Juditkám,
a rendről megfogalmazott soraidat a Férjjel fogom majd elolvastatni - aki sosem tudja, mi hol van vagy miért éppen ott, állandó keresésben él, mert szerinte az lenne a rend, hogy akárhova tette le a legutóbb használt tárgyat, az bizony ott ugrik magától a kezébe, amikor ő arra gondol, hogy éppen használni akarja. :-) Harry Potter világában ez talán menne is, de ő naivan mindig meglepődik, hogy az ő világában ez miért nincs így. Amúgy mégis így van: én teszem eléje, amit keres... Jobb a békesség alapon, (félreértelmezett) házastársi szeretetből.
Még két napig itthon vagyok a csajokkal (nem is rossz ebben a kutya hidegben), aztán jön a bébiszityó, én meg végre megyek suliba, ahol ugyan kevesebbet keresek majd, mint amennyit aznapra a bébiszitternek fizetek, de hát ez a tanári szakma már csak ilyen hobbiszerű dolog lett a mai világban. Erről is lenne mit írni. Sőt, erről lenne csak igazán mit írni!
Milyen az élet, ha anya történetesen egyben tanár-nő is?
(1.) Vissza a jövőbe
Először is három gyerekkel az erszényében anya addig vár, amíg mindenki elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen kéthetente beteg gyerekkel otthon maradni, tehát van már két iskolás és egy óvodás, amikor anya, aki egyben éppen tanár-nő is, jó kengurumamaként naponta elugrál otthonról. Az ovis már egy éve oviba jár, a tanár-nő ugyanis nem ment még a kicsi első ovis évében vissza dolgozni, hogy lehetőség legyen otthon maradni vele, ha mindenfélét hazahoz az új közösségből. Az itthoni magánórákat és a nyelviskolai órákat ugyanis rugalmasabban lehet kezelni, nem olyan nagy baj, ha van itthon beteg gyerek, megoldható az itthon maradás, nem a kollégákat kell terhelni.
Ez a szép lelkiismeretes (és hótidealista) hozzáállás teljesen feleslegesnek bizonyul, mert az ovis az első évben összesen két napig beteg, míg az iskolások egyáltalán nem, a következőben azonban, amikor a tanár-nő már dolgozik, kb. háromhetente betegszik meg valaki, netán maga a tanár-nő, aki pedig végre élvezi, hogy értelmes munkával tölti a napjait és újra pezseghet. (Nem mintha nem pezsgett volna a gyerekeivel és ne élvezte volna ki teljességgel a velük otthon töltött időt, de azért hiányzott neki a munkája néha és be kell vallani, most megint boldog.) Nyugodtan ki is mondhatjuk, hogy nem véletlen ez a betegség-lavina: a férjtől elkezdve az iskolásokon keresztül az ovisig mindenki érzi, hogy a tanár-nő már nemcsak az ő érzelmi életükben pengeti a húrokat, hanem bizony ráereszti a szeretetét a kollégáira, sőt (minő atipikus viselkedés) a tanítványaira is. Magyarán szólva a tanár-nő egy olyan társadalmi szövevényben szórja szét a (korábban takarékra tett, de már nagyon kiengedésre vágyó) energiáit, ami nem róluk szól - ha plusz figyelmet akarnak, meg kell betegedni, akkor anyával megint otthon lehet maradni kettesben (ami egyébként egy nagyszülő nélküli, háromgyerekes családban alapból luxus, kincs). Anya otthon is marad mindenkivel, aki lázas, gyenge, kiszolgáltatott, közben némileg marcangolja a lelkiismeret-furdalás a kollégákkal kapcsolatban, akiknek az ötven-hatvan órájuk mellett (nem tréfa, sajnos) most az ápolónőt játszó tanár-nő óráit kell kezelniük valahogy és bizony furdalja a lelkiismeret a diákjaival kapcsolatban is, akik egyrészt hiányoznak neki, másrészt nem haladnak olyan mértékben, olyan hangulatban, ahogy a tanár-nő azt szeretné. Azonban ne panaszkodjon, igazán nem mondhatjuk, hogy nincs meg a választás szabadsága: dönthet, hogy amiatt érzi rosszul magát, hogy ugyan a gyerekeit gondosan, szeretettel ápolja, de elhanyagolja közben a munkáját vagy azért, mert gondosan, szeretettel elvégzi a munkáját, de otthon a lázas gyerekek egy bébiszitter mellett kókadoznak, aki ugyan szerethető és lelkiismeretes maga is, de azért nem pótmama, sőt, nem is pótnagymama.
