Nők

Pár gondolatfoszlány a mai napra.

Nőnek születünk vagy pedig nővé nevelnek minket? Milyen tévedés, mikor azt hiszik, hogy a gyerek az gyerek. Nem igaz. Nem gyerekeket nevelünk, hanem leendő nőket és leendő férfiakat. Szülői feladat is felkészíteni őket a nemi identitásuknak megfelelő szerepre.

Az első reggel, mikor rádöbbensz, hogy nem egy kislány kel fel az ágyából, hanem egy igazi, leendő nő. Egyik reggel egyszerűen csak észreveszed a lányodon. Ámulat.

Nőismeret. Örülök, hogy a fiaimnak vannak lánytestvérei. A maguk szintjén mindent tudnak a nőkről, a nőiségről. Nap, mint nap megélik ennek a tudásnak a természetességét.

A városi nő és a városba menő nő. Csinosabb. Tisztább. Megtervezettebb.

A vidéki nő és a vidékre menő nő. Lazább. Fesztelenebb. Sminktelen.

A város szélén az autómosó: beérkezel a városba, ránézel az autódra, ránézel a többire, felméred, hogy milyen közel kell állj a parkolóban a szutykos kocsiddal a másik habtiszta járművéhez és meghozod az amúgy nem feltétlenül akart döntést: lemosod a kocsit. Elegánsan mehetsz be a városba.

A kezek. A kezek mindent elárulnak. Bármilyen kesztyűt húzol, bárhogy sikálod, bárhogyan kened, a kert látszik a kezeden.

Már márciusban azt kérdezik a városiak, hol nyaraltatok, hogy ilyen jó színetek van? Parasztszolárium. A kinti lét.

Illatok. A városban mindenki illatozik. Különösen a nők. Testek közelsége - valahogyan ki kell bírni ennyire közel egymáshoz. Falun sosem állunk annyira közel a másikhoz, hogy érezni kelljen a szagát. Illat nincs. Az első jövéssel - menéssel elillanna.

Szagok. Vidéken természetes.
Egyszer Fanni mesélte, milyen jó érzés volt egy városi buszon megérezni a fafüst illatát a mellette állón és tudni, hogy valószínűleg kályhája van. Ismerősség.

Öltözködés. Leveszem majd, ha már leszakadt rólam. A ruhák szépen lassan elfoszlanak.

Gumicsizma. Papucs. Kiszaladok-beszaladok, sárban cuppogok.

Szeretek szoknyában járni, szeretem, ha előzékenyen előre engednek az ajtónál.

Szeretem a kacagással tarkított, hömpölyögve áradó női csevelyt, szeretem a titkos pusmogást, mely egy közös tudást mer halkan kimondani, szeretem a női titkokat, szeretem, ahogyan szépen lassan át lehet ezt adni a lányainknak.
Szeretem a szüntelenül változó, mindig megújuló, életet adó és életeket tápláló nőiségünket. Szeretek ebben a minőségben is szeretve és tisztelve lenni.
Szeretem, hogy nőként szerethetek.

enter image description here

Sigalit Landau Salt Bride c. sorozatának (2014) egyik darabja, melynek során különböző tárgyakat, ebben az esetben menyasszonyi ruhákat hagyott három hónapra alámerülni a Holt-tenger sós vizében. Landau munkáival akkor találkoztam, amikor 2013. májusában a Műcsarnok pincéjében láttam videóit, melyek a női-férfi erő és a belőle eredő tehetetlenség, kiszolgáltatottság különös metszetét szólítják meg.

Síelés, sok kérdőjellel

Gyerekkoromban az egyetlen téli sport a korcsolya volt. Tíz éves lehettem, amikor a lakótelepen a nagyok fellocsolták, és egész télen karban tartották a focipályát, a lakótelep korcsolyapályáját. Itt tanultam meg korizni a többiektől. Úgy huszonegynéhány éves koromig minden télen koriztam, aztán hosszan semmi.
Az idén vettünk a gyerekeknek is korcsolyát, én is elővettem a százéves maganyából a borvörös bőr műkorcsolyámat, és kimentünk a jégre. Gyorsan megtanulták.

Síelni az Apjuktól tanultak tavaly egy nagy családi síelés alkalmával. Azt is egész ügyesen csinálták. Elhatároztuk, hogy az idén is megyünk velük síelni, amiben én is benne voltam, de előre szóltam, hogy a kísérésen és a hüttében való üldögélésen kívül mást nem vállalok. Lécre nem állok, le nem csúszok. Félek a sebességtől, na!

A kísérés megvolt, a gyerekek síoktató segítségével tovább fejlesztették tudásukat. Most már nem csak lejöttek a tanulópályáról egyenesen előre fékezés nélkül, hogy a frász is kitörjön, hanem szépen gyakorolták a szlalomban való lejövetelt. Eredmény: kevesebbszer kaptam frászt, hogy mikor töri össze magát a fiam.
Ausztriában egész iparág épül arra, hogy egész kicsi kortól lécre állítják a gyerekeket, és a szülőktől teljesen függetlenül napi 2x2 órában oktatóval és kortársaikkal együtt megtanuljanak síelni. A szülő odaviszi a gyereket a síoktatást szervező iskolába adott időre, ott a gyerek kap egy kis mellényt, hogy a különböző csoportokat meg tudják különböztetni, és 6-8 kisgyerek 1-2 oktatóval indul is a tanulópályára. Az oktatás végén visszaviszik őket a kiindulási helyre, és visszaadják őket a szülőknek. Ez azt gondolom sokat segít. Segít a gyerekeknek önállósodni, segít a szülőknek, hogy szakember tanítja gyereküket, és nem utolsó sorban kényelmes, mert amíg a gyerek tanul, a szülő is nyugodtan síelhet a maga tempójában.

enter image description here

Álmomban a gyerekek az apjukkal síelnek én pedig a hüttében iszom a forralt boromat, és eszem a gőzgombócot (Dampfknödel, Gemrknödel). Ez ugyan így nem jött össze, mert nekem még a pálya szélén kellett állnom, és néznem , várnom a gyerekeket az oktatás alatt, de majd talán néhány év múlva.

