Most, hogy vészesen közeledik az influenza szezon és ami még aggasztóbb, az egyre szélesebb spektrumban, szélsebesen terjedő korona-vírus, égető szükségünk van, hogy az egyszerű módszereket bevetve hatékonyan tudjunk föllépni a kórokozók ellen.

Antibakteriális hatásuk miatt nagyon sok növényt már évszázadok óta hasznosítanak a népi gyógyászatban, ezek a természetes antibiotikumok. Képesek az egyes fertőzések terjedésének megállítására vagy teljes elnyomására is.

Hajtatásuk, csíráztatásuk elindítása néhány percnyi időt és energiát igényel csak, de hatásuk testet-lelket boldogító. A most felsorolt növényeket csíráztatva, majd frissen, napi szinten fogyasztva jó eséllyel növelhetjük szervezetünk ellenállóképességét a támadó kórokozókkal szemben.

Kerti zsázsa (Lepidium sativum):
Világhírű természetes gyógyszer! Kitűnő a szív-és érrendszerünkre, vérhígító, vérnyomásszabályzó, de jó a bőrnek, helyi kezeléssel pasztaként, emésztésünkre is kedvezően hat. Emellett gyulladásgátló és nyákoldó is. Meglehetősen igénytelen, egyszerűen termeszthető akár lakásban is. Egy napig vízbe áztattam, ezután sekély földbe vetettem. A vetés után már néhány nappal láthatóan hajtani kezd, 6-8 centiméteresre nőnek. Amikor ez megvan, máris szedhető. Folyamatosan, kb. 3 hetente újra vethető. Legegyszerűbben ollóval vágható. Gyerekeknek ez a kis magvetés rendkívül látványos, pár napon belül látják munkájuk gyümölcsét és végigkísérhetik a csírázás, hajtásnövekedés fázisait.

Enyhén csípős íze van. Szendvicsekbe, hideg salátakeverékekhez kiváló. Egy szelet vajas kenyérre szórva például jó kis vitaminbombát alkot.
Én a bio magot az Auchanban vettem, ott a kertészeti részen mindig találtok többféle csíráztatni való magot.

Fokhagyma (Allium sativum):
Azt hiszem, a fokhagyma évszázadok óta köztudott baktérium és vírusölő hatását senkinek nem kell bemutatni. Viszont én ugyanúgy, ahogyan a zsázsát, egy napnyi tiszta vízben való áztatás után (hogy a csírázást gyorsítsuk), egy sekély humusz rétegben meghajtattam. Így a zöld szára apróra vágva, kicsit különlegesebb felhasználásra, szintén friss salátába, egy szelet husira szórva, vagy szendvicsbe rakva szuper ízélményt ad.

Batáta-Édesburgonya (Ipomoea batata):
Itt a kivétel, mert ez a növény nem egyszerűen vethető, hosszadalmasabb folyamat, palánta nevelésével kezdődik. Nálam is ez egyelőre egy kísérlet, ami most úgy néz ki, el is indult.
De kezdjük az elején. Az utóbbi időben nagyon felkapott zöldségféle, de azt gondolom nagyon jó választékbővítő a megszokott krumpli-rizs köret tengelyben. Emellett nagyon jó élettani hatásokkal bír. Csak felsorolásszerűen, mert ez mindenhol megtalálható:
- magas rost és ásványi anyag tartalmú
- A, B, C vitaminban gazdag
- magnézium tartalma miatt szuper stresszoldó
- vas és kálium természetes forrása
- antioxidáns.

Szóval gyökereztetem /hajtatom úgy, hogy a vízbe folyamatosan csak 1-2 cm ér. Nekem már a pici hajtáskezdemények láthatók rajta. Ehhez kb. 1 hét kellett. Ezután meglátom, hogy a levágott gumó elkezd-e alul gyökeresedni. Ha nem, a megnőtt hajtást leválasztva, azt gyökereztetem. Akinek kedve van, tartson velem, kísérletezzetek otthon!
Azonban ha biztosra akartok menni, kertészetünkben májustól isteni lila és narancs húsú palántákat vásárolhattok majd!

Petrezselyem (Petroselinum):
Végezetül egy igazi jolly joker! Gyógyhatásai között olyanok szerepelnek, mint a vértisztítás, lúgosít, teli van flavonoidokkal, vizelethajtó, vesetisztító. Nem is sorolom tovább...

Egyszerűen levágjuk egy fehérrépa csúcsát, ahol a zöldje kezd nőni. Egy lapos tányérra tesszük és éppen csak annyi vizet teszünk a tányérkára, hogy elérje a répadarab alsó részét. Aztán várjuk a zöldikéket. Kb. 1 hét után kezd elindulni. Vigyázzunk: ne lepje el sok víz, mert akkor rohad, viszont mindig tartsuk nedvesen.

