Kép: Nagy Anita; hang: Pap Zoltán

Az idei télvége kedvez a benti munkának (mivel nem kedvez a kintinek), ezért lehet például kódolni. Ennek eredménye lett a nyolcadik képeshang, valamint néhány egyszerűbb játék vagy hangszer is. Voltaképpen az, hogy minek hívjuk, egyremegy - fontosnak tartom, hogy a kettő egy kategória lehessen: a gyerekek ugyanúgy használhassák az élmény kedvéért, mint ahogy azok is, akik már nem gyerekek, esztétikai értéke miatt. Persze itt az esztétikum inkább a digitális nyelven értendő. Mindenesetre ez az összekapcsolódás ad lehetőséget arra, hogy a játékból a tanulás vagy a munka felé keressünk utat.

Az egyik, amit most mutatok, a pattogtattató nevet viseli, és bár elég régóta kotlok rajta, nincs túlbonyolítva. Egyszerű fizikai szimuláció, amelyben a felhasználó kattintásra tud újabb labdákat elereszteni, amik a beállított gravitáció szerint pattognak, valamint fokozatosan el is tűnnek. Eközben pedig olyan hangot adnak ki, amit pozíciójuk, sebességük, eltűntségi állapotuk határoz meg. Egyébként kicsit kotlós hangot.

Itt egy kép róla:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/pattogtattato.html

A másik egy kicsit kiforrottabb - az előzőből született, de immár nem pattogást, hanem forgást szimulál, és egy-két dologban továbbléptem rajta. Forgattató a neve, és nem meglepő módon különböző, a homokóra és a csokornyakkendő közötti formákat mozgat, miközben visszapördülve hangot ad ki. A formák léte itt már tőlünk is függ: a felhasználó egérmozgással újra tudja éleszteni a lelassult/eltűnőben lévő objektumot (happy end...) A hangot szintén a forgó valami(k) állapota határozza meg. Jolán pl. úgy használja, hogy egy pontban indít 10-15 formát, utána máshol is ugyanezt, és időnként újrapörgeti az elhalványulókat.

A pörgettető képe egy olyan állapotban, ahol több felhasználó is ad hozzá dolgokat:

És itt lehet kipróbálni:
http://kbalazs.periszkopradio.hu/egyeb/forgattato.html

Mindkét esetben érdemes játszani a vezérlőparaméterekkel! Elviekben az alkalmazások többfelhasználósak (vagyis ugyanarra az oldalra bejelentkezve látjuk/halljuk azt, amit más is csinál (más szín jelöli a másik felhasználó objektumait), de ez a képesség tesztelés alatt áll, és gyakran inkább lekapcsolom. Ha használat közben más színű dolgok is elkezdenek pattogni/pörögni, az azért van, mert megy a hálózati kapcsolat, és valaki más is használja ezt az alkalmazást.

{Szokásos technikai megjegyzések: mobil kütyükön még mindig nem megy (megpróbálok legközelebbre egy olyat is csinálni:), a számítógépes böngészők közül pedig Safarin, Firefox-on és Chrome-on teszteltem - kisebb-nagyobb döccenőkkel, de mennek. A Safarin például minden szuper, a Firefox-on egy idő után beakad a hang (ami lehet, hogy nem is baj), a Chrome-on pedig a mozgások szaggatnak, viszont jó a hang.}

Jó és gyors télvéget kívánok hozzá!

Mi nekem a biztonság, avagy mitől félek? Azt hiszem az életteremben igazából nem félek, biztonságban érzem magam. Csak nagykapunk van, amit csak éjszakára illetve akkor zárunk, ha nem vagyunk itthon, vagy tényleg nem akarunk senkit látni. Így tehát a kapun elvben csak az nem jön be, aki nem akar. Nem zavar, mert mivel csengőnk sincs, aki bejön, vagy bejönne a kapun dudál, vagy kiabál. Jelzi, hogy beljebb jönne, és a jó fülemmel általában meg is hallom. Nekem ez itt elég biztonság.

Biztonságos a falu a gyerekeknek is. Kicsi koruk óta tanulják, tanítjuk őket, hogyan közlekedünk a faluban. Mivel sok helyen nincs járda, az út szélén megyünk, ha kocsi jön félre állunk, sőt meg is állunk. Az egyszerűbb utakat tudják is már szinte mióta járni tudnak. Hogyan megyünk a mamához, unokatestvérhez, boltba, egy-egy baráthoz. Már 5 évesen ezeken az utakon tudtak, és mertek is egyedül közlekedni. Most már ugyanezt tanuljuk, csak biciklin. A főútra egyedül még biciklivel nem mehetnek a forgalom miatt, de ott van járda.

(http://diafilm.osaarchivum.org/public/?fs=2682)

Sokszor elcsodálkozom azokon a szülőkön, akik még a 14-15 éves "nagy lovakat" is kocsival szállítják falun belül. Minek is? Legyen bicikli, legyen rajta elől-hátul világítás, és a gyereket meg kell tanítani közlekedni.