Azért egyszer így is ettem a gőzgombócot, ittam egy áfonyalikőrt, és úgy csináltam, mint egy úrinő.

Egy fél kocka élesztőt három dl langyos tejben kevés cukorral felfuttatunk. 50 dkg liszttel egy tojással 10 dkg vajjal, csipet sóval tésztává gyúrjuk. Letakarva langyos helyen kelesztjük. Lisztezett deszkán egy nagyobb méretű bögre segítségével körlapokat szaggatunk, a közepére 1-1 teáskanál szilvalekvárt teszünk, és gondosan gombóccá formáljuk. A gombócokat ismét kelesztjük. Addig egy nagy lábasban vizet forralunk, kicsit sózzuk. A lábas fölé egy szűrőt helyezünk úgy, hogy az ne lógjon bele. Erre helyezzük a gombócokat, és a gőzben fedő alatt 10-15 perc alatt készre gőzöljük. Nem szabad kukucskálni, mert akkor összeesik a gombóc.
A sógorok vanília öntettel vagy csak vajjal leöntve jó sok porcukros mákkal megszórva melegen tálalják!

enter image description here

enter image description here

Hat évesen a világ

Jolánkánk hat éves lett! Mit is jelent ez? Nekünk azt, hogy már nincsen 'kicsike' a családban, mindenki nagy lett, mindenki 'bérletes' gyerek lett. Nekem pedig konkrétan azt, hogy szimbolikus értelemben már nincsen kisgyerekem, nem számítok kisgyerekes anyukának. Határátlépés. Fontos. Nehéz. Izgalmas. Szép.

enter image description here

Milyen is egy hat éves gyerek? Maga a kitáruló lehetőség, a kibontakozni képes csoda. Nem véletlen, hogy a tankötelezettséget a betöltött hatodik esztendőre datálták.
Viszont a legtöbb gyerek - főleg a fiúk - az igazi iskolaérettséget inkább hét éves kor körül érik el, tegyük hozzá, az itthoni rendszerhez elvárt iskolaérettséget! Nekem furcsa, hogy törvényileg bármelyiket lehet választani, ebben az esetben különös körültekintés mutatkozik meg a törvényalkotótól, miszerint szülő és óvodapedagógus együtt hozhatják meg a döntést, ha nem egyértelmű az irány, akkor pedig segít a szakszolgálat.
Miért érezzük mégis a nyomást egyik vagy másik lehetőség felé? Miért kell magyarázkodni? Miért bújik elő megint az a megfoghatatlan érzés, amit társadalmi nyomásként szoktunk megnevezni? A válasz tulajdonképpen egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert különbözni nehéz, nyíltan különbözni merni pedig még nehezebb. Itt lép be a környezet szerepe: ha mindenki hat éves, csak a te gyereked hét, az ciki - ha mindenki hét éves, csak a te gyereked hat, az ciki. Visszatartod? Évvesztes? Évnyertes? Ilyen korán? Lehet, hogy nem is mindig a 'törvénnyel', hanem néha velünk, anyukákkal van a gond?
Jolánka az első gyerekünk, aki hat évesen fog menni iskolába. A többieknél ez szerencsére mindig magától értetődő volt: Janka nem ért rá hat évesen, mert külföldön voltunk, Jakab októberi, tehát amúgy is év vesztes, Jónás alkalmatlan volt hat évesen az iskolára. Tiszta sor. Megvan a rutin, a bejáratott út, nálunk mindenki hét évesen lesz iskolás. Erre jön Jolika, és felborítja az egész eddigi rendszert! Átbeszélgetett szülői esték. Krónikus gyerekmegfigyelés. Óvónők véleménye. És tessék, holnap megyünk iskolanyitogatóra! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyományos állami, hanem alternatív állami iskolába megyünk. Hipp-hipp-hurrá és juhhhéé! Már ilyen is van! Jónás a próbababa: őt félévkor ki kellett emelnünk a falusi iskolából és szerencsénkre megtaláltuk a nekünk valót.
Mindig elámulok azon, hogy mennyire más elsőnek, másodiknak, harmadiknak, negyediknek lenni. Egyszerűen ki kell mondanom, Jolikának különösen könnyű dolga van: egész nap a nagyokat figyelve átmozizta a babakorát, majd mindig mindent meg tudott csinálni, amit a többiek, nehogy le/kimaradjon valamiből, mindig akadt körülötte valaki, aki éppen hajlandó volt vele játszani, mostanában ezt vagy azt elolvasni, ezt vagy azt a betűt leírni. Érzelmi biztonsága teljes: ebben az éppen mindig mindent csináló családban valaki úgyis akad, aki éppen rá tud figyelni. Csodás érzés lehet! Kicsit várni pedig amúgy is mindenkinek kell.
Kedvenc példám a biciklizés. Janka két kör után ment magától, Jakab egy kör után ment magától, Jónás felült és az udvaron minden segítség nélkül puszta akaratból elindult magától, Jolánka felült és ment, miközben azt kiabálta nekem, hogy "ugye megmondtam, hogy tudok biciklizni, csak te nem hitted el!".
A nagyok azt találták ki meglepetésnek neki, hogy délután Gazdálkodj okosan!-t játszanak vele, de most már úgy, hogy Jolán egyedül lehet játékos, senki nem veszi a szárnyai alá, de azért ha kell, segítenek neki. Tuti nem kell! És tényleg nem kellett!
Nálatok hogy van ez? Ti hogyan látjátok?