(2.) Pénz áll a házhoz?
Anya, aki egyben tanár-nő is, nagyon örül, hogy újra a szakmájában dolgozhat (közben kicsit elcsatangolt más irányokba, ezt szintén élvezte ugyan, de hát végül mégsem lett pályaelhagyó) és ezzel pénzt is keres. (Erről megint ódákat lehetne zengedezni, melyik nő hogyan éli meg, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt totálisan kiszolgáltatott anyagi helyzetben létezik éveken át, de gyanítom, hogy csak az tudna erről ódát zengeni, akinek a férje/partnere kellően megértő és intelligensen kezeli ezt az állapotot, a többiek inkább panaszdalt írhatnának (a nagy többség).) Nagyon hamar szembesülnie kell a tanár-nőnek, hogy attól még, hogy nem lett pályaelhagyó, a józan eszét bizony elhagyta mégis valahol, hogy ebben a szakmának anyagi megbecsültség szempontjából nem nevezhető hobbi-területen dolgozik. Rögtön az első olyan napon rögzül ez (ha korábban nem számolt vele, mert épp nem matek szakos), amikor a beteg gyerek(ek) mellől visszamegy dolgozni, otthon meg bébiszitter vigyáz a már elég jól levő, de még nem teljesen gyógyult gyerek(ek)re. A tanár-nő ugyanis jóval több pénzt fizet ki ezen a napon a bébiszitternek, mint amennyit ő maga keres... Persze kérdezhetnénk, minek megy vissza a tanár-nő, miért nem marad akkor táppénzen otthon, de már láthattuk, hogy egy különösen lelkiismeretes példánnyal állunk itt szemben, aki szereti a munkáját, haladni akar a diákjaival és nem akarja terhelni a már amúgy is túltelített kollégákat. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor a tanár-nő szembesül vele, hogy társadalmi szempontból nézve hobbi-munkája van, de ez minden egyes táppénzes napon megfelelő dilemmák elé állítja majd, az biztos. Az azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a tanár-nőnek csak heti 18 órája van, hiszen főállásban még anya, tehát hivatalosan nem is lehet neki több és ez az oka annak, hogy van egyáltalán ráérő ideje gondolkodni és ilyen szösszeneteket írogatni, jó órákat tervezni, itthon sütit sütni és szeretgetni a családját - mert hogy azoknak a kollégáknak, akik teljes munkaidőben dolgoznak és netán magánóráik is vannak, mikor van erre idejük, arra itt nincs válasz. (Van válasz erre egyáltalán? Amúgy igen, van: nézzünk szét nyugaton, ahol a 18 óra főállásnak felel meg normális fizetéssel és máris kiderül, hogy lehet ezt értelmiségiként munkának felfogva is csinálni, amikor nem kell heti 50-60 óra után még pluszmunkát vállalni a normális megélhetésért. Kb. hat éve volt szerencsém összehasonlítani európai kollégáink és a magunk magyar tanári fizetését - még a cseh, szlovák és a lengyel kollégák is többet kerestek és keresnek mind a mai napig, mint a magyar tanárok - igaz, románokkal és szerbekkel nem találkoztam ezen az angliai továbbképzésen, lehet, hogy ha ők is ott lettek volna, máris kevésbé éreznénk aggasztónak a dolgot - relativitás, ugyebár.)