Budapesti vagyok, külső kerületben laktam gyerekkoromban, ott jártam iskolába. Elsősként a második félévben már egyedül mentem haza. Másodikban ez már teljesen természetes volt, pedig az az iskolaépület már nem két sarokra volt. Havonta egyszer be kellett menni a Kossuth térre fogorvoshoz. Két alkalom után ezt az utat is önállóan tettem meg. Iskolából adott időben ki, buszra felszállni, metróba beszállni. Kezemben a kis papír a megállók nevével és színével. Egyedül utaztam, apukám várt a Kossuth téren az állomáson. 10 évesen így már az egész metróvonalat ismertem, és a ma oly sűrűn emlegetett 3-as metróra átszállva szintén egyedül mentem a nagymamához a Lehel térre. Természetes volt, sosem féltem.

Ha az ünnepnapok az általában vett emberek érzéseit, vágyait fejezik ki (még akkor is, ha az egyes ember számára ezek néha csak szabadnapok), akkor ezek között a magyar nép reményteli és tragikus érzéseinek foglalatát képezik szabadságharc-napjaink. Pontosabban: csak a forradalmak kitörését tudjuk ünnepelni, mert a végük valahogy nem a terveknek megfelelően jött össze. Nyilvánvaló és mégis félelmetes lehetett fővárosinak, városinak, vidékinek, átutazónak egyszerre azt megéreznie, hogy valami történni fog, valami változik, és ebben neki is, mindenkinek része van... (És ha ebbe az érzésbe még a szabadságharc reménytelensége is vegyül!) Rengeteg versünk, dalunk és filmünk szól a szabadságról, és mégis, rabságban, nyomás alatt élünk. Nem érezzük azt már, amit a '48-asok már természetesnek vettek. De majd.

Egy szabadság"madár" 2011-ből, ismeretlen alkotó műve

Addigis, amíg eljön az a majd, leírom annak az országnak a három jellegzetességét, ami a képzeletemben él. Szóval, abban az országban ...
- Biztonság van. Bezárhatod az ajtódat, de nem szükséges. Nem megy be más. Kimondhatod a véleményedet a munkahelyeden. Nem rúgnak ki (vagyis nem ezért), nem kell félned. Sőt, megbecsülnek, amiért önállóan gondolkodsz. Elmehetsz tüntetni, vagy tüntetést szervezhetsz. Attól még elfogadják a más-véleményedet, és te is elfogadod a más véleményét.
- Demokrácia van. Okos, ráérő és független emberek hatalmi érdekektől mentesen egymást meggyőzve konszenzusra jutnak, és aszerint is cselekednek. Az őket meghatalmazó polgárok pedig elfogadják döntéseiket, de ha nem értenek egyet valamivel, merik jelezni. A politikusok meghallgatják őket, és ezt figyelembe véve vitatják meg még egyszer. Addig teszik ezt, amíg mindenkinek jó nem lesz. Kölcsönös bizalom áll fenn a társadalom különböző szintjei között.
- Környezettudatosság van. Ez nem csak egy szlogen. A lélegző élőlények a légtermelő növényekre vannak szorulva, és ezt a felismerést az élet apróbb és nagyobb ügyeinek szervezése során mindenhol alkalmazzák is. Cselekedeteik ezérthát organikusak, alázattal idomolnak a környezetükhöz, annak tudatában, hogy a természetnek is szüksége van rájuk valahol, valamilyen formában. Mindenki tudja, hogy ebben az összekapcsolódásban fontos szerepe van, és azt is tudja, hogy hol a helye.

Valami ilyesmi irány érdekelne. Vagy egy olyan lehetőség, ami efelé mutat. De ezekért a célokért tenni kell. Csendes munkával (ahogy Heisenberg írja a "nagy korszakok" utáni kutatómunkáról), figyelemmel, tervezéssel. "Tervezni pénz nélkül is lehet" - szoktuk mondani otthon. Vagy akár mozgástér nélkül is - gondolom most hozzá.

Hogyan is élünk? Milyen az életstílusunk? Milyen elvek szerint rendezzük a mindennapokat?
A számomra alapvetőnek tűnő normalitásnak svéd neve a Lagom, a dán megfelelője a Hygge.

Életstílus, életmód, életvitel - elvek a gyakorlatban.

"Nem túl kevés, nem túl sok - éppen elég."

Ahogyan anyáink és nagyanyáink mondják: középút és mértékletesség! Apró örömök észrevétele.

Úgy tűnik, ezeket az alapvető értékrendbeli normákat tanulni kell, nem evidenciák, hanem kialakítandó minták és attitűdök, ha tetszik, elvek a gyakorlatban. Ezeket az apróságokat is jó néha kimondani, leírni, elolvasni. Ilyenkor kicsit elgondolkozhatunk magunkon, megvizsgálhatjuk cselekedeteinket, és ami még fontosabb talán, az azokat mozgató erőket és gondolatokat.

Az 'éppen elég elve' akkor válik Lagommá, ha az élet minden területére kiterjesztjük, amikor 'pont helyesen' cselekszünk. Egyfajta egyensúly, amit mindannyian keresünk.

