Kislánykorom élménye, hogy – így neveztük dédöreganyánkat: – az Öregnagymama hajlottan, lassan, fakó fekete ruhájában, forró falusi nyári délután dús nyalábokban hozza befelé az udvarba hátulról, a botokkal körbekerített, óriási kénsárga és püspöklila, bólogató dáliafejekkel ékesített kiskertből a fénylő, erőtől duzzadó, a földből frissen kiszedett hatalmas hagymákat.

Üköreganyám, dédöreganyám, öreganyám

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. (Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.) Az Öregnagymama – minekünk magáznunk kellett a nagyszüleinket, dédszüleinket, így tanították szüleink, így volt illő – miután fölfonta a hagymát, szól: „Gyere, gázód mög a hátamat, kislányom!”. Nehézkesen hasrafekszik a nyárikonyha szúrós pokróccal letakart díványán, én, négy-öt évesen, félve lépegetek öreganyám hajlott hátán, meztelen talpam alatt érzem vékony csontjainak ropogását, de ő biztat, hogy nem fáj, sőt jó, jaj de jó, még, csak tapossad, kislányom! Odakint aranylón tombol a nyár.

Dédöreganyám és nagyanyám

Dédöreganyám, nagyanyám és anyám

Amikor, már felnőtt fejjel, én is hagymával foglalkozom, mindig az Öregnagymama, anyáim, öreganyáim jutnak eszembe. Idén elég szép termést takaríthattunk be, jó idő járta a hagymára, megnőtt. Ám hiába szép a termés, valami hibádzik: nem volt dughagymánk az évek óta megszokott, tökéletes Marika-féléből, venni kellett tavasszal a dughagymát, kereskedelmi fajtákat ültettünk: „Zitait”, Stuttgarti óriást, Sonkahagymát, Makói édest.

Zitai

Sonkahagyma

Stuttgarti óriás

Makói édes

Nálunk mindenki csak a Marika szomszédasszonyom-féle hagymát szereti, ami tényleg semmi kívánnivalót nem hagy maga után: van közte bronzszínű „vöröshagyma”, van hosszúkásabb is és gömbölydedebb is a halvány „lilahagymából”, neve egyiknek sincs, a húsuk nem kemény, pont jó, épp csak kellően csípős, ízük pedig fenséges, minden mellékíztől mentes, telt hagymaíz!

Marika-féle dughagyma

Pár éve már, hogy hiányt szenvedünk e kevert, jóságában mégis egységes fajtából, sőt, majdnem teljesen el is vesztettük! A nagy jégverés óta van így, amikor júliusi zölddió nagyságú jég formájában zúdult le az istencsapása, pár perc alatt elverve, tönkretéve az éppen érés előtt álló magnakvalót. Abban az évben bizony hagymamag nélkül maradtunk, hiába szárogattuk óvón a féligérett, derékbatört, a sárba levert nagy magfejeket. Nagy tanulság lett ez, mert évekre kizökkentünk a hagymatermesztés hármas rendjéből: hogy először is a legszebb, válogatott öreghagymát elültetjük magnak, másodszor az előző évben magról vetett dughagymát duggatjuk el evésrevaló hagymának, harmadszor pedig elvetjük az előző évben termelt magot, amiből majd a következő év dughagymája terem meg. A jégverést korábban évtizedekig csak hírből ismertük, elszörnyülködve a tévé képein, hogy ebben meg abban a távoli vagy közeli faluban mekkora kárt tett a jég. Nagy jódolgunkban úgy elbizakodtunk, hogy a hagymamagot évről évre dughagymának mind elvetettük, elosztogattuk, tartalékot a következő évre nem hagytunk.

Hagymaszalma

Ülök hát a faház előtt, abban a tájban, ahol anyáim, öreganyáim élték le az életüket, melengető a „banyanyár” napsütése, és tisztogatom a hagymát. Nyár közepén csak sebtében kiszedtem, ládákban szellősen elrendeztem, a levelét is rajtahagytam, remélve, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy csinos fonatokba én is fölfonjam. Telt, múlt az idő, a hagymalevelek már mind zörgősre száradtak, ideje megtisztogatni így vagy úgy, mielőtt a közelgő esős, párás időben megszívná magát. Mindegyiket egyenként a kezembe veszem, immár harmadszor. Egy könnyű mozdulat, és már vetik is le finoman zizegő, laza, sáros-poros külső köpenyüket, és előbukkan szépséges, fényes, bíbor vagy szalmaszín, selymes, feszes ruhájuk. Gyönyörködtető, ahogy ott sorakoznak, frissen, fényesen, mindenféle fűszeres ígérettel telve! Alkonyatfelé még a dughagymát is megtisztogatom. Ez már újra a Marika-féle jóféle! Jövőre már ezt duggatom el. Helyreáll a rend.