Általánosan pedig azt kell tudni, hogy sok-sok fény kell minden növényke életre keltéséhez, így érdemes déli fekvésű ablakba tenni.
Remélem megjött a kedvetek egy kis szobai kertészkedéshez itt a zimankós, ködös januárban is! :))

Balázs legutóbbi egyik cikke (Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után), és egy korábbi cikk (Erdész Fanni: Vissza a jövőbe) is utalt arra, hogy talán az emberiség fenntartható fejlődésének útja egyfajta visszalépés lesz akképpen, hogy visszafogjuk fogyasztásunkat, belátjuk káros szokásainkat, és önmérséklés útján leadunk igényeinkből. Akár visszalépés 200 évvel a múltba.

Vissza a jövőbe

Erre egyszer már nekiláttam írni egy cikket, de aztán abbahagytam, elszégyelltem magam. Volt már ugyanis, hogy egy borocska mellett felmerült a kérdés, hogy ki melyik korban élne legszívesebben, és csípőből azt válaszoltam, hogy egy nappal sem a mosógép feltalálása előtt, és ezt a mai napig fenntartom. Ha az emberiség úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a KÉZ közé veti magát.

Szerintem a közeljövőben (de az csak eufemizmus, igazából soha) ne számítsunk arra, hogy az ember lead majd az igényeiből. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Egyrészről ne áltassuk magunkat: mi itt a világ fejlettebb részén sokkal jobban, tovább és rossz szokásaink ellenére is szebben élünk, mint eleink, köszönhetően a gyógyszereknek, a fejlett technológiának, a demokráciának, a vízellátásnak, az áramnak, a gépeknek, és még az atombombának is. Gyerekeink nem halnak meg járványban, öt gyermekem közül 95%, hogy 5 megéri a felnőttkort, sőt élete hossza is veri a 70-et biztosan. Élelmünk is van, és az éhenhalás mint rém közvetlenül nem fenyeget. Nem úgy néz ki, hogy háború lenne mostanság, vagy ha igen, ne tudnánk menekülni előle valahova. A klímával kapcsolatos veszélyek pedig (vízszint emelkedés, hőség, száradás) valahogy túl vannak az ingerküszöbön még mindig. Persze szép dolog a világtól elbújva élni, de ha beteg lesz a gyerekem jó ha van kocsi és szaladhatok az árammal, gyógyszerrel, vegyszerekkel, gépekkel ellátott kórházba, és akinek 8 órás munkája van, és hiányzik belőle az önmegvalósítás igénye, annak pontosan megfelel a mirelit zöldborsó, és a bontott csirke és örül, ha van mosógépe. Mit köszönhetünk a Rómaiaknak? Például, hogy most itthon melegben, gyermekeim körében, világítás és áram mellett írhatok egy cikket.

A világ másik nagyobb fele pedig... mégis miről mondana le, amikor nekik az az álom, amiben mi élünk?

Szóval, ha tippelnem kellene a világ fejlődésére - és itt most egy lehetséges forgatókönyv következik -, én arra fogadnék, hogy önként és dalolva visszalépni nem fogunk mi sohasem. Ellenben lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés majd megoldja minden problémánkat, mert egyszerűen egyesíti a rólunk felhalmozott információkat és átlép felettünk. És nem azért, mert a gép öntudatra ébred, hanem mert a betáplált információk magukban hordozzák minden problémánk megoldását, csak mi az emberi képességeink, érzéseink, érdekeink miatt azokat nem látjuk, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni. Például mindenki tudja, hogy ha a világ rendelkezésére álló élelmiszert, vizet, pénzt egyenlően szétosztanánk, akkor azzal megoldódhatna a harmadik világ legtöbb problémája, és hosszú távon mi is jól járnánk, hiszen azt is kimutatták kutatások, hogy a nemzeti boldogtalanság párhuzamosa nő azzal, hogy nő az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. De önként soha nem fogunk lemondani javainkról. Ellenben egy számítógép, amely kezeli a pénzügyeinket és rendelkezik ezer olyan infóval mely szerint ez lenne a megoldás, az mechanikusan megoldhatná ezen kérdést kb. 1 perc alatt. Szerintem az alapjövedelem kérdése a hozzá kapcsolt erkölcsi tanítások miatt elfogadhatatlan csak, egy számítógép e kérdéssel egyáltalán nem lacafacázna annyit. Nyilván sarkítok, de lehetne fejlődésünk útja majd ez is. Vagy például veszélyesen nő a széndioxid-kibocsájtás mennyisége majd 30 év múlva, erre egy reggel arra ébredünk, hogy az okosházunk klímája nem indul, és az A-K tartományú rendszámmal rendelkező kocsinkat is fújhatjuk, vitethetjük munkába magunkat a szomszéddal.

Igen, e kérdés felveti majd a szabadsághoz fűződő viszonyunk kérdését. De persze az is elgondolkoztató, hogy az eddigi történelmünk fényében jól éltünk-e azzal, boldogabbak lettünk-e általa.

Addig is a válasz a világmindenség minden kérdésére a 42. Ne essetek pánikba!