Gyapjas jószágaink

enter image description here Elemér a csomagtartóban

-Erről írhatnál a Faluságban! - vetette fel Robi, mikor két héttel ezelőtt legújabb zsákmányunkkal, mini nyájunk 4. sz. tagjával, Elemérrel a csomagtartónkban robogtunk hazafelé. Gondoltam már rá én is persze, hiszen falusi téma a javából, deee... Robi témája, nem az enyém. A MI birkáink, az egész családé, szeretjük őket mindannyian, de a Gazdájuk mégiscsak Robi. Ő találta ki és valósította meg, hogy legyenek, ő eteti, gondozza őket, ő tud róluk mindent és aggódik értük a legtöbbet. Azért persze megírom, sőt: nagyon is szívesen írom, de erősen Robi segítségére szorulok. Úgy éreztem magam, mint egy újságíró, mikor egyik délután a konyhaasztalnál üldögélve ezer kérdést zúdítottam rá, majd telejegyzeteltem egy nagy füzetlapot a válaszokból nyert mindenféle adatokkal. Aztán végre úgy találtam, most már talán menni fog...

Robi falun nőtt fel, mindig is tartottak állatokat. Így érthető, hogy amikor megvettük a házat, rögtön beindította a fantáziáját a nagy - 4700 négyzetméteres - telek, ami akkoriban, a több éves gazdátlanság eredményeképpen, nemkívánatos, erőszakos fűzek és méteres gizgaz birodalma volt. Robi apránként tisztogatta a területet, és közben körvonalazódott a leendő "állatkert" helye is. Mivel egy ekkora telken hatalmas munka a fűnyírás, praktikusnak tűnt elsőként egy-két birka (=csendes, környezetbarát fűnyíró...) beszerzése. Ripsz-ropsz kerítés- és kapukészítés, és már jöhettek is a barik. Ők voltak azok, az elsők, 2016 nyarán:

enter image description here

Északi keverék fajták, sosem szelídültek meg igazán. Nyári bárányok, egynyáriak... Ősszel levágattuk őket: nem volt megfelelő hely számukra, ahol áttelelhettek volna.

Aztán egy évvel később, azaz tavaly nyáron megérkezett Bori a két kisbárányával, Lambival és Ágdarálóval (utóbbi Ádámunknak köszönheti némiképp szokatlan nevét), akik akkor még ki sem látszottak a méltó fogadtatásukra növesztett fűből.

enter image description here

A gyerekek persze nagyon lelkesek voltak, egész nyáron szedték-talicskázták a kákicsot (közismertebben gyermekláncfű vagy pongyola pitypang) és a csillagfürtöt.

Erről a gyönyörű virágról, ami ezen a vidéken vadon terem, korábban azt hittem, hogy valami szarkalábféle. Aztán Judittal beazonosítottuk, hogy ez is csillagfürt, mint amiről a szerdai posztjában írt, csak a miénk erdei, az övé pedig évelő. És nem felejtem el begyűjteni neki a magokat!

enter image description here

enter image description here

Ádám annyira belejött az etetésbe, hogy még Magyarországon is gyűjteni akarta a bariknak a füvet! Lelkesedése egészen addig tartott, amíg meg nem kapta az első fenékbe billentést az egyik ifjú kostól. Lambi és Ágdaráló kezdtek egyre inkább kosként viselkedni, gyakran összeakasztották a szarvukat, ráadásul a saját anyjukkal voltak összezárva, aki már folyamatosan menekült előlük. Az ügy nem tűrt halasztást, kihívtuk az állatorvost, aki bealtatta, majd ivartalanította őket. És visszatért a béke.

Aztán közeledett a tél... Ezeket a barikat sajnáltuk volna mélyhűtőbe tenni. Így hát Robi házikót épített, szigetelt. A házikóba később kis fűtőtest és - hogy ne fagyjon be az ivóvíz - elektromos fűthető itató is került. Íme a Bori-vár, ahogy Ádám nevezte:

enter image description here

Most pedig - amint azt már a bevezetőmben említettem - bővült a kis család: Bori kapott egy férjet egy jóképű kos személyében. Azért kicsit mókás, hogy Bori "férje" fiatalabb, mint a "gyerekei". Mindenesetre Bori és Elemér (Elmeri volt, de mi magyarítottuk) hamar egymásra találtak, úgyhogy reményeink szerint nyáron kisbárányai(n)k születnek! Ami már csak azért is fantasztikus, mert így mi is részeseivé válthatnánk a fajtamegőrzésnek...

Hogy milyen fajta? Ålandi (ejtsd: "ólandi") birka. Åland egy Finnországhoz tartozó, de 92%-ban svédek lakta szigetcsoport Finnország és Svédország között, a Botteni-öbölben.

enter image description here

enter image description here

A szigetcsoportot több mint 6500 kisebb-nagyobb - lakhatatlan, lakható illetve lakott - sziget alkotja. A szigetek felszíne javarészt sziklás, jellemző a vörös és rózsaszín gránit. [Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Åland ]

Szeretnék barangolni ezeken a szigeteken és közöttük! Gyalog, biciklivel, csónakkal, kompokkal... Leginkább kora ősszel, amikorra már elvonult a turistahad, de még kellemes az idő... De térjünk vissza a birkákhoz!

