A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?
Nekem kislányként a családi kirándulásaink, evezős túráink során pihenőként, játszótérként használt erdei virágos rétek jelennek meg, ahol elmélyülten szedtem óriási színes virágcsokrot, amíg anyukám a hátizsák tartalmából ebédet varázsolt.
Ma, tanyán élő állattartó gazdaként legelő állataink alapvető élelemforrása a pár hektár legelőnk, illetve fél hektár kaszálónk.
A szakma összefoglaló néven gyepként nevezi ezeket a területeket. A gyep olyan növénytársulás, amelynek növényállományában a fűfélék dominanciája érvényesül. A gyep főként évelő fűfélékkel (részben kétszikű pillangós), valamint egyéb növényekkel állandóan benőtt terület, amely természetes úton emberi beavatkozás nélkül keletkezett (ősgyep), vagy mesterséges úton magvetéssel létesítettek (telepített gyep).
A gazdálkodás célú használatban a gyep elnevezése lehet rét (kaszáló) vagy legelő. A kaszáló olyan állandó gyepnövényzettel borított terület, amelyet rendszeresen kaszálnak, a fűtermést szénaként vagy silózott takarmányként hasznosítják. A legelő állandó gyepes terület, amelynek fűtermését a tenyészidőszak alatt friss állapotban, sarjadzás közben az állatokkal legeltetés útján hasznosítják.
A gyepek csoportosítása több szempontból lehetséges. A gyep eredete, kialakulása; az emberi beavatkozás mértéke, ökológiai adottságok (elsősorban a klíma és talajadottságok) és a használat szerinti csoportosítás. A hasznosítás típusa szerint a nomád pásztorkodástól az extenzív hasznosításon át a fejlett országok intenzív, vagyis magas ráfordítási szintű gazdálkodásáig nagy a változatosság a gyepek használati módjában. A mi kis gazdálkodásunk a környezetkímélő extenzív - közepes intenzitású csoportba sorolható.
A mi kaszálónkon és általában az ilyen jellegű területeken a következő állományalkotó és gyomnövényekkel találkozhatunk:

Állományalkotók:

angolperje

taréjos búzafű

réti csenkesz

réti komócsin

csomós ebír

olaszperje

nádképű csenkesz

réti perje

tarackos tippan

Gyakoribb gyomok:

mezei zsurló

fekete nadálytő

mocsári gólyahír

nagy csalán

lósóska

közönséges bojtorján

Fanni 'futását' megfordítva tettem fel magamnak a kérdést, hogy értelmiségi családként vidéken (igaz izmosan, barnán, egészségesen, kiegyensúlyozottan - ehhem, behhem kecskécském....) mennyire is élünk mi intenzív szellemi és kulturális életet. Mi is az igazi terepe ezeknek a számunka hihetetlenül fontos minőségeknek? A kulturális, szellemi, művészeti vitalitás központja egyértelműen a város (ezért is alakultak ki). Vagy szerencsénkre csak volt? a város. Igen, a netre gondolok.
Ha őszinték vagyunk, mondjuk húsz évvel ezelőtt mi szó szerint megbolondultunk volna vidéken - nem azért mert nem tudtuk volna magunkat elfoglalni, vagy mert nem lett volna min gondolkodni, hanem mert kimaradtunk volna a naprakész (legyen az technikai, művészeti, stb.) tudás áramlásából. Újság. Események. Találkozások.

Drága a jó net, de még mindig olcsóbb, mint hatan elmenni színházba vagy koncertre. Gyerekekkel meg amúgy is kevés helyen lehet hosszasan időzve lenni - kivétel a fagyizó és a játszótér. Ha ketten mennénk, akkor meg gyerekvigyázóról kell gondoskodni. Szóval legtöbbször marad a házibuli! Azaz csinálunk magunknak mozit: a pajtában hófehér lepedőre projektorral lehet vetíteni. Ünneplős, mulatós estében színváltós ledes izzóval lehet partihangulatot varázsolni. A hangerőért meg senki sem szól, mert mindenki olyan messze lakik, hogy nem hallja - felemelő érzés a városi pszt, csssst-ek után. Igaz még csak rövid időkre, de már be tudunk kukkantani egy-két komolyzenei koncertre is - ráadásul igazán helyre narrátorunk van Balázs személyében. Leállítás, magyarázás - kérdezés bármikor. Tanulás.
Természetesen várjuk már az olyan kirándulásokat is, amikor ténylegesen el lehet menni megnézni egy kiállítást: nyugodtan, elmélyülve, csendben.... Szerintem nemsokára.
Társasági életet nem lehet személyes jelenlét nélkül élni, de ugye milyen jó az okostelefon! Valljuk be, van abban valami romantikusan felemelő, mikor az ember lánya a szántóföld közepén a külföldön élő nővérével, vagy valamelyik barátnőjével csacsog, halaszthatatlan üzenetet vált, gyorsan elolvas egy cikket, botanikai vagy gyomnövény határozót használ - net mindenhol van, térerő nálunk például alig, ühüm. Szabadság. Autonómia.
Érdekes megfigyelni, ahogyan az utóbbi években az építészet eljutott a passzívházaktól az aktívházakon át a ma kurrens autonóm ház fogalmáig. A jó öreg önellátás és persze a mindig visszatérő szelídség-elv. Hasonló irányvonalat vélek felfedezni a jelenlegi társadalmi mozgásainkban: egyre több területen önállóak akarunk lenni, legyen az egészségügy vagy oktatásügy és szerencsére igyekszünk ezt talán a lehető leghumánusabbn tenni. Szelíd pedagógiák. Szelíd gyógymódok. Jó. A mi generációnk szerintem ténylegesen és tettlegesen is igyekszik szakítani az otthonról és az intézményekből hozott rossz mintákkal. Egyre több anyukát látok türelmesen, szépen beszélve terelgetni a kölyköket. Egyre többen köszönik, nem kérnek az első tüsszentésre felírt antibiotikumból. És ez jó. Mert mi már máshogyan szeretnénk élni - nem véletlen, hogy többet beszélünk a nagyszüleinkről, mint a szüleinkről. Keressük a mostani életünk gyökereit - egy generációt átlépve kutatunk használható minták után. Néha alig várom, hogy nagymama lehessek....