Nagytakarítás, nagymosás. Az idősebbek városban és falun egyaránt komolyan veszik azt a 'parancsot', hogy Húsvétra meg kell tisztulni, mégpedig kívül-belül. Ez is olyan megfoghatatlan, mégis a nők számára jól kitapintható követelmény - elvárás. A mindennapi beszélgetésekben egyértelműen (még ha udvariasan is) megjelenik, mint központi téma: Hogyan haladsz a takarítással?, Az ablakokkal készen vagy már?, Az ólat már kiganéztam, már csak meszelnem kell!, Látom, te is kivitted az ágyneműt a napra!, és így tovább.
Érdekes, finom tapogatózások ezek, helyezkedések, elhelyezések.

Az ablakpucolás mindig fontos aktus, hiszen a legláthatóbb (ezért a legneuralgikusabb pont?) felületről van szó, a ház szeméről, főleg ugye az utcafront felé.
Nagyon szeretem Rozi nénit, már említettem. A kicsi felső ablaka a konyhánknak az ő házuk oldalán lévő bejárati ajtajára néz - innen lesünk ki a másikra, hogy minden rendben van-e. Az első telünk utáni első tavaszon az az ablak kimaradt a nagy suvickolásból (már nem emlékszem pontosan, hogy nem találtam-e elég koszosnak ahhoz, hogy annak is nekiálljak, székre felállni, pepecselni, jajjaaaaj, vagy pedig tényleg elfelejtettem - sajnos valószínűbb az első változat, uff). Mikor mentem tojásért, meg is kaptam a finom megjegyzést: ha sietek, még Húsvétra az is bele fog férni. Nem bántás ez, nem piszokoskodás, hanem az idősek elvárása a fiatalabbak felé, hogy rendesen csinálják meg a dolgokat. Hogy egyszerűen rend legyen. És én jó kislány vagyok - ha még sokszor oly lázadó is -, tehát megpucoltam!

És ugye ne felejtsük el bevallani, hogy a hosszú tél után milyen sokkoló az első éles tavaszi fényben meglátni a szobát, a konyhát.... Hirtelen nem is értjük, hogyan nem vettük észre eddig, hogy ekkora kosz van, hogy ennyi minden csak úgy felhalmozódott, beporozódott, elhasználódott, elkoszlott. És ekkor elementáris erővel ránk tör a takarítás! És Balázsra a meszelés.... Ami azt jelenti, hogy utána is rám tör a takarítás.... Viszont az eszelős-meszelős takarítás után csudajó! Az illat, a látvány - ünnepi!

Ha kisüt a nap, végre nem gond a ruhaszárítás, a lemenő napot megelőzve mennek be a házba szép sorban a megszáradt ruhakupacok. A rutinosak azt is percre pontosan megmondják, hogy mikor érdemes bevinni a vasalnivalót ahhoz, hogy éppen annyi nedvesség maradjon a szövetszálakban, ami kényelmessé teszi a vasalást.

A falu nem nyerte meg a támogatást a csatornázásra, most egyedi gyökérzónás szennyvíztisztítók megvalósításához várjuk a pályázati eredményt. Zöldek lévén mi hiszünk benne és várjuk, sokan kételkednek és hitetlenkednek. Sokan pedig addig is a falut keresztülszelő patakba engedik a mocskukat, mivel a szippantás drága, tényleg drága. A házakból kiinduló gusztusos kis csöveken folyik az árokba, a patakba az illatos, néha kevésbé illatos lé. Nem is olyan lassan pedig belecsordogál a halastavakba - mi is szeretünk halat enni.

A loccsantás: gyerekkoromban a nyarakat Nagyatádon a dédszüleimnél töltöttem. Dédanyám meghatározó nő volt számomra, az elementáris földies nőiséget képviselte. Mezítláb, szoknyában, a kendő alatt kontyba font hajjal, mindig mosolyogva. A vízzel mindig spórolni kellett (mint most, csak most már erősebb a környezetvédelem jelszó, régen egyszerűen csak nem pazaroltunk - nálunk soha senki sem pazarolt - lagom!), folyó vízben semmit sem mostunk, a vájlingból pedig nem a lefolyóba ment a víz, hanem kiloccsantottuk a kertbe. Én is loccsantok, de dédanyám loccsantása az valami nagyon más volt, az olyan igazi, nagybetűs 'a loccsantás' volt: könyökből indult (semmi heves vállból erőlködés), diszkrét csuklómozdulat követte, majd a repülő víz halk súrlódása a levegőben, végül a plottyanás a földre - tökéletes célzás.