Az ålandi birkákat (finnül "ahvenanmaanlammas") sokáig a finn birka ("suomenlammas") módosulásának gondolták, később genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy külön fajtáról van szó. Az ålandi birkák állományszáma néhány évtizeddel ezelőtt nagyon megcsappant, az 1980-as évekre 200 alá csökkent. A birkafaj megmentője Sven-Olaf Eriksson, aki összegyűjtötte a szigeteken még fellelhető példányokat, majd 9 kos és 20 anya bevonásával tervszerű fajtamentő programba kezdett. A program sikeres volt: ma mintegy 2000 ålandi birka él, többnyire Finnország területén, köztük a mi négy bárányunk is! [Forrás: www.alandsfaret.ax ]

enter image description here

Most pedig nézzük, milyenek is az ålandi birkák...

Viszonylag kis termetűek. A mieinken is csak a szőrme nagy, növesztik a kemény hideg ellen szorgalmasan, már-már úgy néznek ki, mint önnön subás juhászuk. Robi tervezi, hogy a tavasszal megnyírja őket.

enter image description here

Ennek a birkafajtának kétrétegű gyapja van: a finom rövid alszőr szigetel a hideg ellen, a hosszúszálú durva felszőr pedig védőréteget képez például az eső ellen. Hát tényleg igazi túlélők! Bori képes a mínusz 30 fokban is a házikó előtt őrködni éjjelente! A saját lehelete a szája köré fagyva! Mi meg aggódunk: mi vajon a tűréshatár?

Az ålandi kosok mintegy felének, az anyák negyedének fejét ékesíti szarv. Nálunk az arány mindkét nem esetében 100 százalék!

Ami a fűnyírást illeti, hát nem végeznek valami rendes munkát! Válogatnak, és pont a füvet legelik legkevésbé! Ellenben előszeretettel rágcsálják le a fák kérgét. Télen természetesen nem legelnek: Robi eteti őket reggel-este zabbal, táppal, szénával. Na meg almával, ami kedvelt báránycsemege.

enter image description here

enter image description here

Az évszázadok során sziklás vidékhez szokott állatok fürgék, mozgékonyak. Bakkecske módjára ugrálnak, szóval amolyan kecskebirkák. A természetük is a kecskével rokon: élénkek, kíváncsiak.

enter image description here

enter image description here

Hát ilyenek.

Majd jelentkezem még az "állatkertből", ha lesz valami érdekes történés.

Bajkál

Oroszország- Bajkál tó-Irkutszk

Sok beidegzett vélemény (előítélet) van Oroszországgal szemben. Saját tapasztalatom alapján kívánom bemutatni a 2017 júniusában megtett utamat.

Indulás Budapest Ferihegy - Moszkva repülési idő kb. 2,5 óra. Átszállás Seremetyevón az Irkutszki járatra, repülési idő Irkutszkig kb. 5,5 óra, időeltolódás 5 óra.

Irkutszk a Bajkál kapuja: A szállás elfoglalását követően rövid séta a város centrumában. Az Angara és az Irkut folyók találkozásánál fekvő város egyik jellegzetes pontja a ,,Moszkvai kapu”, melyen keresztül érkeztek a száműzöttek és dekabristák a városba.

enter image description here

A városban sok pravoszláv templom mellett van egy katolikus templom is, melyet Lengyel templomnak hívnak, azokból az időkből, mikor Varsó orosz fennhatóság alatt állt. Az itteni lengyelek szintén száműzöttek voltak. Az itteni toleranciára jellemző a következő fotón látható emlékmű:

enter image description here

A város egyik érdekessége a 131-es körzet ahol 1800-as években épült házakat újítottak fel, s kialakítottak egy kulturális negyedet, szabadtéri és különböző nemzetiségi programok bemutatására.

enter image description here

Burját földön keresztül az Olhon szigetre: Az utat bérelt autóval tettem meg hihetetlen szépségű tájakon keresztül, a sziget a burjátok spirituális helye , nagy tiszteletnek örvend.

enter image description here

enter image description here

Lisztvjanka a Bajkál legismertebb turisztikai központja. Sok étteremmel, szállodával, s egy ragyogó piaccal, ahol a féldrágakő oly gyakori, mint itthon a zöldség. A városkában van lehetőség sétahajózásra is:

enter image description here

enter image description here

A Bajkál múzeum bemutatja a tó és környéke élővilágát, és az évszázadokon keresztül végzett kutatásokat. A hegytetőről gyönyörű a kilátás a tóra. A levegő hőmérséklete júniusban 22-24 oC, a vízhőmérséklet oC. A tó vize iható.

enter image description here

Talci szabadtéri múzeum:

Úton Lisztvjanka felé található a Talci múzeum, mely bemutatja a Bajkál környékének építészeti, vadászati, ,,katonai” vallási emlékeit, területe kb 5-6 km2. Legjellegzetesebb épülete az ,,osztrog”, ami egy fából épített erőd, melyet a cári fennhatóság terjesztésében tevékeny kozákok hoztak létre. Az erdős területen kellemes gyógynövény- és vadvirágillat terjed.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Apróság a biztonságról: a repülőterek termináljába Budapesten bárki bemehet az ,,utcáról”, Oroszországban csak átvizsgálást követően. Apróság 2. Irkutszkban sehol nincs parkoló óra. (kb. 600000 lakos), ja és működik.