"Lagom az, ha elfogadjuk egy barátunk meghívását, hogy nála töltsük a hétvégét de magunkkal visszük a saját ágyneműnket, mert úgy tisztességes, ha nem kell még mosnia is utánunk." (8.o.)
Családdal és barátokkal mi is így szoktuk, mindenki hozza-viszi legalább a párnáját, egy-két takarót vagy hálózsákot. Megvan ennek a rituálénak a maga végtelenül vicces koreográfiája: reggel felkelsz, a langyos ágyneműt összehengereled, majd azon melegében hurcolod ki a csomagtartóba a már előzőleg bekészített bőröndök tetejére. Megérkezéskor az üdvözlés után máris lehet behurcolkodni, immár fordított sorrendben. És persze az ajándékok valahogyan mindig legalulra kerülnek...
Falun ez a költözködés hangulat könnyebben kivitelezhető, észrevétlenebb, hiszen az udvaron kell csak átmenni, a városban pedig az egész társasház látja, hogy megint a kispirosszívecskés huzat van felhúzva. Amíg kicsik voltak a gyerekek, a vendégségeknek ez a része sokkal egyszerűbb volt: egy ágyban, egy paplan alatt két gyerek is elfért.

"Lagom az, ha pusztán a maradékokból ütünk össze egy vadonatúj vacsorafogást, mivel a pazarlás halálos vétek." (9.o.)
Faluhelyen tényleg kevesebbet pazarolnak az emberek, vagy csak kevésbé szembetűnő, nem tudom. Mindennek amúgy is helye van, mindennek szerepe van, szinte semmi sem megy veszendőbe: ami már sült zöldségnek vagy kompótnak sem jó, az megy a komposztra, ami a tányérokon marad, az megy a cicáknak, kutyáknak. Az ember olyankor sem érez lelkiismeretfurdalást, ha a kamrában felejtett pár almát, hiszen komposztra is mindig szükség van. Falun az ember eltesz mindent (jó lesz az még valamire alapon), hiszen van rá helye és előbb-utóbb valóban szüksége lesz rá, mert pont az az apróság fog hiányozni.

Az élet és a munka egyensúlya (20.o.). Szerintem ezt a vágyunkat az anyaság versus munka kapcsán kellőképpen kifejeztük.

Egyenlőség és családi élet (29.o.). Ha gyermek érkezik, az apák és az anyák is három hónapnyi fizetett távollétet kapnak a munkahelyüktől. Andi írása jut eszembe a családi gazdaságok több generációsságáról - letűnt világ, viszont van modern megoldás!
Emlékeztek milyen, mikor az első két hét után apuka fekete karikás szemmel trappol a munkahelyére, a baba visszaaludt, hát te is behunyod kicsit a szemed, jaj de nagyon jó, és teljes a malőr, kócosan, gyűrötten nyitsz ajtót a felmentő seregnek: anyáinknak - akik rögtön levonják a kézenfekvő következtetést, nélkülük semmi sem halad előre! Köszönjük mamák!

"Én-idő", a kreativitás és a szabadidő fontossága (32.o.). Igen, logikus érvek a hatórás munkarend mellett! "A svéd cégek országszerte kísérleteznek a hatórás munkaidővel. Rengeteg munkáltató felismerte, hogy a hatórás munkaidő jóval vonzóbb, így az állásokra többen jelentkeznek, a dolgozók pedig nemcsak boldogabbak, hanem hatékonyabbak is lesznek."

Az új skandináv konyha - vissza az alapokhoz; saját termesztés és gyűjtögetés (52.o.). Slow food. És persze Bori írásai, aki hangsúlyozta a gasztronómiai szakemberek felelősségét az alapanyagok megválasztásakor: szezonalitás és könnyen elérhetőség. Frissesség.
Az étel élvezete, tisztelete és mértékletesség. Termeld meg magad mozgalmak.

A funkcionalista szemlélet elsajátítása - a praktikus ruhatárról és az ésszerű vásárlásról (86.o.). Minden időjárási helyzetre legyünk felkészülve - faluhelyen, főleg a gyerekek esetében ez dupla ruhatárat jelent: otthoni szett és városba, iskolába menő szett.

Társas élet a lagom szerint: barátok, klubok és szomszédok (116.o). Közösségi lét. Kötődés. Faluság. Szomszédság. Hihetetlenül hangsúlyos az ember életében. Szeretem, mikor átszaladok Rozi nénihez tojásért, és azt mondja, hogy jó ránézni este az ablakunkra, mert tudja (és egyszerűen csak tudnia kell ezt), hogy itthon vagyunk. Nem leskelődés ez, csak bizonyosság, megvan a másik, jól van. Én a konyhaablakból szoktam átlesni, hogy van-e már mozgás, szaladhatok-e át. Január elsején a bejárati ajtó előtt a lépcsőkorlát párkányán egy szál gyertya égett. Tanakodás itthon, mit jelenthet ez? Néprajzi ismeretek felelevenítése: nem tudom, milyen szokás ez. Nem mertem zavarni. Másnap kérdezem Rozi nénit, hogy mi végre a gyertya? Ezen a napon halt meg az édesapja és mivel nem tudott kimenni a temetőbe, gyertyát gyújtott az emlékére. Az élet és a halál megosztása.

