A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja

Redouté fehérliliomja

Írisz:

Jün Sou Ping írisze

Redouté írisze

Peónia:
Jün Sou Ping peóniája

Redouté peóniája

Pipacs:

Jün Sou Ping kerti pipacsa

Redouté kerti pipacsa

Rózsa:

Jün Sou Ping rózsája

Redouté rózsája

Szőlő:

Jün Sou Ping szőlője

Redouté szőlője