Előkészítés alatt: Volgográd, Jekatyerinburg, Ganina Jámá

Függetlenségfüggőség: az energia-önellátásról

Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenni környezetünktől/-re. Valószínűleg azért érzem ezt, mert ebből a -ha rossz kedvemet hagyom, azt mondom: tipikus magyar - szemszögből látom az aktuális kérdéseket... Ugyanakkor az is rögtön felmerül bennem, hogy ezek az elszakadások igen szimbolikusak, és gyakorta több befektetéssel járnak, mint amit megspórolunk velük. Az impakt faktorról pedig eleve semmi hír. Azt már tudom, hogy az általában vett önellátás finoman szólva sem "éri meg", pláne ha az ember egyedül (ha egyáltalán lehetséges) vagy kisebb közösséggel vág bele (lásd ebben a könyvben, a 22. oldal alján és környékén). Egyszerűen nem tudunk annyi mindent: termelés, feldolgozás, raktározás, újabb feldolgozás, ételkészítés, energiahordozó-kitermelés, építkezés, ruhakészítés stb. magunk megcsinálni, hanem alapvetően egy-egy speciális területen tudunk ellátni feladatokat (legalábbis mi, pasik. A nők, ugyebár, multitaszk lények), és emiatt igényeljük a közösséget, pontosabban: a célszerű vagy leginkább inspiráló közösséget. Szóval talán ez az a kapcsolat, ami megengedi a függetlenedést, ugyanakkor újra és újra beilleszteni késztet minket egy - helyi vagy akár helyfüggetlen - közösségbe vagy szubkultúrába. Ahogy a fentebb idézett könyvben is elhangzik: a minél nagyobb önellátás minél nagyobb munkamegosztást is igényel.
Igen szerencsés a világunk, hogy nemcsak megválaszthatjuk és megváltoztathatjuk a minket befolyásoló közeget, hanem az a közeg egészen szűk részterület mentén, akár a világ távoli helyeit is összekötve létezhet (az internet globális-virtuális közösségei, mint végülis maga a Faluság is), így ez az elszakadási-beilleszkedési folyamat nem annyira fájdalmas, mint a szűkre zárt helyi közösségek korántsem letűnt korában. A probléma nyilván akkor jelenik meg, amikor saját identitásunk megerősítése helyett egy virtuális identitást képzünk és erősítünk. De ez más ügy:

enter image description here

A függetlenségfüggőség jól kifejeződik az energetikai önellátásban is, ahol szintén hasonló állapotból indulok ki, szinte egyazon kételyekkel: biztos, hogy kihozható nullára az emberiség által nyomott ökológiai súly azzal, hogy lekapcsolódunk a hálózatról? vagy azzal, hogy napelemeket használunk? miért nem a fúziós energiát használjuk, ahogy a Nap is teszi? miért jár a megújuló energiaforrások használatával együtt az energiatakarékosság, anélkül pedig miért nem jelenik meg? globálisan melyik megoldással járunk jobban: ha felesleg-termelésünk visszatáplál a közhálózatba, vagy ha eltároljuk akkumulátorokban, hogy a napfény nélküli időkre is gondoljunk? ugyanez az építőanyagoknál, a fűtésnél, az ivóvízhasználatnál is felmerülhet, és a másik oldalon azzal az evidenciával találkozunk, hogy "részei" vagyunk a világnak, léteznünk "kell", ráadásul komfortosan. Ha összegyűjtjük, melyik típusú tevékenységünk termeli a legtöbb CO2-t:

enter image description here

Emberi tevékenységből eredő CO2 kibocsátás a világon, tevékenységi körök szerint

... akkor továbbra is az energiaszektor dominál. Ami nyilván arra kell késztessen bennünket, hogy ezt (is) erőteljesen átalakítsuk. Nem tartom átgondoltnak a biomassza vagy megújuló energiaforrásként számontartott fatüzelésű erőforrások fenntartását, mert ezek épp az aktuálisan megkötött CO2-t dobják vissza a környezetbe, ahelyett, hogy eltárolnánk és visszajuttatnánk a Föld mélyébe (ehelyett inkább a lassan lebomló cuccokat dugjuk el). Ez alapján a megújuló energiaforrás kifejezést nem tartom túl pozitívnak: elveszi a lehetőséget a fosszilis energiahordozók létrejöttétől. Ha valóban a földi élet részei vagyunk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezekre a "felesleges" dolgokra is szükség van, lesz.

A Föld átlagos albedója 39%, vagyis a beérkező napsugárzás (a Föld alapvetően egy elég nagy és egész hatékony napelem!) ugyanennyi része visszapattan, a mi klímánk számára elvész. Talán emiatt tényleg érdemes a visszaverődő napsugarakat megfogni, és abból táplálni a saját energiaforrásainkat, ha az nem veszi el az életteret mástól (ahogy a fényigényes növények is helyet hagynak maguk alatt más növényeknek), és nem billentheti ki a bolygó energiamérlegét. Jelenleg, mivel ez a folyamat kicsit ad hoc, inkább úgy tűnik, hogy az energia-függetlenedés egy üzenet az erőművek felé: ne használjatok el annyi fosszilis vagy radioaktív energiaforrást!
Ám ha kicsit kimozdulunk a földcentrikus világképből, persze megállapíthatjuk, hogy a napenergia, és igazából az általa közvetetten elérhetővé vált egyéb, megújuló energiaforrások (víz, szél, hő) sem épp megújulóak. Persze nincs (még) az az ökomozgalom, aki szót emelne a Napban fúzióba lépő hidrogénatomok védelmében, és nem is igen tudna: ez egy tőlünk tökéletesen független folyamat, amelyet nem igazán befolyásol az a tény, hogy a kibocsátott energia egymilliomod vagy kétmilliomod részét hasznosítjuk blogírásra. De a függetlenség és a megújuló energia tök más. Mindenesetre, ha már a függetlenségről írunk, épp ez a folyamat biztosítja a Föld számára, hogy környezetétől némiképp izolálva tudja biztosítani az élet körülményeit. Sőt, a Nap nemcsak energiát ad, de általa látjuk, és az általa létrehozott légkör által halljuk is a világ dolgait. Megértem és átérzem azokat, akik a Napot istenként tisztelték, hiszen ennek a folyamatnak vagy a tőlünk való távolságának minimális kilengése is végzetes hatásokkal járhat ránk nézve. Kicsit félek is ettől. De valahogy itt ragadható meg a kiinduló függetlenfüggőség viszony: egyrészt kiszolgáltatva vagyunk egy külső tényezőnek, másrészt épp az biztosítja, hogy szabadon dönthessünk, mire is használjuk azt az energiát, amit ad.

