A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

A hangokról Balázs tud professzionálisan írni, én maradok az érzelmeknél, a sejtéseknél, a megérzéseknél.
Szeretem, ahogyan a Faluság blognak nemcsak a szövegei, képei, hanem a hangjai is alakulnak: konkrétan, lásd Képeshangok, és átvitt értelemben is, mint a szerzők írás által megszólaló hangjai.
Három hónapja írunk!
Úgy látom, igazán egyedi hangon kezdünk megszólalni.
Nekem különösen izgalmas, ahogyan a blog szövegei az intertextualitással játszanak: nemcsak egy nagyobb, már létező szöveg- és műveltséghálózatra utalunk rendszeresen, hanem egymás írásaival is folyamatos játékban, állandó oda-visszautalásokban vagyunk. Külön szeretem, amikor egy írásból egy szálat valaki más folytat, gondol tovább, mélyít el.

Az evésen kívül egy másik nagyon fontos alapvető emberi igényünket elégítjük ki: dokumentálunk. Tulajdonképpen egy közösségi naplót kezdtünk el írni - ez lett volna induláskor az egyik célkitűzésem. Ha előre szaladok a jövőben, akkor azt kell mondjam, rögzítjük és ezáltal a jövő számára tesszük hozzáférhetővé, kutathatóvá azt, ahogyan most élünk, ahogyan most érzünk - ez fontos. Az egész emberiség kultúrtörténete a dokumentálásnak köszönheti létét. Írjuk önmagunkat és olvassuk önmagunkat, mert izgalmas, mert érdekes, mert ebből tanulunk.
Újra írott (írás alapú) kultúrában élünk. Mikor pszichológusok és kommunikációelmélészek sérelmezik a szóbeli emberi érintkezések csonkulását, elfelejtik kihangsúlyozni, hogy az írott anyag oldalán viszont pozitív a mérleg. Itt nem a kamaszok rövidítéseire, egyéni kódjaira gondolok - reményem szerint ezek az 'ifjúsági nyelv' kategóriájában fognak maradni, feltéve, ha mi, felnőttek, példát mutatunk, és írásunkban is igényesen fejezzük ki magunkat. Elég sok családbeli és baráti kamasszal állok viber-kapcsolatban, és az a tapasztalatom, hogy amennyiben nem viszonozom borzalmas helyesírási hibáktól hemzsegő szövegeiket, nem kezdem el használni az ő szlengjüket (miért is tenném, nem vagyok a bratyijuk), hanem megtartom az én választékos és igényes nyelvemet, szépen lassan ők is egyre figyelmesebb és egyre magasabb szinten kezdenek el írni, miközben mégis megmarad a frissességük, játékosságuk. Maguk között meg miért ne írhatnának pongyolán? A lényeg, hogy ezt is, azt is tudják használni. Tanulunk egymástól.

Bori tegnapi írásában írt arról, hogy milyen nehéz közeg a szakácsvilág. Én, mint óraadó tanár pillanthattam be az ő tantermi életükbe - mivel nem fognak érettségizni, ezért kommunikáció néven kellett lebutított magyar nyelv- és irodalmat tanítanom. Borzalmas tankönyv, idétlen elvárások, abszolút szakmaiatlan, életszerűtlen hozzáállás. Kiakadtam azon, hogy elvileg Bánk bánt kéne velük vegyek az egyik órán, a következőn pedig tanítsam meg az emojikat. Jól kinevettek, mikor azt feltételeztem, hogy számukra én olyasmiket képzelnék el kommunikáció címszó alatt, mint receptszövegek böngészése, étlap összeállítása, vagány feliratok készítése, képiség és szöveg viszonyának próbálgatása, elemzése - ami nekem is természetesen nagyobb kihívást és érdekesebb munkát jelentett volna. A műveltséget így is könnyen be lehetne csempészni: előbb-utóbb úgy is szóba kerülnének a régi szakácskönyvek, az Eszterházy-lajstromok, a főzés- és evéskultúra, innen pedig már csak egy szempillantásnyira van a divattörténet, a lakáskultúra és ezek megjelenése a szépirodalomban. Életszagú irodalom....
És most egy hónapnyi életszagú csendet szavaztunk meg magunknak - áprilisban szünetelünk, május elsején folytatjuk. Köszönöm, hogy vagyunk!
Mindennapi csemege az írás/olvasás - nekem különösen, mivel én látom őket először.
Egy vágyam lenne még: ha azok is mernének írni, akik eddig nem tették. Annyi minden vár még ránk, annyival színesebb lenne a blog!
Szerettem volna megszólaltatni anyáinkat, hiszen ők a maguk módján szüntelenül mesélnek. Az az ötletem támadt, hogy megkérem őket, hogy azokat a témákat, amiket érintünk, gondolják át ők is, emlékezzenek vissza, hogyan volt, hogyan csinálták, hogyan alakultak a dolgok. Sajnos az egyéni írást nem vállalták, de talán majd tudunk nyitni egy 'anyáink mesélték' rovatot. Jan Assman a Kulturális emlékezetben 40 évben állapítja meg a visszaemlékezés hitelességét. Hajrá!

Rituálék: halottak napja körül kiválasztunk egy szép napos hétvégét és anyuval együtt heten elmegyünk a nagyatádi temetőbe, a barcsi rokonokhoz és mindig megállunk az Ősborókásnál. Az egész kirándulás egy gyönyörűen koreografált visszaemlékezés: én vezetek, Balázs mellettem szendereg, anyu pedig beül a középső sorba, hogy mindenki hallja és már a Pécs táblánál indul a szendvicsosztás és természetesen a mese: az ő gyerekkorában.... Dédapám hogyan hajtotta a lovakat, mikor mit vetettek, mikor mit arattak, hogyan adták le a tejet, milyen krumplifajták voltak ritka kincsek, hogyan kocsiztak Babócsára mulatságra, Kacsótán lehetett kapni a legfinomabb tejfölt, hogyan segített dédanyámnak meszelni, kinek mi volt a feladata a disznóölésen, kinek milyen szokásai voltak.... Évi egyszeri közös csemege, amikor a halottaink tényleg újra velünk vannak.
Írjunk tovább, május elsején találkozunk!