A hivatalos iskolai kommunikációkban (lást szülői értekezletek, mikor is meg/nemtudjuk, hogyan kéne csemetéinkkel bánni) nemrég új hang csendült fel: legyenek a szülők többet együtt gyermekeikkel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre, ki merik mondani a felkent pedagógusok, hogy közös a buli, anya-tanár együtt terelgeti báránykáit a nagy, megváltó közös cél felé: az emberré/felnőtté válás felé.
Úgy gondoltam, azt hittem, hogy végre nem kell majd megmagyaráznom, hogy miért visszük mindig magunkkal a gyerekeket a külföldi útjainkra, hogy végre nem kell majd részletesen szabadkoznom amiatt, hogy nagyritkán megengedjük magunknak azt a természetes igényt, hogy ha valamilyen tanulós témában éppen nagyon benne vagyunk, akkor azt a szabadnapjaink rovására szabadon élvezhessük.
Puff. Egyik gyerek feldúlva, másik sírva érkezik haza. Nincs olyan, hogy szabadnap. Tán ha majd hó esik, akkor sem jöttök iskolába? Mire persze a legkisebb őszintén bevallotta, hogy ha esik a hó (mivel annyira ritkán esik), anya megígérte már, hogy természetesen nem kell iskolába menni (mivel még mindig vannak szabadnapjaink).
Elfelejtettem a lényeget: ötös tanulók a gyerekek....
Ezért tegnap, mikor hátramentem a füstölőbe és a kutya-macska védelmi eszközök ellenére egérmotozást hallottam, odaléptem a faládához és egy doboz gyümölcslével a láda oldalához szorítottam az egeret. Igen, tudom.... De legalább már ezen is túl vagyok. Megtörtént végre: sikerült (ha nem is puszta kézzel, de) eltennem egy egeret láb alól. És nem érzek lelkiismeret furdalást. Csak megnyugvást, hogy megvédtem a család élelemkészletét. A miénk. Nem adom.
És persze közben próbálok nem haragudni Balázsra, aki éppen Norvégiában konferenciázik.... Remélem, ott sokkal hidegebb van....