Lagomban gondolkodni, zöldként cselekedni (132.o.) "A lényeg a konszenzus, és az, hogy ebben mindenki osztozzon."

Rantatöysä egy alig 300 lelket számoló finn falucska. Ebben a kis faluban lakunk mi, ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg mindenhol, a világ legeldugottabb szegleteiben is élnek magyarok. Egy ilyen kis helyen külföldinek lenni, főleg, hogy nem is a szomszédból jöttünk (azaz nem vagyunk se oroszok, se svédek), különlegesnek számít. És mire számíthat az ember, ha történetesen magyar? A) Felcsillanó szemek: már járt Magyarországon az illető, vagy vannak magyar ismerősei. B) Felcsillanó szemek, mert eszébe jut iskolai tanulmányaiból a finn-magyar nyelvrokonság. C) Homályos tekintet: régen volt az a földrajzóra... Ők azok, akiket még harmadszorra is ki kell javítanom, hogy nem ukrán vagyok, hanem magyar. A finnben ez elég hasonlóan hangzik: unkarilainen (=magyar) - ukrainalainen (=ukrán). De ami a lényeg: a helyiek kedvesek, barátságosak, befogadóak velünk szemben. Bizonyára sokat számít, hogy a saját nyelvükön próbálunk velük kommunikálni. És mint köztudott, a kisgyerekek is könnyítik a barátkozást.

4700 négyzetméteres telkünk talpalatnyi magyar föld. Egy aprócska magyar sziget mintegy 2500 kilométerre az anyaországtól. Vagy időben megadva: 2 és fél óra repülő- + 2 óra autóútra. De amikor a Mamival skype-olunk, megszűnik a távolság. A Mami itt ül a nappalinkban (vagy épp "átvisszük" a konyhába...), és gyönyörködik nyüzsgő-zajos kisunokáiban.

Darabka Magyarország ez itt, finn házfalak között. Bableves Teri mama babjából, tepertős pogácsa házi töpörtyűből. Robi szalámit érlel a pincében (=magyar származású falusi férfi). Baracklekvár, kolbász, szalonna, betűtészta, mézek, pirospaprika, teák, tarhonya - hazulról hozott felbecsülhetetlen kincsek. Fogyóban a készlet? Menni kell haza!

Igen, "haza". Mi Magyarországra mindig "hazamegyünk". (És minden alkalommal kínzó türelmetlenséggel várjuk, hogy mehessünk...) Én Fehérvárra, Robi pedig Vas megyei falujába. Aztán visszatérünk Finnországba, az otthonunkba. De vajon a gyerekeink? Ők is "hazamennek" Magyarországra? Nem igazán. Inkább csak látogatóba. Ahogy mi mentünk gyerekkoromban édesapám nyírségi szülőfalujába. Ez az út sem tart tovább, mint akkoriban az. Mostanában eszmélek rá erre. Szívszorító gondolat. Ádám és Botond szülőhazája és otthona is egyben: Finnország. Itt születtek, ezt a levegőt és ezt a tájat szívják magukba születésüktől fogva. Fenyőket és nyírfákat, szántókat, szellősséget, csendességet, nyugalmat, hosszú, hideg, havas teleket. Itt érzik otthon magukat, ide vágynak vissza az utazásból. Azért a magyarországi látogatásokat persze mindig rettenetesen élvezik! A nagymamák, unokatesók, nagynénik-nagybácsik körülölelő szeretetét, a sok figyelmet, kényeztetést. Rengeteg szívmelengető, vidám és izgalmas élmény, amit aztán magunkkal hozunk, és újra meg újra felidézünk még hónapok múltán is.

Ádám és Botond finnországi magyar kis legénykék, magyar gyökerekkel - és virtussal. Az anyanyelvük is magyar, tőlem örökölték... Nagy súlyt is helyezek rá, hogy szépen elsajátítsák. Magyar mesékkel, dalokkal, mondókákkal.

Így aztán - a magyarországi magyar gyerekekhez hasonlóan - Ádám és Botond is ismeri és szereti például a Frakkot, Pom Pomot meg a Vízipókot. Ádám egy időben annyira rajongott a Vízipókért, hogy úszástechnikáját utánozva malomkörzéssel közlekedett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy újabban inkább a mai fiús mesék érdeklik (az öccse meg követi ebben is, mint mindenben...), úgymint Tűzoltó Sam vagy a Mélytengeri mentőcsapat.

Zenében nagy kedvencünk Gryllus Vilmos. Itt van például a borzos dala: "Fekszik a borz a barlangban, borzongva ásta hajnalban. Sáros a szőre, torzonborz, fújtat a borzos, morcos borz." Borzasztóan jó!

A gyerekeket esténként én altatom. Együtt bebújunk a "nagyágyba" és olvasunk. Boribont, Maszat történeteit, Vadadi Adrienn ovis meséit és még sorolhatnám.

