Szokták mondani, hogy az emberek kevés helyen, de ott teljesen egyenlőek. Ilyen: bármilyen pult, horgásztó, és szerintem a szaunaszoba is.
A következő rövid történetekben felrémlik egy-egy érdekes emlék, amely nem pont így, de kísértetiesen így hangzottak el utazásaim során, Magyarországon. Az elmesélések kiszínezése pedig a szereplők anonimitását is biztosítja.
Egy nyugat-magyarországi finn szaunában ülők középkorú hölgyek társaságában. Cseverésznek csendesen, gyerekekről, némelyik unokákat is említ. Ekkor egy fiatal, 30 év körüli srác érkezik be mentolos szauna vizet locsolva a tűzre. Közben belevaló szeánszot tart, úgy csapkodja csavart törülköző módszerrel a levegőt, hogy alig lehet kézmozdulatait értő figyelemmel kísérni. A végén csak annyit mond az őt dicsérő szavakra, hogy „én csak a szaunások között vagyok a legjobb szeánsz; szeánszok között pedig a legjobb szaunás.”
Máskor egy dél-magyarországi gyógyfürdő patinás gőzszaunájába lépek be. Azért a felvezetőben elmesélt állítást is szükséges árnyalni kissé. Hiszen valóban mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Általában az ilyen helyeken mindig örülnek a nyugdíjas férfiak, ha egy fiatal ifjúnak regélhetik el életigazságaikat. Ez most sincsen másképp. Máris egy fogós kérdéssel firtatnak, miszerint, hogy van az, hogy nyugdíjazás előtt évtizedekig 6 hektáron élt a külvárosban Miskolcon? Nem fér a fejembe a dolog, már kérdezném meg, hogy esetleg privatizált… Ellenben gyorsan rávágja, hogy mindenes volt egy gyártelepen, és mivel sokszor ott aludt, így 6 hektáron élt a külvárosban! Elköszönnék a gimnázium óta jól megszokott formulámmal, hogy „szép jó napot”, mire korrekciót kapok: „Szép este van csak, habár a nappal is szép, az estét nem lehet hová fokozni fiatalember!” Még azt is hozzáfűzi, hogy „az élet nem habos torta”.
Ezután a diskurzus után zárom be véglegesen a faajtót.
Végezetül visszatérek soraimmal egy budapesti uszoda infraszaunájába, hiszen onnan nem messze, a Kassák utcai játszótéren írtam ezeket a rövid elbeszéléseket. Évek óta fejemben van egy idős nénivel való társalgás, aki a divat terén alkotott kiváló eredményeket az egyik dél-európai országban, innen a fővárosból indulva. Egy értékes mondata most is ott van a fejemben: „gondolataid és rutinszerű tetteid sose félj változtatni!”

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!