Kisgyerek korom óta bennem van a föld szeretete: és ha a földet szereted a kertedet is szeretni fogod. Én szerencsés vagyok, mert olyan gyerekkorom lehetett, hogy érintkezhetett a meztelen talpam és tenyerem a fekete földdel. Családi házunkhoz tartozott egy kis darab földecske, amibe természetesen ültettek a szüleim, de még e mellé volt egy laposi kertünk is, ami fantasztikus módon épp a nagyszüleim kertje mellett volt, szóval mi egy amolyan kertművelő család voltunk, vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy nagyapám volt az, aki ennek az alapját megteremtette és mindenki utánozni akarta őt, hogy minél szebb kertje legyen. Ő nagyon sokat volt kint a kertben, szinte nap mint nap kiment a munka után, hogy rendezgesse, kapálgassa a sorokat. Abszolút nem megterhelő kötelező munkának érezte, épp ellenkezőleg pihentetőnek, lelket melengetőnek.

Kocsis mamával, tatával és édesanyámmal

Szóval igen, onnan elindult már bennem valami, ami megtanított szeretni, megbecsülni azt, amit ebből a dologból ki lehet hozni. Voltak gyümölcsfáink, szőlősorok , veteményes rész, amiben az egész évre megtermeltük a burgonyát, céklát, hagymát, répát és petrezselymet. A gyümölcsfák adták a friss gyümölcsöt és a pálinkát, amiből a közös családi szüret alkalmából kortyolgattak a felnőttek. Természetesen volt egy hatalmas nagy diófa is a kert végében, amit nekem 6-7 éves lehettem senki nem mondott, hogy a burok összefogja a kezemet, emlékszem a suliba mindenki nézte miért sötétbarna a tenyerem, amit a jó kis háziszappan sem tudott lemosni.

A kert mindenkié volt a családban, tehát mindenkinek ki kellett venni a részét a munkából, volt, hogy nehezemre esett a folyamatos krumpliszedés, de soha nem volt egy pillanatra sem olyan gondolatom, hogy ne akartam volna újra és újra kijárni a szabadba.

Így volt teljes a család: éppen közös szőlő szüret a Kocsis tata és mama kertjében

Eredendően mind anyai és mind apai ágon a nagyszüleimtől ezt láttam, hogy becsülik és szeretik a földet, a kertet és hihetetlenül jól bánnak vele. Bizony ők sajnos már nincsenek köztünk, de nap mint nap gondolok rájuk és tervezem, hogy azt, amit ők tettek a kertművelés szeretetével, én is továbbadjam az én gyermekeimnek. Kicsit ugye továbbgondolva és nem rejtegetve ezt a receptet, mint a cukrászok teszik a tradícionális hozzávalókat, így hoztuk létre az Öreghegyi Csemete Tanodát, ahol kertészkedni vágyó gyerekek is részesei lehetnek mindannak, aminek én voltam gyerekkoromban.

Az ihletés magáért beszél, és minden egyes lépés a nagyszüleim iránti tisztelettel fejleszti a Tanoda erősségét. Lesz, van minden egyes évszaknak megfelelő virág, idényzöldség és gyümölcs. Tulajdonképpen ma Magyarországon annyiféle csoda van és ültethető, hogy egész Szadát be tudnám ültetni. És ezzel le is rántottam magamról a leplet, én az önfeledt ültető vagyok mindenféle parképítési szabályok nemtudója a legjobb értelemben, egyszerűen nem tudok az ültetési kedvemnek gátat szabni, újabb és újabb növényke kertembe való beengedésének nemet mondani, ami nem feltétlenül baj, főleg most, hogy a gyerekeknek is minél többet meg szeretnék mutatni.

A kert hatalmas mivolta lehetővé teszi az önfeledt kertészkedést, de természetesen vágyakozom már most a bővítésre is. Az alapot édesapám megteremtette, a kert végébe gyümölcsfákat ültetett, amit el is nevezett az unokáiról Édenkertnek. Megtalálhatóak benne a meggy, cseresznye, szilva, körte barackfajták, de tőle kapott helyet néhány homoktövis is. Terveimben szerepel még pekándió, ezüstcseresznye, kivi, pisztáciafa, mandulafa, málnafa és még sorolhatnám.

Kis kezem munkája már a fügék, málnák, ribizlik és a gránátalmák, amik már teremtek is. Nincs szebb és jobb érzés, mikor gyermekeim kis keze a lombok között dolgozva kutatja a gyümölcsszemeket.

Természetesen ültettem fenyőket is, cserszömörcém, lonicéráim, babérmeggyek, aranyesők, különböző rózsák (imádom őket, annyiféle forma és fajta van), korallberkenyék, természetesen különböző fajta levendulák, somok, zanótok, díszfüvek, selyemakácok, cédrusok, kecskerágók, télálló magnóliák, árnyékliliomok, porcsinrózsák, fűszernövények is díszítik a kertet.