Magyarországról mindig táskányi új olvasmánnyal térünk vissza. Itt jegyezném meg, Judit szombati írásához kapcsolódóan, hogy az Anna, Peti, Gergő sorozat már évek óta nem kapható a könyvesboltokban. Mi Rita húgomtól kaptunk kölcsön két kötetet, Mami pedig szerzett még egy harmadikat antikváriumból.

Lámpaoltás után Botond rögtön elalszik, Ádámmal viszont még sutyorgunk egy kicsit. Mostanában azt kéri, meséljek "olyat, ami régen történt". Ezekben a leírhatatlan percekben Magyarországon járunk: hajóhintázunk a lakótelepi játszótéren, kószálunk a Tihanyi-félszigeten, hegyet mászunk a Mátrában, bújócskázunk a Bory-várban, tyúkokat etetünk a nyírtelki nagymama udvarán, dinnyét falatozunk a balatoni nyaraló teraszán...

Szeretném nemcsak képzeletben, de apránként a valóságban is megmutatni a gyerekeimnek Magyarországot. Szeretném, ha szeretnék, ha kötődnének hozzá. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de bízom benne, hogy magyar voltukat sosem érzik majd tehernek vagy hátránynak, hanem valami különlegesnek, kincsnek, amire büszkék lehetnek, és amit óvniuk, ápolniuk kell.

Írásomban a magyaros dolgainkat domborítottam ki, arról számoltam be, miként őrizzük saját magyarságunkat és építgetjük a gyerekeinkét. De emellett ott van önmagunk jól felfogott érdeke és (legalábbis az én véleményem szerint) kötelességünk: tanulni annak az országnak a nyelvét, amelyben élünk és hosszú távon élni akarunk, megismerni kultúráját, ha szükséges, alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, egyszóval: beilleszkedni. Így eszik Ádám az óvodában - ha tetszik, ha nem - minden reggel zabkását, és iszik minden étkezéshez tejet. És így mondott le Robi nem kis örömömre arról, hogy mindenáron túlórázni akarjon. A jó dolgokat pedig szívesen átveszi az ember. Ilyen például a szauna (a mi házunkban is van, mert ez itt egyáltalán nem luxus), a gyapjúzokni (mert tényleg nagyon jól melegít) vagy az áfonyaszedés. Magyar és finn jól megfér egymás mellett: a paprikás csirke finn tejföllel is finom:-) Sőt még a Mikuláson sem fogunk összeveszni, hiszen december 6-án finnek mással vannak elfoglalva: a függetlenségüket ünneplik.

Két évig kerestük jelenlegi lakhelyünket: tudatosan és módszeresen, minden lehetséges szempontunkat figyelembe véve. Voltak helyek, amelyek megérintettek ugyan minket, de ugyanolyan hamar le is kerültek a listáról. Első körben azok a házak estek ki a választhatóak közül, amelyek a falu peremén vagy még távolabb, mondjuk 'szőlőhegyen' voltak. Hiába tetszettek, a józan ész azt ordította, hogy nem biztonságos, sőt veszélyes. Az ilyen otthonok állandó jelenlétet igényelnek, sőt, állandó férfi jelenlétet, ami a mi esetünkben ugyebár nem adott. Maradtunk a falu közepénél. A történelmi belváros után pont stílszerű a faluközpontban lakni: templom, játszótér, polgármesteri hivatal, buszmegálló és a legszebb házak a szomszédban. Azt gyanítom, azért az esztétikum is erősen beleszólt a házválasztásunkba. A sajátunkéba nem, hiszen - hogyan is fogalmazzak kulturáltan? -, az meglehetősen csúnyácska volt (még mindig rengeteg a tennivaló, de már lassan egyre inkább sejlik a benne megbújó szépség - a ház felújításának, helyesebben eredetivé visszaalakításának külön története van és azt egy klasszikus 'ilyen volt - ilyen lett' bejegyzésben, a házavató után szeretném megírni).

Kerítés volt, csengő nem. A kerítés még most is megvan, ej, de szeretnék kerítés nélküli házban lakni! Csengő azóta sincs. Kéne tudom, de valahogyan mindig más a fontosabb. Maradt a bekiabálás.
Egy éjjel eltűnt a borsos árú tetőfedő létránk.

Aztán lett Manka kutya, szálkás szőrű törpetacskó - kitűnően vakkant, de mindenki bejött mellette. Szuka lévén tüzeléskor bent tartjuk, az első ilyen alkalomkor eltűnt a pajtából a gyerekek biciklije. Mindenki igyekszik sövénnyel láthatatlanná tenni a portáját, kéne nekünk is? Mai napig nem tudom. Elzárkózni. Nem látnak be, de én sem látok ki. Átláthatatlanság. Üdvös ez?