enter image description here A Nap és egy villanykábel találkozása a számítógép kijelzőjén

Tanár-nő

Juditkám,

a rendről megfogalmazott soraidat a Férjjel fogom majd elolvastatni - aki sosem tudja, mi hol van vagy miért éppen ott, állandó keresésben él, mert szerinte az lenne a rend, hogy akárhova tette le a legutóbb használt tárgyat, az bizony ott ugrik magától a kezébe, amikor ő arra gondol, hogy éppen használni akarja. :-) Harry Potter világában ez talán menne is, de ő naivan mindig meglepődik, hogy az ő világában ez miért nincs így. Amúgy mégis így van: én teszem eléje, amit keres... Jobb a békesség alapon, (félreértelmezett) házastársi szeretetből.

Még két napig itthon vagyok a csajokkal (nem is rossz ebben a kutya hidegben), aztán jön a bébiszityó, én meg végre megyek suliba, ahol ugyan kevesebbet keresek majd, mint amennyit aznapra a bébiszitternek fizetek, de hát ez a tanári szakma már csak ilyen hobbiszerű dolog lett a mai világban. Erről is lenne mit írni. Sőt, erről lenne csak igazán mit írni!


Milyen az élet, ha anya történetesen egyben tanár-nő is?

(1.) Vissza a jövőbe

Először is három gyerekkel az erszényében anya addig vár, amíg mindenki elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen kéthetente beteg gyerekkel otthon maradni, tehát van már két iskolás és egy óvodás, amikor anya, aki egyben éppen tanár-nő is, jó kengurumamaként naponta elugrál otthonról. Az ovis már egy éve oviba jár, a tanár-nő ugyanis nem ment még a kicsi első ovis évében vissza dolgozni, hogy lehetőség legyen otthon maradni vele, ha mindenfélét hazahoz az új közösségből. Az itthoni magánórákat és a nyelviskolai órákat ugyanis rugalmasabban lehet kezelni, nem olyan nagy baj, ha van itthon beteg gyerek, megoldható az itthon maradás, nem a kollégákat kell terhelni.
Ez a szép lelkiismeretes (és hótidealista) hozzáállás teljesen feleslegesnek bizonyul, mert az ovis az első évben összesen két napig beteg, míg az iskolások egyáltalán nem, a következőben azonban, amikor a tanár-nő már dolgozik, kb. háromhetente betegszik meg valaki, netán maga a tanár-nő, aki pedig végre élvezi, hogy értelmes munkával tölti a napjait és újra pezseghet. (Nem mintha nem pezsgett volna a gyerekeivel és ne élvezte volna ki teljességgel a velük otthon töltött időt, de azért hiányzott neki a munkája néha és be kell vallani, most megint boldog.) Nyugodtan ki is mondhatjuk, hogy nem véletlen ez a betegség-lavina: a férjtől elkezdve az iskolásokon keresztül az ovisig mindenki érzi, hogy a tanár-nő már nemcsak az ő érzelmi életükben pengeti a húrokat, hanem bizony ráereszti a szeretetét a kollégáira, sőt (minő atipikus viselkedés) a tanítványaira is. Magyarán szólva a tanár-nő egy olyan társadalmi szövevényben szórja szét a (korábban takarékra tett, de már nagyon kiengedésre vágyó) energiáit, ami nem róluk szól - ha plusz figyelmet akarnak, meg kell betegedni, akkor anyával megint otthon lehet maradni kettesben (ami egyébként egy nagyszülő nélküli, háromgyerekes családban alapból luxus, kincs). Anya otthon is marad mindenkivel, aki lázas, gyenge, kiszolgáltatott, közben némileg marcangolja a lelkiismeret-furdalás a kollégákkal kapcsolatban, akiknek az ötven-hatvan órájuk mellett (nem tréfa, sajnos) most az ápolónőt játszó tanár-nő óráit kell kezelniük valahogy és bizony furdalja a lelkiismeret a diákjaival kapcsolatban is, akik egyrészt hiányoznak neki, másrészt nem haladnak olyan mértékben, olyan hangulatban, ahogy a tanár-nő azt szeretné. Azonban ne panaszkodjon, igazán nem mondhatjuk, hogy nincs meg a választás szabadsága: dönthet, hogy amiatt érzi rosszul magát, hogy ugyan a gyerekeit gondosan, szeretettel ápolja, de elhanyagolja közben a munkáját vagy azért, mert gondosan, szeretettel elvégzi a munkáját, de otthon a lázas gyerekek egy bébiszitter mellett kókadoznak, aki ugyan szerethető és lelkiismeretes maga is, de azért nem pótmama, sőt, nem is pótnagymama.

(2.) Pénz áll a házhoz?