Kerítésnek leylandi ciprust és szilt választottam, hogy zöld elhatárolója legyen a kertnek. Van jókora területen csicsóka, hiszek a gyógyító erejében, inzulin rezisztensként nem hiányozhat a kertemből. Volt alkalom, mikor erről a növényről beszélgettünk és szedtünk a gyerekekkel, a mókásabb gumóknak még nevet is adtak, hihetetlen jó nap volt velük!

További célom még a fajtagazdag hagymás rész, ahol a változatos hagymások friss virágait lehet leszedni, valamint tanulmányozni őket.

Mindenkit csak arra biztatok, hogy kertre fel, ültessünk együtt minél többet, élvezzük a kerti munka örömét együtt a családdal, tanítsuk a legkisebbeket!

Ha kint hidegecske, bent levesecske....

Általános immunerősítésre a hibiszkuszt használom, főleg a gyerekeknek, mivel színe gyönyörű mélypiros és igencsak ízletes: a sok C-vitamintól savanykás. Üdítő hatása miatt este én már nem ajánlom, inkább napkezdő teának, vagy délutáni tanulós italnak való. A kasvirág is jó immunerősítő, de egyáltalán nem finom: ízvilága, szaga és színe a csalánéhoz hasonló, érthetően nem a gyerekek kedvence. A hibiszkusznak csak a csészeleveleit szedem, a kasvirágnak pedig a szirmokon kívül a levelét is.

Megfázásra, taknyosságra és az influenzás tünetek kezelésére eddig a bodza és az akác váltak be a legjobban. Nagyon hasonlóak egymáshoz - mindkettő igazi esti tea: fürdés utánra való, mert felhevít, ellazít, nyugtat és jóféle álomba visz. Ráadásul mindkettő ízletes, látványnak is szép: az aranysárga és a borostyánsárga közötti átmenet. Alapvetően is édeskések, én mézet sem teszek bele, nekem azt amúgy is jobban szeretik a gyerekek kanállal, pár csepp citromlével fogyasztani.

Ha beütött a felfázás, vagy kezdődő húgyúti fertőzés, akkor azonnali megkönnyebülést hoz, ha a fürdővízbe előre lefőzött levendulát vagy kamillát és rozmaringot teszek. Illatfürdőnek is pompás, de fizikailag is hatásos. Utána belülre még egy kis bodza vagy akác, és már mese közben el lehet aludni. Begyulladt fitymákra is kiváló.

Köhögésre a klasszikus lándzsás útifű szirupot adom, ha nem elég, akkor lehet lándzsás útifű teát főzni, de mivel gyógyteásan sötét a színe, így ez sem lett gyerekkedvenc, viszont a kakukkfüvet szívesen isszák. Élénkítés vagy nyugtatás szempontjából semlegesnek mondható, a színe kimondottan kellemes zöldessárga, méz nélkül is ízletes. Egyébként gombás ételekhez nálunk elhagyhatatlan fűszer. Ha semmi nem használ, de még nem jött el a gyógyszerszedés ideje, viszont ott a küszöbön, akkor nincs mese, jön a klasszikus vöröshagyma tea....

A megszárított gyógynövények tárolására kiváló a kiüresedett lisztes zacskó (nemcsak apai nagyanyám csinálta így, az Okos-háznál is rengeteg, lapjára hajtogatott, bekötegelt papírzacskót találtunk, gondolom jó lesz még valamikorra indíttatásból).
A lekvárcímke esetemben (be kell valljam nem feltétlen ökologikus indíttatásból, hanem mert idén éppen ez volt kéznél, és mivel mindig van valaki körülöttem és ezért általában gyors tempóban kell dolgozzak) egy kartonlapból kivágott darabka. A kajszit nem címkéztem, azt úgysem lehet összekeverni semmivel. Ha ajándékba adom, akkor madzagból egyszerűen egy masnit teszek rá. És már megint látom anyám nemtetsző ciccegését, hogy a kupakról nincsen leszedve a matrica: mondhatnám, hogy vizet spórolok a letakarításával, de az az igazság, hogy lusta vagyok és sajnálom rá az energiát és az időt. Jó kis matrica az!

A múltheti zúzmarás napok egyikén kint a kertben:

Kerti madárbirs

Közönséges mogyoró barkája

Minden növényünknek van története: honnan került a földünkbe, ki hozta, hogyan utazott, stb. A bejárati kapu két oldalára Pécs belvárosából hoztunk mogyoróbokrokat: az Árkáddal szembeni nagy parkoló növényzetét pucolták ki és hajigálták be egy konténerbe. Balázs meglátta a két mogyorót, megsajnálta őket (és persze a sajnálaton kívül az is munkál ilyenkor, hogy növényesíteni szeretnél, de mivel most vettél házat, ezért nincsen pénzed rá....) és elkérte. Telefon, hogy jöjjek az autóval gyorsan, mert bokrokat szerzett a kertbe! Ők voltak az elsők, amiket elültettünk. Kezdők voltunk, persze, hogy nagyobbak lettek, mint arra számítani lehet (olyan csenevészek voltak, hogy már az is meglepő, hogy nőttek egyáltalán...), de a kezdők szerencséje is velünk volt: télen-nyáron díszítenek, sőt, télen egyszerűen gyönyörűek!, és ráadásul sokrétűen pozitív szimbolikát képviselnek (nagyon nagy általánosságban a gazdagság és a termékenység jelképei). A kaput egyelőre kényelmesen tudjuk használni, de annyi baj legyen, néha majd kicsit fazonírozom őket, ha eljön az ideje.