Befogadtuk Matyi kutyát, kopó és magyar vizsla keveréke - amióta ő van, azóta nem jönnek be csak úgy. Megállnak. Kiabálnak. A kutyák meg ügyesen jeleznek. Amióta Matyi van, azóta éjszaka sem jön be senki hívatlanul a portánkra. Fiú lévén, őt ivartalanítottuk, tehát maradhat kint. Valahogy még mindig úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan kerítés, amin nem léphetek be. Ami már a másik területe - engedély nélkül nem teszem be a lábam. Megdöbbentett és felzaklatott nemcsak az, hogy elvitték a dolgainkat, hanem - az talán még jobban -, hogy be mertek jönni a területünkre. Hogy ott voltak, ott álltak, ahol nem lenne szabad. Hogy piszkos lett tőle minden. Hogy úgy éreztem, bemocskolták az otthonunkat, idegenszaga lett.
A helyzet abszurditása, hogy mi is és mindenki más is tudja, hogy ki lopta el a létrát, ki vitte el a gyerekek biciklijét, és mégsem lehet semmit sem tenni, sőt, fejbólintunk egymásnak az utcán. Marad a védekezés, marad az a lehetőség, hogy meg kell védenünk a saját területünket, a saját dolgainkat.

"Petrus még mindig nem volt hajlandó magyarázatot adni távollétére. Petrusnak joga van jönni és menni akarata szerint; élt ezzel a jogával; joga van a hallgatáshoz. De kérdések maradnak. Tudja Petrus, kik voltak az idegenek? Néhány elejtett szava tette célpontjukká Lucyt, és mondjuk nem Ettingert? Tudta Petrus előre, mit terveznek? A régi időkben kiszedhette volna Petrusből. A régi időkben megengedhette volna magának, hogy türelmét veszítse, elküldje, és valaki mást vegyen föl helyette. Bár Petrus bért kap, Petrus szigorúan véve már nem alkalmazott. Nehéz lenne megmondani, szigorúan véve mi is Petrus. A szó, amely talán a legkifejezőbb lenne, a szomszéd. Petrus egy szomszéd, aki jelenleg eladja a munkaerejét, mert ez megfelel neki. Eladja a munkaerejét szerződéssel, íratlan szerződéssel, és ennek a szerződésnek nincsenek paragrafusai gyanúra alapozott elbocsátásról. Ez egy új világ, amelyben élnek, ő, Lucy és Petrus. Petrus tudja, ő is tudja, és Petrus tudja, hogy ő tudja. (...) Egy nap nem bánná hallani Petrus történetét. De semmiképpen sem angolra redukálva. Egyre inkább meggyőződése, hogy az angol nem alkalmas a dél-afrikai igazság kifejezésére. Az angol elvesztette rugalmasságát, tele van rég megkövült, érthetőségüktől megfosztott mondatokkal, amelyek kifejezőképessége, kifejezőereje megkopott. A nyelv megmerevedett, mint egy pusztulóban lévő őslény, a sárba rogyva. Az angol kereteibe szorítva Petrus története reumásan hangzana, múltszagúan.
Ami vonzza Petrusban, az az arca, az arca és a keze. Ha létezik becsületes munka, Petrus magán viseli a jegyeit. A türelem, az energia, a kitartás példaképe. Igazi paraszt, egy paysan, a vidék emere. Becsületes munka és becsületes ravaszság. (...)
Petrus szeretné átvenni Lucy földjét. Aztán Ettingerét is, vagy legalábbis annyit, hogy csordát tarthasson. Ettinger keményebb dió lesz. Lucy csak átutazónak számít itt; míg Ettinger maga is paraszt, a föld embere, kemény és kitartó, eigenwurzelt. De ő is meghal egy nap, és a fia elmenekült. Ebből a szempontból Ettinger ostobának bizonyult. Az előrelátó paraszt gondoskodik sok-sok fiúról.
Petrus olyannak látja a jövőt, hogy abban nincs helyük a Lucy-féléknek. Ezzel együtt nem feltétlenül kell az ellenséget látni Petrusban. A vidéki élet mindig is együtt járt a szomszédok irigykedésével és mesterkedésével, sáskajárást, rossz termést, anyagi összeomlást kívánnak egymásnak, de a válságban készek segítő kezet nyújtani." (Coetzee: Szégyen, 188-190.)

Újraolvastam a Nobel-díjas Coetzee-től a Szégyent. Ugyanazt a hatást érte el, mint régebben: álmatlan éjszaka, napközbeni belső zaklatottság - gondolatörvények.
A korábban többször megemlített, szintén Nobel-díjas és szintén dél-afrikai származású Nadine Gordimerhez hasonló témák Coetzee-nél is felbukkannak: az apartheid előtti és utáni többségi fekete lét és a kisebbségi, immár nem elnyomó fehér lét sorskérdései, vidéki és városi valóság, létbiztonság, kettős identitás, erőszak megélése és az erőszak utáni élet lehetőségei, (bármilyen) hatalomhoz való viszony, konformizmus, állatok joga, és főként a kutyákhoz való viszonyunk, stb.
A Szégyen intellektuális, művelt szövegköziséggel dolgozik, kevésbé akar az érzelmekre hatni - talán éppen ez a 'hidegség' az, ami bonyolulttá és felzaklatottá teszi a befogadást. A szöveg hidegvérűségének hatására belül ordítunk. Kicsit ide hajaz a már szintén említett Asszony a fronton Polcz Alaine-től.

Alapvetően nem tartanék kutyát vagy macskát. Viszont tényleg szükségünk van rájuk: a macskáknak azért vagyok hálás, mert mióta ők vannak, azóta nincsenek egerek a lakótérben. A kutyáknak meg azért, mert távol tartják a rossz szándékú embereket. Legalább is a nem nagyon rossz szándékúakat. Szövetség. Egyezség. Megfizetem az árát: etetem őket és tényleg próbálom őket igazán szeretni.

"Ő és Bev nem beszélnek. Már megtanulta Bevtől, hogy minden figyelmét a megölendő állatnak szentelje, megadja neki azt, amit már nem esik nehezére megnevezni: a szeretetet.
Összezárja az utolsó zsákot és az ajtóhoz viszi. Huszonhárom. Csak egy fiatal kutya maradt, az, amelyik a zenét szereti, az, amelyik kis eséllyel már a társai után vonszolhatta volna magát a klinikára, a cinklap födte tetthelyre, ahol még mindig terjengenek a nehéz, vegyes illatok, beleértve azt is, amit még életében nem volt alkalma szagolni: a kimúlás szagát, a kiszabadult lélek lágy, tűnékeny illatát. (...) Ez mindörökre rejtve marad előtte, ez a szoba, amely nem is szoba, hanem egy lyuk, ahol elfolyik a létezés. (...) Megkímélheti a fiatal kutyát, ha akarja, még egy hétre. De eljön az idő, nem lehet elkerülni amikor el kell hoznia Bev Shaw-hoz a műtőbe (talán a karjaiban fogja vinni, talán megteszi ezt neki), és gyengéd lesz hozzá, visszafésüli a szőrét, hogy a tű megtalálhassa a vénát, és suttog neki és támogatja a percben, amikor a lábai érthetetlenül megroggyannak; és aztán, amikor a lélek már kint van, összecsomagolja és elteszi a zsákjába, és a következő napon a lángokba gurítja a zsákot, ügyelve, hogy jól égjen, elégjen. Mindezt meg fogja tenni neki, amikor eljön az ideje. Igen kevés ez, a kevésnél is kevesebb: semmi." (Coetzee: Szégyen, 349-350.)

És persze maradnak a nagy kérdések: lehet-e nőként egyedül élni vidéken? Miért kell bezárni az ajtókat, ha elmegyünk itthonról? Miért érzem biztonságban magam a kutyákkal, mikor a telek végén idegenekkel találkozom? Mondd, Inez, ugye Ti nem zárjátok Finnországban az ajtót? Miért?!?

Kép: Labus Máté, hang: Ollári Szabolcs

Tegnapi írásában Balázs Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő nagysikerű, főleg óvodáskorú gyerekeknek szóló könyveiben megjelenő háttérbe szorított, passzív apaképet említette. Túlintellektualizált, túlérzékeny (bár pontosan ezt szeretem bennük!), pszichoanalitikai és gender tanulmányokban otthonosan mozgó férfiismerőseimtől szintúgy ezt szoktam hallani: kasztráltak minket a gyerekek előtt! Ezek a történetek nem mesék!

Valóban nem mesék. Nem is ígéri azt. Mindennapi történetek. Őszinték. Egy nagycsalád apró-cseprő kalandjai. Igen, kilóg kicsit a lóláb a nő funkciójával kapcsolatban. Ugyaneme kritikát kapja Babóca is: mindig mindent ő tud jobban, mindent ő irányít, mindenben ő az ügyesebb, még a hóember építésénél is ő készíti a legnagyobb hólabdát. Nem egyenjogúság, hanem szerepcsere.

Bármelyik feminista elismeri szerintem, hogy egy erős, domináns, határozott nő bontakozik ki a lapok közül. Passzív férfi? Nem vagyok benne biztos. Ezek a történetek inkább arról szólnak, hogy anya hogyan boldogul otthon csemetéivel. Egyedül. Hiszen ne szépítsünk, amíg a gyerekek kicsik, a nap nagy részét egyedül töltjük velük, még akkor is, ha akad segítség.

Én is olvastam a gyerekeknek Bogyó és Babócát és Anna, Peti és Gergőt. Nem mesék, nem pótolják azt a katarzist, amit egy igazi mese tud nyújtani, de ezek a történetek is rengeteg mindenre megtanítanak. A legkisebbeknek is megadja magának a könyvnek, mint tárgynak a szeretetét. Könyvészésre tanít az ismerősség (rosszabb esetben a vágyott) érzésének felkeltésével.

Amit szeretek ezekben a könyvekben: egyértelműen legalizálják a nagycsaládos modellt. Különösen fontos anyaképet közvetítenek, megkockáztatom halkan, hogy az anyukáknak ugyanolyan fontosak ezek a történetek, mint a gyerekeknek. Miért? Mert megmutatják, hogyan lehet csinosan, jókedvűen, türelmesen is végigkoordinálni a napokat. Hogy nem kell életuntan, melegítőben várni a nap végét. Konkrét ötleteket ad: kirándulás, kézműveskedés, barkácsolás, valóban működő helyzetmegoldásokat - mindezt reális, nagyvárosi környezetben, ami igencsak sok gyereknek az otthona, amit meg kell ismernie, ahol boldogulnia kell, amit meg kell értenie. Süt a lapokból, hogy anyuka szereti a gyerekeit és a család dolgai közösek. És ez fontos. Ezek a könyvek egy generációnak tanítanak anyaságot! Elfogadást. Problémamegoldást. Egyre több ilyen anyával találkozom. Egyre jobban is érzem magam!

A vidéki férfiról vannak mindenféle sztereotípiák. Kemények. Nem túl idealisták. Isznak. Külföldre, vagy legalábbis jó messzire járnak dolgozni. Aztán még a disznóvágás, pálinkafőzés, fűkasza-bürrögtetés stb. De van egy olyan képzethalom is, ami szerint lusták és egész nap ki sem mozdulnak a tévé/számítógép elől. Nyilván persze ezek sarkított és elég távolságtartó vélemények, és épp az egyéniséget írják felül. Aztán van olyan kép is, ami a mindezeken már túllépett aggastyánt mutatja: bölcsen, higgadtan, elmélyülten. Valahogy a kettő között vezető utat nem látom tisztán, nem tudom, hogy egyik vagy másik állapotból végül is hogyan leszünk majd bölcsekké, ha egyáltalán megéljük.
Azt sem értem teljesen, hogy a totál beszámíthatatlan, egészen csőlátású fiúgyerekből hogyan leszünk egész beszámítható, de persze ugyanolyan csőlátású (mondjuk inkább így: szakember) férfivé. Van egy gyanúm, hogy a nőknek lehet ebben nem kis szerepe.
A fiúkkal sem egyszerű, mindamellett, hogy viszonylag egyszerűen leírható igényeik vannak. Szülőként ráeszméltem, nem tudom, hogyan bírtak velem az én szüleim: először csak idegesítő lehettem; aztán eljött az a pont, amikor nemcsak idegesítő, de magábafordult, majd egy csapásra máris extrovertált lettem -> kikészülnék. Aztán persze a dolgok lelassultak, irányt vettek, és a végén végülis egy (vidéki) férfi jött létre, tehát alapvetően feleslegesen aggódok fiaink miatt már előre. Belénk kódolt átalakulások.

Még egy szót a sztereotípiákról. Van egy olyan is, amit Gárdonyi többek között a "Csak már a Pesta jönne!" c. novellájában megpendít. Belém égett ez a történet. Az öreg, az apa, akit baleset ér, és mindjárt meghal. Túl egy tetovált életen. A reggeli és az esti pálinkán, közötte pedig a kőkemény mindennapokon. A fiát hívja, aki szintén dolgozik. "Mennyi munkáról beszél az a két kemény kéz! Az egyik fél század munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán fél század munkájáról, amely még ezután következik. / Akar-e még mondani valamit az öreg? / Nem. / A fiú se mond neki semmit." Apám is így vett búcsút nagyapámtól (és én is így vehettem tőle..), és akkor láttam be, hogy a férfi akkor zokog, amikor könnybe lábad a szeme. Érzelmek, amiket a saját erőnkkel tartunk benn. Erővel a gyengeség ellen. Kékszakáll. Hm.

Szóval valahogy hiányoznak, vagy legalábbis elég szűkre vannak szabva a férfi-minták, pedig mégis itt vannak körülöttünk, bennünk. Nyilván nem teljes kép ez a falusi férfiról. Olyan konstelláció is lehetséges, aki kemény élete mellett figyelmes, ügyes (nem ügyeskedő!), élesszemű, szóval abban az értelemben falusi, ahogy azt a magyar valóság által indukált önirónia megkívánja. Vagy az, aki bár vidéki, de virtuálisan egészen más regiszterekben is otthonosan mozog. Vagy az, aki visszapörgetné az elmúlt száz évet, de visszavinné a jelenkor szemléletét. Egyrészt játék ez, a jelenkori világ teljes eszköztárából válogató karakter-legó, másrészt pedig sors- és útválasztó identitás-keresés. Ezek vagyunk, lehetünk, lehetnénk.

A gyengeségét vállaló férfi. A legyöngült, de erősödő, szemében már élénk fényt táncoltató férfi. A nemi identitását megkérdőjelező férfi. A máshogy-gondolkodás felé kinyíló-kinyúló férfi. A passzív apa-képet (Anna és Peti sorozatok...) felülíró, gondoskodó, erős-humoros apa férfi. Az erős akaratú fia mellett példát merítő férfi. Az érzelmes, olykor akár érzelgős férfi. A saját, eltemetett hagyományait újra kibogozó, majd azokat mégis megtagadó férfi. A nőket előreengedő, de illatukat be nem szippantó férfi. Az identitását, egzisztenciáját rendszeresen váltogató, a családi kasszát időnként beáldozó férfi. A fentieket elemző, emésztő, az aggastyán-utat kereső ifjú férfi. A leendő, de most még koordinálhatatlan, egydimenziós, vadgyereknek tűnő férfi. Leendő apa, nagyapa. Emlék-apa.