Anya, aki egyben tanár-nő is, nagyon örül, hogy újra a szakmájában dolgozhat (közben kicsit elcsatangolt más irányokba, ezt szintén élvezte ugyan, de hát végül mégsem lett pályaelhagyó) és ezzel pénzt is keres. (Erről megint ódákat lehetne zengedezni, melyik nő hogyan éli meg, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt totálisan kiszolgáltatott anyagi helyzetben létezik éveken át, de gyanítom, hogy csak az tudna erről ódát zengeni, akinek a férje/partnere kellően megértő és intelligensen kezeli ezt az állapotot, a többiek inkább panaszdalt írhatnának (a nagy többség).) Nagyon hamar szembesülnie kell a tanár-nőnek, hogy attól még, hogy nem lett pályaelhagyó, a józan eszét bizony elhagyta mégis valahol, hogy ebben a szakmának anyagi megbecsültség szempontjából nem nevezhető hobbi-területen dolgozik. Rögtön az első olyan napon rögzül ez (ha korábban nem számolt vele, mert épp nem matek szakos), amikor a beteg gyerek(ek) mellől visszamegy dolgozni, otthon meg bébiszitter vigyáz a már elég jól levő, de még nem teljesen gyógyult gyerek(ek)re. A tanár-nő ugyanis jóval több pénzt fizet ki ezen a napon a bébiszitternek, mint amennyit ő maga keres... Persze kérdezhetnénk, minek megy vissza a tanár-nő, miért nem marad akkor táppénzen otthon, de már láthattuk, hogy egy különösen lelkiismeretes példánnyal állunk itt szemben, aki szereti a munkáját, haladni akar a diákjaival és nem akarja terhelni a már amúgy is túltelített kollégákat. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor a tanár-nő szembesül vele, hogy társadalmi szempontból nézve hobbi-munkája van, de ez minden egyes táppénzes napon megfelelő dilemmák elé állítja majd, az biztos. Az azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a tanár-nőnek csak heti 18 órája van, hiszen főállásban még anya, tehát hivatalosan nem is lehet neki több és ez az oka annak, hogy van egyáltalán ráérő ideje gondolkodni és ilyen szösszeneteket írogatni, jó órákat tervezni, itthon sütit sütni és szeretgetni a családját - mert hogy azoknak a kollégáknak, akik teljes munkaidőben dolgoznak és netán magánóráik is vannak, mikor van erre idejük, arra itt nincs válasz. (Van válasz erre egyáltalán? Amúgy igen, van: nézzünk szét nyugaton, ahol a 18 óra főállásnak felel meg normális fizetéssel és máris kiderül, hogy lehet ezt értelmiségiként munkának felfogva is csinálni, amikor nem kell heti 50-60 óra után még pluszmunkát vállalni a normális megélhetésért. Kb. hat éve volt szerencsém összehasonlítani európai kollégáink és a magunk magyar tanári fizetését - még a cseh, szlovák és a lengyel kollégák is többet kerestek és keresnek mind a mai napig, mint a magyar tanárok - igaz, románokkal és szerbekkel nem találkoztam ezen az angliai továbbképzésen, lehet, hogy ha ők is ott lettek volna, máris kevésbé éreznénk aggasztónak a dolgot - relativitás, ugyebár.)

(3.) Érzelmi hinta

Mint már kiderült, ez a tanár-nő szereti a diákjait, ha olykor különösen "mások", akkor is - az egész iskola "más", így ez valahogy itt rendben valónak találtatik, ami tovább fokozza a tanár-nő örömét, hogy végre nincs ezzel egyedül, léteznek még hasonlóan érző, gondolkodó kollégák a saját országában is. Eddigi kívülállóság-érzése végre szűnőben van. Fokozatosan megint eljut odáig, hogy átérzi, mennyire fantasztikus, hogy sok jó partnerrel együtt tud dolgozni, legyen az kolléga vagy diák. Efölött érzett lelkesedése a korábbiakhoz hasonlóan arra indítja, hogy igenis minden egyes óráját úgy tervezze meg, hogy tényleg elégedett legyen vele. Mit jelent ez a gyakorlatban? Otthon anya, aki egyben tanár-nő is, irdatlan mennyiségű időt tölt el könyvek és internetes oldalak bogarászásával, tanulással, Facebook-csoport kezelésével, dolgozatok, irományok javításával és így tovább. Ez egyrészt lelkesedéssel tölti el a porontyokat, akik látják, hogy nemcsak nekik van házi feladatuk, hanem végre anyának is (eddig csak folyton lógatta a lábát: sütött, főzött, takarított, mindezt itthon, amíg minket, szegény gyerekeket mindenféle intézményekbe cibált, ejnye). Másrészt érzik bizony, hogy anya ebbe érzelmileg is beleteszi a magáét és hát ez már nem mindig tölt el mindenkit egyforma lelkesedéssel - anya miért nem nekem olvas (mindjárt fog ugyan, de nekem azért várnom kell most, ejnye), anya miért nem sütit süt (kétnaponta szokott ugyan, de ma éppen nincs már süti, mert a többiek megették - nem én, hanem a többiek, persze, ejnye), anya miért nem jön játszani harrypottereset (tegnap ugyan jött, de ma csak annyit nyögött oda, hogy ő most Bimba professzor és éppen a növényeit gondozza kint a kertben, ejnye), anya miért nem mosogat (miért nekem kell, én inkább olvasnék) és hasonlók. Anya tehát egyrészt belerakja az érzelmeit a munkájába, mert ez egy ilyen munka és így jó, másrészt amint tud, megy és játszik ápolónőt, Hermionét, szakácsot, cukrászt, takarítónőt, stb. és akkor még csak a gyerekekkel kapcsolatos, messze nem teljes listáról beszéltünk, a férj igényeit itt nem tárgyaljuk (amúgy is hosszabb a lista néha ezen a fronton, mint a három gyereknél együttvéve). Néha felmerül a kérdés, hogy hol van eközben a tanár-nőből, az anyából, a feleségből a nő, az ember, akinek netán vannak saját igényei is - bár most megelégedhet azzal, hogy örülhet újra a munkájának, mit akar még?! (És amilyen kis gyagya, tényleg örül. :-) )