Levendula

Rozmaring

Kakukkfű

A kánonok mellett és ellen.
A kánonok megtanítanak látni - megtanítják azt, hogy mit és hogyan kell látni. A kánont tanítják - tekinthetjük alapnak, kiindulásnak, sztenderdnek. Mindenki számára megérthető és elfogadható. Nem veszélyes.
Az alternatív kánonok a hivatalos mellett - nem egyetemes, de nem is szubkulturális (más hangok, halkabb hangok - a kanonizálási folyamatra várva, legitimálásra várva).
Az alternatív kánon felfedezése - megelőlegezés. Túl korán kezdtem el fekete-afrikai irodalommal foglalkozni. Senki sem értett, senki sem értette. Az egyetemen már nem volt annyira idegen. Ma már bármelyik irodalmárnak (szerencsére) cikis, ha nem tudja, ki az a Coetzee....

Valahogyan azt várjuk a művészeti ágaktól, hogy alkotásaikkal azonnal és könnyen hassanak. Adjanak.
Azt, hogy a befogadás is munka, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megint a műveltségnél vagyunk....

A művészetpolitika, hja, kérem, az más dolog. Névtelenségben tartani, felfuttatni a nevét - ismerős kifejezések a történelemből, ugye?

Még mindig nem tudom, hogy adottság, szerencse, vagy tanultság - azt hiszem, ez a három együtt - kell-e ahhoz, hogy értsük az új művészeteket. Általában mindegyikünk bátrabb egy-két elolvasott kritika után. Egyénileg, elsőként véleményt mondani - a jó értelemben vett kritikus felkészült szakember. Közvetítő, fordító.

Azt viszont már tudom, hogy döbbenetes mázli egy művésszel együtt élni. Na, ezt kanonizálnám, minden férj figyelmébe ajánlanám.
Nem megszokott.
A hosszú hajú férfiakról is szívesen írnék egy külön bejegyzést. A szakállasokról is. Most érintőlegesen csak annyit, hogy férfias. Szelíden férfias. Vadan férfias. Erő. Sámson.... Ugyebár már megint a néprajznál, az öltözködés- és megjelenés kultúránál vagyunk. Ebben az esetben is az az átértelmeződési aktus a fontos társadalmi jelenség, amin például a haj hosszúságának az elfogadottsága is alakul. Koronként változik. Kulturális kód.
Monogámként (sokak szerint egyszerűen csak hülyeként) nagyritkán még nekem is fennakad a szemem egy-egy kósza férfin. Hosszú haj és szakáll a szemnek szép...
Te még mindig a rózsaszín felhőcskéden ücsörögsz! Igen, és nem vagyok hajlandó leszállni róla. Mert nem kell. Mert nekem udvaroltak, mert nekem térden állva kérték meg a kezem, mert én hatalmas hassal is légiesen lépkedő dámának éreztem magam, mert én szülés után is szépasszony voltam, mert a mai napig, ha belemerülök valamibe, akkor férjkezek észrevétlenül elmosogatnak (jó, azért nem teljesen lila a köd, elég ritkán fordul elő, de akkor is csodás), mert nemcsak minden horgolmányom elismerés tárgya, hanem családanyaságom is minden tiszteletet megkap. Mert nálunk, ha bárki bármit alkot, akkor az elismerést érdemel és kap.

Az alkotáshoz érzékenység kell. Miféle, honnan jön - nem tudni....
Nem érzékenyen, hanem érzékenységgel viszonyulni a másikhoz, az élethez, mindenhez. Cizellált, kiművelt érzékenység. Idő. Termékeny, tevékeny idő. Mód.

Gyermekkori megalapozás. Verbalitás. Megtanítani kimondani, megfogalmazni - megnevezni minél több érzelmet, minél árnyaltabban, minél részletgazdagabban. Példamutatás. Megtanítani megismerni önmagukat, érzéseiket, indulataikat, vágyaikat, álmaikat. Hangsúlyosan a verbalitás által. Egyre fontosabbnak tartom. Minél műveletlenebb valaki, annál kevesebb szava van. Nem tud megnevezni. A kifejezés által megtanuljuk azt és úgy érezni. Oszcillálás. Wittgenstein - Chomsky, mint mindig.