(3.) Érzelmi hinta
Mint már kiderült, ez a tanár-nő szereti a diákjait, ha olykor különösen "mások", akkor is - az egész iskola "más", így ez valahogy itt rendben valónak találtatik, ami tovább fokozza a tanár-nő örömét, hogy végre nincs ezzel egyedül, léteznek még hasonlóan érző, gondolkodó kollégák a saját országában is. Eddigi kívülállóság-érzése végre szűnőben van. Fokozatosan megint eljut odáig, hogy átérzi, mennyire fantasztikus, hogy sok jó partnerrel együtt tud dolgozni, legyen az kolléga vagy diák. Efölött érzett lelkesedése a korábbiakhoz hasonlóan arra indítja, hogy igenis minden egyes óráját úgy tervezze meg, hogy tényleg elégedett legyen vele. Mit jelent ez a gyakorlatban? Otthon anya, aki egyben tanár-nő is, irdatlan mennyiségű időt tölt el könyvek és internetes oldalak bogarászásával, tanulással, Facebook-csoport kezelésével, dolgozatok, irományok javításával és így tovább. Ez egyrészt lelkesedéssel tölti el a porontyokat, akik látják, hogy nemcsak nekik van házi feladatuk, hanem végre anyának is (eddig csak folyton lógatta a lábát: sütött, főzött, takarított, mindezt itthon, amíg minket, szegény gyerekeket mindenféle intézményekbe cibált, ejnye). Másrészt érzik bizony, hogy anya ebbe érzelmileg is beleteszi a magáét és hát ez már nem mindig tölt el mindenkit egyforma lelkesedéssel - anya miért nem nekem olvas (mindjárt fog ugyan, de nekem azért várnom kell most, ejnye), anya miért nem sütit süt (kétnaponta szokott ugyan, de ma éppen nincs már süti, mert a többiek megették - nem én, hanem a többiek, persze, ejnye), anya miért nem jön játszani harrypottereset (tegnap ugyan jött, de ma csak annyit nyögött oda, hogy ő most Bimba professzor és éppen a növényeit gondozza kint a kertben, ejnye), anya miért nem mosogat (miért nekem kell, én inkább olvasnék) és hasonlók. Anya tehát egyrészt belerakja az érzelmeit a munkájába, mert ez egy ilyen munka és így jó, másrészt amint tud, megy és játszik ápolónőt, Hermionét, szakácsot, cukrászt, takarítónőt, stb. és akkor még csak a gyerekekkel kapcsolatos, messze nem teljes listáról beszéltünk, a férj igényeit itt nem tárgyaljuk (amúgy is hosszabb a lista néha ezen a fronton, mint a három gyereknél együttvéve). Néha felmerül a kérdés, hogy hol van eközben a tanár-nőből, az anyából, a feleségből a nő, az ember, akinek netán vannak saját igényei is - bár most megelégedhet azzal, hogy örülhet újra a munkájának, mit akar még?! (És amilyen kis gyagya, tényleg örül. :-) )
Utószó:
1. Érdekes lenne tudni, mit szól mindehhez egy férfi kolléga, mert azt gondolom, ma Magyarországon jóval nehezebb dolga van egy olyan férfinak, aki tanárként egy családot próbál eltartani, netán több esetben egyedüli keresőként - mostani iskolámban több sokgyerekes apuka jár ebben a cipőben és feltűnően jó a humorérzékük, ami nyilván nemcsak a túlélés záloga, hanem alapból ilyenek, de hogy segít ebben az abszurd hobbi-munka helyzetben élni, az biztos.
2. Ha már itt tartunk, elkezdtem egy kis kutatást európai kollégáim között, hogy írják meg, az ő országukban egy átlag tanár mennyit keres és hány órát tanít egy héten - az átlagot úgy fogalmaztam meg, hogy az ő országukban mit éreznek ők átlagosnak, így ez nem feltétlenül lesz szigorúan tudományos szempontból összehasonlítható, de azért ad majd egy képet, mert Európában 11 országban van olyan barátom, aki hozzám hasonlóan elhivatott középiskolai tanár. Legközelebb erről írok majd.
3. Amíg a leírtakat még egyszer végiggondoltam és kicsit itt-ott átfogalmaztam, a következőket csináltam még: elővettem a hercegnő-ruhákat a legkisebbnek, uzsonnát adtam a gyerekeknek, fát raktam a tűzre, kinyitottam a ragasztós tubust, megdicsértem az éppen aktuális hajtogatott repcsi-modellt, inni adtam mindenkinek és megmentettem egy borzasztóan vernyákoló macskát a háztetőről mindhárom gyerek erőteljes drukkolása közepette. (Ha ez egy FB-poszt lenne, nyugodtan kiírhatnám, hogy #azanyakhosok#. :-))
Hát komolyan mondom, ha nincs ez a remek blog (a Faluság, természetesen), biztos nem töltök el ennyi időt ilyeneken való töprengéssel és több sütit sütök, de határozottan foglalkoztatnak ezek a gondolatok és hálás vagyok, hogy felületet kaptam kifejezni őket.
Szeretettel:
Fanni
Elemér a csomagtartóban
A Nap és egy villanykábel találkozása a számítógép kijelzőjén
Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva
