Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Kép: Kovács Janka Hang: Kovács Jónás

Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.

Finnországban a tél hosszú. Nagyon hosszú. Ez nekem most a hatodik. Hogy megszoktam-e? Inkább azt vettem észre magamon, hogy míg az első években a kíváncsiság szemüvegén keresztül szemléltem az éghajlat sajátosságait, az évszakok másságát, az elmúlt ősszel mintha első ízben lettem volna úgy istenigazából tisztában azzal, mi is következik: egy újabb véget érni nem akaró tél - és a gondolattól gombócot éreztem a gyomromban. Beszélgettem finnekkel erről, ők azt vallják: nincs gond a téllel, csak hó legyen. Azért én látom rajtuk, milyen nagyon tudnak örülni egy meleg nyári napnak - tán egy nép se ennyire, mint ezek az északiak! Ilyenkor télen viszont sietősek a lépteik, és napszámra nem látni a szomszédokat, úgy bevackolják magukat jó meleg házikóikba.

De a hófedte vidék tényleg gyönyörű! Amikor mindent beborít a puha fehér hótakaró, barátságosabbá válik a táj, tompul a sötétség. És a gyerekek boldogok, az udvar igazi gyerekparadicsommá válik: négykézláb kúsznak-másznak, épül a hódomb, hóalagút, hókunyhó, siklik a szánkó.

És lehet felnőttként is újra gyereknek lenni, közösen építeni a hókunyhót vagy felülni a kicsi mögé a szánkóra, és fékezés nélkül (ez fontos!) siklani az utca végi lejtőn, ááááá! Aztán kipróbálni a még meredekebbet, de ez még a jövő zenéje.

És akkor - a kissé kacskaringósra sikeredett bevezető után - elérkeztünk a korcsolyázáshoz. A korcsolya a szememben egy nagyszerű téli örömforrás. Lehetőség van rá bőven: Finnországban a sportpályák télen korcsolyapályákká változnak, melyeket bárki szabadon használhat. Hát nem fantasztikus?!

Akkor most elmesélném az én korcsolyás történetemet... Még az első télen vettünk korcsolyát mindketten: Robi is, én is. Egyszer vittük jégre. Aztán Robi bevallotta, félti a fájós derekát: egy rossz mozdulatnak (hát még egy esésnek!) beláthatatlan következményei lehetnek. Én meg hamarosan várandós lettem, és én sem szándékoztam korcsolyázással növelni sokszorosára az elesés kockázatát. Bőven elegek voltak a jeges-síkos utak. Egy szó mint száz, a korcsolyák visszakerültek a dobozukba, költözéskor pedig fel az emeleti kisszobába, ami jelenleg is raktárként szolgál. Azóta eltelt pár év. A gyerekek már nem olyan kicsik, léteznek hosszabb-rövidebb időkre már nélkülem is, gondoltam hát: elő azokkal a korcsolyákkal, legalábbis az enyéimmel. Szegény Robi nem kis küzdelmek árán szabadította ki azt a bizonyos dobozt az időközben szintén az emeleten elszállásolt kacat-tömkelegből.

A falunk sport- illetve korcsolyapályája (lásd a fenti képen) közvetlenül imádott játszóterünk mellett található. Múlt szombaton felkerekedtünk. Úgy terveztem, hogy én korizok kicsit, közben a gyerekek átmehetnek Robival a játszótérre.

Egyszerre értünk oda egy apukával, aki szánkón húzta két pöttöm kislányát és egy nagy Hello Kittys táskát. A táskából a leánykák lábára korcsolyák kerültek, és a két csöppség már ment is a jégre! Kitartóan gyakoroltak, ha elestek, feltápászkodtak, mentek tovább, miközben az apuka - szintén korcsolyával a lábán, könnyedén - tolta le a havat a pályáról. Én is gyakoroltam, ha nem is könnyedén, de legalább esés nélkül. Csak kicsit tudok korizni, jó lenne belejönni, ügyesedni. Gyerkőceim egy ideig csoszogtak a jégen, aztán bóklásztak kicsit a behavazott játszótéren, csúsztak egyet a csúszdán. Végül még egy traktor is elindult nagy örömükre a közelben. Közben más családok is érkeztek, újabb korcsolyázó apróságokkal. És egy 7 éves forma kisfiúval, hokiütővel, koronggal felszerelkezve.

Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a finn gyerekek igencsak hamar elkezdenek ismerkedni a téli sportokkal. Az óvodában és az iskolában is oktatják a síelést, korcsolyázást. Ádám ovijában is volt tavaly egy síelős hét, elsősorban a nagyobbaknak, de Ádám - aki akkor még csak 3 és fél éves volt - nagyon érdeklődött a dolog iránt, így vettünk neki felszerelést, hogy csatlakozhasson. A korcsolya iránt most nem mutat akkora érdeklődést (feltételezem, hogy fél az eséstől), inkább rögtön jégkorongozna...

Itt tartunk a korcsolyás történettel. Folytatásban reménykedem.