A gyerekek utazás közben többször elő szokták hozni azt a kérdést, hogy miben lenne más az életük, ha milliomosok lennénk? Szeretik hallani a válaszaimat: tulajdonképpen semmiben (nevelési elv - ugyebár a belga királyi család :)), kivéve, hogy akkor bármikor - akár minden nap - lehetne új könyvet kapni, jobb minőségű hangszereken játszani. Na jó, legóból is több jutna. És ruhából? Ha megtervezed, kiválasztod az anyagot és megvarrod, akkor abból is. Hm, ez jó....

Nekem ajándékoztak egy kerékpárt a tűzvészben odaveszett darab helyett. Ehhez be kellett mennem Budapestre, hát fölkerekedtem. Aztán a városon belül kellett utazgatnom egy kicsit.
Mosolyogtam a világra, s az visszamosolygott reám:
a komor beton aluljáróban fiatal fiú pengette gitárját. Nagyon szépen játszott. Megálltam, hogy előkerítsek minden aprót a táskámból-tárcámból, s ezalatt hallgattam őt. Aztán azon kaptam magam, hogy már rég elővettem a pénzt, de még mindig csak állok. Nekitámaszkodtam a rideg betonfalnak, s megbűvölve hallgattam a gitárszót. Ekkor már a zenész is engem nézett, kérdőn, mire nem szóltam, csak intettem: igen, igen, még egy dalt! Hosszan játszott még, énekelt is, s a végén, amikor megköszöntem neki és bedobáltam az arra szánt fémpénzeket a kalapjába, akkor derült csak ki számára, hogy magyar vagyok magam is (addig turistának vélt – a helyieknek nincs idejük őt hallgatni). Váltottunk pár kedves szót, aztán játszott tovább, hogy mások szívéhez is elérjen a Dal.
Sétáltam tovább, két fonott copfommal játszott a szél, amikor egy fiatalember a villamosmegállóban rám nézett, s őszinte lelkesedéssel kijelentette, hogy „Szépen van befonva a haja, kisasszony!”. No, mondom magamnak, manapság a kisasszony szó legalább olyan ritka, mint a fonott copfos leányok a fővárosban. Egyre emelkedettebb hangulatban mentem, mendegéltem tovább.

Faragó Klára Dominika című képe

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Később sorba kellett állnom egy jegypénztárnál, ekkor már az új biciklim társaságában - melyért ezúton is köszönetet mondok az adományozónak. A pénztáros hölgy bűbájosan mosolyogva magyarázta el, hogyan tudok utazni a kerékpárral együtt, mennyibe fog kerülni az adott szakasz, és a többi fontos tudnivalót (oly’ ritkán tömegközlekedem, hogy rám fért e felvilágosítás). Majd a vonaton a kalauzzal is kedvesen elbeszélgettünk (a kerékpárnak nem is számolt föl jegyet, pedig állítólag kellett volna).
Majd a maradék úton hazakerekeztem szépen, s nagy meglepetésben volt részem idehaza is. Ugyanis még elindulásom után nem sokkal kaptam a hírt kedves szomszédaimtól, hogy egy óvatlan autós (quados, motoros, ki tudja?) elszakíthatta az egyébként bekapcsolt villanypásztoromat, állataim eképpen szétszéledtek. Mit van mit tenni ilyenkor, derűsen intéztem tovább a dolgaimat, megnyugodván, hogy a lovaimat egy közeli tanyán már megfogták, és gondoskodtak róluk. Csak tehenem flangál szabadon a nádasban, mondták, nem engedi magát megfogni. Sebaj, szépen hazamegyek, aztán megfogom, gondoltam. Jól megizzadva a most még szokatlanul erős napsütésben föltekerek a dombra, s látom, hogy az én hűséges Bodzám a leszakított villanypásztor vezetéken belül áll a szokott helyén, s békésen kérődzik. A csavargást elunva szépen visszasétált, hogy idehaza várjon engem.

Kívánhatna-e az ember ennél több kis Csodát egy napra?

In.: A szabadság íze: Fővárosi csodák
https://hu-hu.facebook.com/zakadominika/

A hivatalos iskolai kommunikációkban (lást szülői értekezletek, mikor is meg/nemtudjuk, hogyan kéne csemetéinkkel bánni) nemrég új hang csendült fel: legyenek a szülők többet együtt gyermekeikkel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre, ki merik mondani a felkent pedagógusok, hogy közös a buli, anya-tanár együtt terelgeti báránykáit a nagy, megváltó közös cél felé: az emberré/felnőtté válás felé.
Úgy gondoltam, azt hittem, hogy végre nem kell majd megmagyaráznom, hogy miért visszük mindig magunkkal a gyerekeket a külföldi útjainkra, hogy végre nem kell majd részletesen szabadkoznom amiatt, hogy nagyritkán megengedjük magunknak azt a természetes igényt, hogy ha valamilyen tanulós témában éppen nagyon benne vagyunk, akkor azt a szabadnapjaink rovására szabadon élvezhessük.
Puff. Egyik gyerek feldúlva, másik sírva érkezik haza. Nincs olyan, hogy szabadnap. Tán ha majd hó esik, akkor sem jöttök iskolába? Mire persze a legkisebb őszintén bevallotta, hogy ha esik a hó (mivel annyira ritkán esik), anya megígérte már, hogy természetesen nem kell iskolába menni (mivel még mindig vannak szabadnapjaink).
Elfelejtettem a lényeget: ötös tanulók a gyerekek....

