Parasztvasárnap

Eltemettük anyai nagyanyámat.
Genetikai találkozó: hasonlóságok, ismerős vonások, felismerések, a közös ősök ereje - származás.
Tágabb értelemben vett családi együttlétek: a halál felszabadító erejénél fogva már ki lehet mondani, el lehet mondani, szóvá lehet tenni. Nemcsak suttogni, hanem mesélni is lehet. Már nem fáj neki. Már nem bánt annyira.
Előválogattam a családi fotótárból a mamiról és a többiekről készült régirégi fekete-fehér fényképeket. Nevetések, csodálkozások: nagyanyám csinos szépen, nagyapám fess fiatalként, nagynéném bohém könnyedséggel, anyám magabiztos divatosan, ükanyám mellett az első unoka a babakocsiban....
És akkor a lábodi Pisti elővett Katica néniről (értsd rajta az én dédanyámat) egy fiatalkori képét. Gyerekkori arcát láttam már, az idős testközelben melegített. De ezt az arcát eddig még nem ismertem. És végre meséltek: többen többfelől összeraktak egy lehetséges történetet arról, hogy a gazdag Csicskó Ferkó (értsd rajta dédapámat) miért kellett kőház helyett zsupposba vigye feleségét. Büntetésből. Mert a Katica hagyta a bálban, hogy a cigánygyerek megtáncoltassa. Szégyen!

enter image description here
Dédanyám, született Gasparics Katalin, Katica

Gyermeki megnyugvás: nemcsak én láttam szépnek, hanem egyszerűen szép volt. Szép nő.
Soha senki nem mondta a családban. Nem volt fontos? Lehet. Miért fontos nekem? Nem tudom. Irigység? Nem. Titkon kicsi vágyódó keresgélés önmagamon, hogy hátha énbelém is jutott valami ebből a szépségből? Lehetséges. Őszintén megnézve: sajnos nem. Talán tényleg csak annyi az egésznek a jelentősége, hogy gyermeki szemem igazat mondott. Jól láttam. Nemcsak szépnek látni, hanem szépnek is lenni.

Irmával kuncorásztunk azon, hogy a blog időjárás-tükör is: parasztünnepkor, vagyis eső esetén hirtelen mindenki hajlandó nekiülni az írásnak.
A hangfarmos növényleírás-lehetőségek a vihar áldozatai lettek, mert csendesen megnyugtató esőben lehet írni, de vízözön esetén ugyebár menteni kell a menthetőt, pedig alapjaiban érdekes egy magányos műfajt közösséginek megtenni. Balázzsal sokszor méláztunk már azon, milyen jó lenne egy olvasótábor: mindenki nyugiban azt olvasná, amit szeretne - és még csak beszélni sem kellene róla....
(Tulajdonképpen hasonlóban volt már részem, azt tájfutó csapatversenynek - hihetetlen önellentmondás - hívták: mindenki lefutja a maga egyéni pályáját az erdőben, az eredményeket meg összegzik.... A mások számára láthatatlanul zajló, önálló egyéni teljesítmények összességét nevezhetjük-e csapatjátéknak?)

Az elmaradt növényleírásokat bőven kárpótolja, hogy a hangfarmosok egyre bővülő számban küldik a kért beszámolókat - írás helyett legalább írattam....

Na, a két szálat, hogy összesodorjam, meg kell állapítsam: sokszor az egyik kezünkkel temetjük a régit, a másikkal meg már világra is segítjük az újat. A közhelyek ugyebár attól működnek, hogy előbb-utóbb mindannyian átéljük őket.