enter image description here

Utószó:
1. Érdekes lenne tudni, mit szól mindehhez egy férfi kolléga, mert azt gondolom, ma Magyarországon jóval nehezebb dolga van egy olyan férfinak, aki tanárként egy családot próbál eltartani, netán több esetben egyedüli keresőként - mostani iskolámban több sokgyerekes apuka jár ebben a cipőben és feltűnően jó a humorérzékük, ami nyilván nemcsak a túlélés záloga, hanem alapból ilyenek, de hogy segít ebben az abszurd hobbi-munka helyzetben élni, az biztos.
2. Ha már itt tartunk, elkezdtem egy kis kutatást európai kollégáim között, hogy írják meg, az ő országukban egy átlag tanár mennyit keres és hány órát tanít egy héten - az átlagot úgy fogalmaztam meg, hogy az ő országukban mit éreznek ők átlagosnak, így ez nem feltétlenül lesz szigorúan tudományos szempontból összehasonlítható, de azért ad majd egy képet, mert Európában 11 országban van olyan barátom, aki hozzám hasonlóan elhivatott középiskolai tanár. Legközelebb erről írok majd.
3. Amíg a leírtakat még egyszer végiggondoltam és kicsit itt-ott átfogalmaztam, a következőket csináltam még: elővettem a hercegnő-ruhákat a legkisebbnek, uzsonnát adtam a gyerekeknek, fát raktam a tűzre, kinyitottam a ragasztós tubust, megdicsértem az éppen aktuális hajtogatott repcsi-modellt, inni adtam mindenkinek és megmentettem egy borzasztóan vernyákoló macskát a háztetőről mindhárom gyerek erőteljes drukkolása közepette. (Ha ez egy FB-poszt lenne, nyugodtan kiírhatnám, hogy #azanyakhosok#. :-))

enter image description here

Hát komolyan mondom, ha nincs ez a remek blog (a Faluság, természetesen), biztos nem töltök el ennyi időt ilyeneken való töprengéssel és több sütit sütök, de határozottan foglalkoztatnak ezek a gondolatok és hálás vagyok, hogy felületet kaptam kifejezni őket.

Szeretettel:
Fanni

Mandarinkompót

Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

enter image description here Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

enter image description here

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.

enter image description here

enter image description here

Finn borsóleves

Pár hete költözhettem csak az országba, mikor összeismerkedtem a finn borsólevessel. Azt hiszem, ez a találkozás elkerülhetetlen volt. Hiszen "hernekeittót" (herne=borsó, keitto=leves) eszik itt mindenki, gyerektől a dolgozókon keresztül a nyugdíjasig. Otthon, a menzán, a munkahelyen. A sarki boltban is kapható konzerv formában. Népszerűségének oka, hogy olcsó, egyszerűen elkészíthető, laktató és ráadásul még jóízű is! A családomban is mindenki szereti, ami nagy szó, úgyhogy rendszeresen szerepel az étlapunkon.

enter image description here

Érdekesség, hogy hivatalosan a csütörtök a borsóleves-nap. Ennek a szokásnak vallási háttere van: a kereszténység számára a péntek eredetileg böjti nap, ezért fogyasztottak a böjtöt megelőző napon egy ilyen tápláló, húsos ételt. (Mert a "hernekeitto" hússal készül.) Ugyanezen okból eszik ezt a levest a finnek húshagyókedden is, ami ugye a nagyböjt előtti utolsó nap.

A finn borsólevesre megismerkedésünkkor igencsak rácsodálkoztam, mivel olyasféle borsóból készül, amivel korábban sosem találkoztam. Ez pedig a száraz zöldborsó. Így néz ki:

enter image description here

Hántolatlan, egész, zöldes színű. Tehát nem azonos a Magyarországon is jól ismert, emberi fogyasztásra alkalmasnak nyilvánított sárgaborsóval vagy más néven felesborsóval, ami a zöldborsó hántolt, szárított és felezett magjából készül.

Noha otthoni boltokban tudtommal nemigen kapható zöld szárazborsó, azért bátorkodom leírni a leves receptjét. Teszem ezt annak tudatában, hogy a Faluság egyes írói-olvasói szívesen kertészkednek. Hátha sikerül az idén elültetett zöldborsóból egy ebédre való mennyiséget szárazra érlelni...

Tehát a hozzávalók:

500 g borsó kb. 500 g csontozott sertéshús 1 hagyma 2 tk só 1/2-1 tk majoránna

És az elkészítés:

A borsót este megtisztítjuk, leöblítjük, éjszakára beáztatjuk, és másnap tiszta hideg vízzel főni tesszük. Egy óra elteltével hozzáadjuk a felaprított hagymát és a kis kockákra vágott húst. Sóval, majoránnával ízesítjük. Még egy óra hosszat főzzük, közben pótoljuk az elfőtt vizet. Főzés közben a borsószemekről a héj leválik, a szemek szétfőnek. A végeredmény egy sűrű (főzelékhez közeli állagú) leves.

Ádámék az óvodában mindig palacsintát kapnak hozzá. Szerintem is remek párosítás!

enter image description here