Ezért tegnap, mikor hátramentem a füstölőbe és a kutya-macska védelmi eszközök ellenére egérmotozást hallottam, odaléptem a faládához és egy doboz gyümölcslével a láda oldalához szorítottam az egeret. Igen, tudom.... De legalább már ezen is túl vagyok. Megtörtént végre: sikerült (ha nem is puszta kézzel, de) eltennem egy egeret láb alól. És nem érzek lelkiismeret furdalást. Csak megnyugvást, hogy megvédtem a család élelemkészletét. A miénk. Nem adom.
És persze közben próbálok nem haragudni Balázsra, aki éppen Norvégiában konferenciázik.... Remélem, ott sokkal hidegebb van....

Erzsitől elkértem egy augusztusi levelét, amiben arról ír, hogy miért nem tudott öt percre átugrani növényekért, íme:

Az úgy kezdődött, hogy kaptam 2 kiscicát - de nem lehet őket kint tartani.... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós....
kikelt 1 kiscsibe....
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...
ja, nem maradhatnak az istállóban, mert közben kiderült, hogy ott patkányok vannak...
szombaton el kellett ugrani Villányba lekvárt főzni...
onnan hazaérve este, gyorsan a garázsból egy ezeréves faládát lepucerálni a tyúknak és a leendő többi kicsinek - este még egy van....
vasárnapra is egy, tehát venni kell pluszban...
délelőtt a 15 új jövevény megérkezik az immáron kiglancolt ládába, az első folyosóra, ahol a legmelegebb van, és sok cuccom.... por lesz itt és bűz....
ma az udvarba lépve - hazaérve délután - derül ki, hogy kicsi a láda, a tyúk kidöntötte a vizet, kaját....
padlásról lehoz egy alkatrészeire szétszedett ládát: osb lapok, össze kell szerelni...
fél kilencig nem jött össze... valamit nem jól illesztettem... csomó dolog várt - volna - rám....
a pattogatott kukorica és a két aktív szúnyog miatt ébrenlét és levélírás Juditnak...
ez van most....
aludnom kellene, mert holnap korán kell kelnem...
holnap folytat a szerelés, istállót takarítani, zöldbabot leszedni, blansírozni, vasalni, mosni, kukoricát morzsolni, főzni kéne - hétvégén utazom.... szerdán bent kell maradnom...
ennyi, Kedves Judit ::))
E.

Mi hiányzik legjobban az otthonból? Természetesen a kert. A mozgás szabadsága a kint és a bent között. Lakásban lakva nem a kintbe lépünk ki, hanem egy köztes térbe. Fedett, fűtött, publikus benti tér, ami csak arra szolgál, hogy ki- ill. bevezessen a kintbe és a bentbe. Tulajdonképpen a lakókat hivatott a megfelelő dobozkájukba vezetni. Reggel nem tudom a bőrömön ellenőrizni a hőfokot, ebéd- vagy vacsorakészítéshez nem tudok kiszaladni valamelyik ágyáshoz, hogy újhagymát, petrezselymet vagy sóskát szedjek saláta gyanánt. A gyerekek szintén ezt a kertbe kiszaladni zöldért aktust hiányolják legjobban (főleg az ételeinkből).

A dughagymát és a fiókhagymákat én szó szerint mindenfelé duggatom: egyrészt rengeteget eszünk salátába, kenyérre, levesbe, de még a főzelékeink tetejét is megszórom vele felkarikázva. Tulajdonképpen egész évben van így friss zöldhagymánk. Másrészt pedig illóolajainak köszönhetően kiváló védőnövény a többiek számára, sekély gyökérzetével pedig a föld legfelső rétegét tartja kártevőktől mentesen és porhanyósan. Az elsárguló, elszáradó szárakat pedig vissza lehet vagdosni a földre felszíni komposzt gyanánt.

Friss zöld utáni vágyakozásomat igencsak kordában kellett tartanom, amikor az egyik árnyékos udvar kertjében megláttam a szőnyeget alkotó tyúkhúrt. Merjem vagy ne merjem? Nem mertem....

Humulus lupulus

A villámhárítón felfelé araszoló komlót sem mertem megdézsmálni.

Prágai belvárosi zöldház

Zöld helyett almából még az otthoni megszokott sok helyett is többet eszünk, mégpedig a cseh nemesítésű Sampiont (Champion), melyet az 1960-as években állítottak elő a Golden Delicious és a Cox Orange Pippin keresztezéséből. Mivel ismert mindkét szülő, és mivel otthon nem nagyon láttam még ezt a fajtát a faiskolák kínálatában, hát viszek magokat haza, hátha.... Majd megfűzöm Miklóst, hogy írjon a magról nevelés fortélyairól is, hátha....

