barátnémmal való csevegésünk során, mégpedig a következő: "Nekem olyan ne beszéljen a kertészkedésről, akinek manikűrözött a körme!". Ajjaj, nem elég a még teljesen ki nem hevert szorongásom lakkozás-ügyben, akkor még ez is! Barátném mondata után zavart csendben hallgattam, szerencsére ő önfeledten csicsergett tovább, a telefonban meg nem látjuk egymás arcát, így volt időm emészteni a dolgot. Mert bizony én az elmúlt két évben gyakran kertészkedtem frissen vagy kevésbé frissen lakkozott körömmel, ráadásul (ó, minő eretnekség!) ilyenkor kesztyűt húztam, amit korábban sosem. Gondolkodtam, bevalljam-e az igazat, de mint több minden, ez is olyan titok, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", így aztán arra jutottam, a "Női piperék"-sorozatba még ez is belefér, legfeljebb nem publikálja a Főszerkesztő asszony vagy majd kihúz belőle (na nem engem a blogról, hanem részeket a szövegből) (netán mégis engem a csávából?). Mindenesetre ma nagyon nyugodt női lelkiismerettel mélybordó lakkot kértem, arra végül is nem lehet azt mondani, hogy piros, tehát a Férj hátha nem tart majd kétnapos mosolyszünetet és a Barátné is megtudja, hogy eddig kígyót melengetett a kebelén, de legalább olyat, aki őszintén szereti a növényeket és ha másért nem is, ezért érdemes megtartani. (Fent nevezett Barátné egyébként azzal kezdte a barátkozást, hogy kijelentette, felvarrja ugyan a szoknyám alját, mert van gépe és mert megígérte, de azt vegyem tudomásul, hogy vele nem lehet női témákról beszélgetni. Azóta - kb. 15 éve - szinte csak ezt tesszük.)
