A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?
A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.
A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.
A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.
Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.
A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.
A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.
Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....
Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.
Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.
A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.
Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....
Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.
A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.
A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.
Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.
Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.
Természetesen Janka fotók