Dióspusztán, 2019. szeptember végén

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?
Nekem kislányként a családi kirándulásaink, evezős túráink során pihenőként, játszótérként használt erdei virágos rétek jelennek meg, ahol elmélyülten szedtem óriási színes virágcsokrot, amíg anyukám a hátizsák tartalmából ebédet varázsolt.
Ma, tanyán élő állattartó gazdaként legelő állataink alapvető élelemforrása a pár hektár legelőnk, illetve fél hektár kaszálónk.
A szakma összefoglaló néven gyepként nevezi ezeket a területeket. A gyep olyan növénytársulás, amelynek növényállományában a fűfélék dominanciája érvényesül. A gyep főként évelő fűfélékkel (részben kétszikű pillangós), valamint egyéb növényekkel állandóan benőtt terület, amely természetes úton emberi beavatkozás nélkül keletkezett (ősgyep), vagy mesterséges úton magvetéssel létesítettek (telepített gyep).
A gazdálkodás célú használatban a gyep elnevezése lehet rét (kaszáló) vagy legelő. A kaszáló olyan állandó gyepnövényzettel borított terület, amelyet rendszeresen kaszálnak, a fűtermést szénaként vagy silózott takarmányként hasznosítják. A legelő állandó gyepes terület, amelynek fűtermését a tenyészidőszak alatt friss állapotban, sarjadzás közben az állatokkal legeltetés útján hasznosítják.
A gyepek csoportosítása több szempontból lehetséges. A gyep eredete, kialakulása; az emberi beavatkozás mértéke, ökológiai adottságok (elsősorban a klíma és talajadottságok) és a használat szerinti csoportosítás. A hasznosítás típusa szerint a nomád pásztorkodástól az extenzív hasznosításon át a fejlett országok intenzív, vagyis magas ráfordítási szintű gazdálkodásáig nagy a változatosság a gyepek használati módjában. A mi kis gazdálkodásunk a környezetkímélő extenzív - közepes intenzitású csoportba sorolható.
A mi kaszálónkon és általában az ilyen jellegű területeken a következő állományalkotó és gyomnövényekkel találkozhatunk:

Állományalkotók:

angolperje

taréjos búzafű

réti csenkesz

réti komócsin

csomós ebír

olaszperje

nádképű csenkesz

réti perje

tarackos tippan

Gyakoribb gyomok:

mezei zsurló

fekete nadálytő

mocsári gólyahír

nagy csalán

lósóska

közönséges bojtorján

Fanni 'futását' megfordítva tettem fel magamnak a kérdést, hogy értelmiségi családként vidéken (igaz izmosan, barnán, egészségesen, kiegyensúlyozottan - ehhem, behhem kecskécském....) mennyire is élünk mi intenzív szellemi és kulturális életet. Mi is az igazi terepe ezeknek a számunka hihetetlenül fontos minőségeknek? A kulturális, szellemi, művészeti vitalitás központja egyértelműen a város (ezért is alakultak ki). Vagy szerencsénkre csak volt? a város. Igen, a netre gondolok.
Ha őszinték vagyunk, mondjuk húsz évvel ezelőtt mi szó szerint megbolondultunk volna vidéken - nem azért mert nem tudtuk volna magunkat elfoglalni, vagy mert nem lett volna min gondolkodni, hanem mert kimaradtunk volna a naprakész (legyen az technikai, művészeti, stb.) tudás áramlásából. Újság. Események. Találkozások.

Drága a jó net, de még mindig olcsóbb, mint hatan elmenni színházba vagy koncertre. Gyerekekkel meg amúgy is kevés helyen lehet hosszasan időzve lenni - kivétel a fagyizó és a játszótér. Ha ketten mennénk, akkor meg gyerekvigyázóról kell gondoskodni. Szóval legtöbbször marad a házibuli! Azaz csinálunk magunknak mozit: a pajtában hófehér lepedőre projektorral lehet vetíteni. Ünneplős, mulatós estében színváltós ledes izzóval lehet partihangulatot varázsolni. A hangerőért meg senki sem szól, mert mindenki olyan messze lakik, hogy nem hallja - felemelő érzés a városi pszt, csssst-ek után. Igaz még csak rövid időkre, de már be tudunk kukkantani egy-két komolyzenei koncertre is - ráadásul igazán helyre narrátorunk van Balázs személyében. Leállítás, magyarázás - kérdezés bármikor. Tanulás.
Természetesen várjuk már az olyan kirándulásokat is, amikor ténylegesen el lehet menni megnézni egy kiállítást: nyugodtan, elmélyülve, csendben.... Szerintem nemsokára.
Társasági életet nem lehet személyes jelenlét nélkül élni, de ugye milyen jó az okostelefon! Valljuk be, van abban valami romantikusan felemelő, mikor az ember lánya a szántóföld közepén a külföldön élő nővérével, vagy valamelyik barátnőjével csacsog, halaszthatatlan üzenetet vált, gyorsan elolvas egy cikket, botanikai vagy gyomnövény határozót használ - net mindenhol van, térerő nálunk például alig, ühüm. Szabadság. Autonómia.
Érdekes megfigyelni, ahogyan az utóbbi években az építészet eljutott a passzívházaktól az aktívházakon át a ma kurrens autonóm ház fogalmáig. A jó öreg önellátás és persze a mindig visszatérő szelídség-elv. Hasonló irányvonalat vélek felfedezni a jelenlegi társadalmi mozgásainkban: egyre több területen önállóak akarunk lenni, legyen az egészségügy vagy oktatásügy és szerencsére igyekszünk ezt talán a lehető leghumánusabbn tenni. Szelíd pedagógiák. Szelíd gyógymódok. Jó. A mi generációnk szerintem ténylegesen és tettlegesen is igyekszik szakítani az otthonról és az intézményekből hozott rossz mintákkal. Egyre több anyukát látok türelmesen, szépen beszélve terelgetni a kölyköket. Egyre többen köszönik, nem kérnek az első tüsszentésre felírt antibiotikumból. És ez jó. Mert mi már máshogyan szeretnénk élni - nem véletlen, hogy többet beszélünk a nagyszüleinkről, mint a szüleinkről. Keressük a mostani életünk gyökereit - egy generációt átlépve kutatunk használható minták után. Néha alig várom, hogy nagymama lehessek....