A csobbanás: a kertben állt egy hatalmas bádog kád, reggel kivittük a napsütötte fűre, vödrökkel feltöltöttük a kútból felhúzott vízzel, és délután már lehetett is mosakodni, játszani. A fürdés végeztével pedig kimertük a vizet a virágokra.
Mikor még csak kijártunk a házhoz lakhatóvá tenni azt, még kádunk sem volt, hanem, mint Fanni posztjában a gyerekek, beleültettük a skacokat egy-egy vödörbe. Szuper volt! Aztán fejlődtünk: beszereztünk egy hatalmas régi fateknőt és abba kerültek sorba a gyerekek. Esti zárásként kis vödrökkel mi is meregettük a virágokra az értékes vizet.

Írok egy sorozatot az anyagokról, amiket használok - ezek egyike a vályog. A vályog igazából sár, amit építéshez lehet használni. Vidéken a sár nem pejoratív fogalom, egészen más, mint a piszok, amit lesöprünk a járdáról: a sár az az univerzális, gyúrható valami, amit azzal, hogy felhasználjuk és kiszárítva megköt, egyben meg is szelidítjük. Ha újra "kivadul", vagyis összedől a ház, elkopik vagy elázik a fal vagy épp eláraszt minket az iszap, ismét porrá válik a szemünkben: termékeny talaj lesz, tehát beindul benne a slow wood processz. Szóval a vályog az a sár, ami a cipőnkre akar ragadni. A lényeg a ragadás: cuppog, lehúz, bármin fennragad, csak hogy velünk jöhessen. Hiszen a piszok is gyökeret ver bármin, és azért ennyiben mégiscsak hasonlítanak. Ha valamit össze tudunk piszkolni, akkor vályogozni is tudunk rá.

(Kenti Nito Throwing for the Unforeseen c. installációja, 2012)

A vályoghoz amúgy szoktunk használni különféle adalékokat: szalmát vagy más szálas anyagot, homokot. Azért van ez, mert anyagának elég nagy része agyag, ami nedvességre kitágul (emiatt lehet belőle vízzáró réteg), száradásra összemegy = kireped. Az adalékok segítik abban az egész trutymót, hogy a mérete ne változzon annyira, ezáltal nem is tágul, nem is törpül = nem nagyon repedezik. Az emberek amúgy általában tartanak a kirepedezéstől, úgy érzik, hogy ez valami rossz előjele: kireped a plafon, mielőtt leszakad stb. Én viszont azt vettem észre, hogy a málló agyag-kirepedés mellett van az erős repedés is, ami mögött a fal továbbra is egyben van, és ha tetszik, így is hagyhatjuk, de egy újabb réteggel ki is tölthetjük a réseket, amik már csak kevésbé fognak repedni, míg egy újabb átkenés azt is elfedi. De mondom, lehet akár szalmát vagy más hasonlót (akármit, ami szálas anyag, és később bomlik, mint megszárad: gyapjú, kender, műszál:) stb.) is használni hozzá, ami kicsit meggyorsítja a folyamatot, meg dekoratív is lehet. Ki hogyan. Szóval eddig van cuppogós és szálas anyag. A recepthez még víz kell, ízlés szerint: ha falra kenjük, lehet hígabb, ha fal lesz belőle, lehet sűrűbb. Valamivel érdemes összekeverni őket (én egy rudat használok, amivel átforgatom), aztán lehet menni mást csinálni egy pár órát, és ha esetleg a napon állt a cucc, akkor nemsokára puha meleg vályog vár minket. Lehet kenni, dobni, hangulat szerint!

(vályog-glitch stílusú fal nem túl szószátyár pinterest-forrásból)