Kislánykorom élménye, hogy – így neveztük dédöreganyánkat: – az Öregnagymama hajlottan, lassan, fakó fekete ruhájában, forró falusi nyári délután dús nyalábokban hozza befelé az udvarba hátulról, a botokkal körbekerített, óriási kénsárga és püspöklila, bólogató dáliafejekkel ékesített kiskertből a fénylő, erőtől duzzadó, a földből frissen kiszedett hatalmas hagymákat.

Üköreganyám, dédöreganyám, öreganyám

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. (Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.) Az Öregnagymama – minekünk magáznunk kellett a nagyszüleinket, dédszüleinket, így tanították szüleink, így volt illő – miután fölfonta a hagymát, szól: „Gyere, gázód mög a hátamat, kislányom!”. Nehézkesen hasrafekszik a nyárikonyha szúrós pokróccal letakart díványán, én, négy-öt évesen, félve lépegetek öreganyám hajlott hátán, meztelen talpam alatt érzem vékony csontjainak ropogását, de ő biztat, hogy nem fáj, sőt jó, jaj de jó, még, csak tapossad, kislányom! Odakint aranylón tombol a nyár.

Dédöreganyám és nagyanyám

Dédöreganyám, nagyanyám és anyám

Amikor, már felnőtt fejjel, én is hagymával foglalkozom, mindig az Öregnagymama, anyáim, öreganyáim jutnak eszembe. Idén elég szép termést takaríthattunk be, jó idő járta a hagymára, megnőtt. Ám hiába szép a termés, valami hibádzik: nem volt dughagymánk az évek óta megszokott, tökéletes Marika-féléből, venni kellett tavasszal a dughagymát, kereskedelmi fajtákat ültettünk: „Zitait”, Stuttgarti óriást, Sonkahagymát, Makói édest.

Zitai

Sonkahagyma

Stuttgarti óriás

Makói édes

Nálunk mindenki csak a Marika szomszédasszonyom-féle hagymát szereti, ami tényleg semmi kívánnivalót nem hagy maga után: van közte bronzszínű „vöröshagyma”, van hosszúkásabb is és gömbölydedebb is a halvány „lilahagymából”, neve egyiknek sincs, a húsuk nem kemény, pont jó, épp csak kellően csípős, ízük pedig fenséges, minden mellékíztől mentes, telt hagymaíz!

Marika-féle dughagyma

Pár éve már, hogy hiányt szenvedünk e kevert, jóságában mégis egységes fajtából, sőt, majdnem teljesen el is vesztettük! A nagy jégverés óta van így, amikor júliusi zölddió nagyságú jég formájában zúdult le az istencsapása, pár perc alatt elverve, tönkretéve az éppen érés előtt álló magnakvalót. Abban az évben bizony hagymamag nélkül maradtunk, hiába szárogattuk óvón a féligérett, derékbatört, a sárba levert nagy magfejeket. Nagy tanulság lett ez, mert évekre kizökkentünk a hagymatermesztés hármas rendjéből: hogy először is a legszebb, válogatott öreghagymát elültetjük magnak, másodszor az előző évben magról vetett dughagymát duggatjuk el evésrevaló hagymának, harmadszor pedig elvetjük az előző évben termelt magot, amiből majd a következő év dughagymája terem meg. A jégverést korábban évtizedekig csak hírből ismertük, elszörnyülködve a tévé képein, hogy ebben meg abban a távoli vagy közeli faluban mekkora kárt tett a jég. Nagy jódolgunkban úgy elbizakodtunk, hogy a hagymamagot évről évre dughagymának mind elvetettük, elosztogattuk, tartalékot a következő évre nem hagytunk.

Hagymaszalma

Ülök hát a faház előtt, abban a tájban, ahol anyáim, öreganyáim élték le az életüket, melengető a „banyanyár” napsütése, és tisztogatom a hagymát. Nyár közepén csak sebtében kiszedtem, ládákban szellősen elrendeztem, a levelét is rajtahagytam, remélve, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy csinos fonatokba én is fölfonjam. Telt, múlt az idő, a hagymalevelek már mind zörgősre száradtak, ideje megtisztogatni így vagy úgy, mielőtt a közelgő esős, párás időben megszívná magát. Mindegyiket egyenként a kezembe veszem, immár harmadszor. Egy könnyű mozdulat, és már vetik is le finoman zizegő, laza, sáros-poros külső köpenyüket, és előbukkan szépséges, fényes, bíbor vagy szalmaszín, selymes, feszes ruhájuk. Gyönyörködtető, ahogy ott sorakoznak, frissen, fényesen, mindenféle fűszeres ígérettel telve! Alkonyatfelé még a dughagymát is megtisztogatom. Ez már újra a Marika-féle jóféle! Jövőre már ezt duggatom el. Helyreáll a rend.

Dióspusztán, 2019. szeptember végén