Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Van egy pont a tavaszt jellemző általános kibomlásban, amikor a dolgok elkezdenek túlbomlani, konkrétan pedig eláraszt bennünket a növényzet. Ez az időszak épp mostanra tehető, és társul hozzá valamekkora reménytelenségérzet, amiért napról-napra felülíródik az ősztől-tavaszig kialakított "rend". A természet ilyenkor könnyedén legyőzi a kertünkben fel-alá rohangáló kétlábúakat, akik egy idő után inkább már nem is próbálnak fellépni a derékig érő füvek térhasználata ellen, hanem egyszerűen csak elkezdenek gyönyörködni bennük.
Újra és újra ráeszmélek, mennyiféle növény is lakik nálunk, és ezek változatossága évről-évre hogy gyarapszik. Szeretném tudni a nevüket is, de csak perje-, csenkesz-, komócsin, tippanféléből is annyi van, hogy mire megnézem őket a gépemen és visszamegyek hozzájuk, hogy megszólítsam őket, már el is felejtem a nevüket.
A helyzet hasonló a bükkönyök esetében is, azzal a különbséggel, hogy ők önmagukban is vannak 231-en, vagyis szerintem legalább 4x annyian, mint a fűfélék (nézd csak). Ha botanikus lennék, valószínűleg a bükköny (vicia) nemzetség kutatója lennék, és amellett érvelnék, hogy a 232-ik tagjuk a baltacím (amit egyébként annak latin neve jelez is, hiszen bükkönylevelűnek, onobrychis vicilifolia-nak mondja), mivel tökre ugyanolyan jegyekkel bírnak: pillangósvirágúak (annak összes pozitív hozadékával), évelők és legyezőszerű leveleik vannak.

Visszakanyarodva a tavaszi túlburjánzáshoz: általános szokás nálunk, hogy az ilyen esetekben legalább egy útvonalat fenntartunk, ahol mi és a fáinkat önként szétrágó őzek (sosem egyszerre) kényelmesen tudnak közlekedni, mígnem a szomszédos növények elvirágoznak, magot hoznak, és szép lassan szélesítve az ösvényt, mulcs lesz belőlük a fűkasza-fűnyíró kombó segítségével. Tavaly is ez történt az egyik hátsókertben, ahol az ott lakozó kevésbé becses perjék mezejét szabdaltam fel ilyen módon. Erre aztán úgy válaszoltak az itt-ott viruló pannonbükkönyök, hogy idénre ellepték ezeket a tisztásokat. Ennek folytán tavasszal bükkönyerdő várt a tavaly használt ösvényeken, magyarán vághattam mellettük, köröttük az újabb járatokat, amiket vélhetően jövőre ismét belepnek ezek a - változatlanul értékesnek tartott (lehet hogy mégis gyom?) - lények. De arra még idén nem akarok gondolni, hogy hol fogunk (mi és az őzek) akkor közlekedni. Hanem inkább csak mutatom, mi van most:

A képen jól látszanak a tavalyi ösvények bal oldalon és jobb középen, nomeg talán a háttérben is, melyeket kénytelen voltam keresztbevágni (a kép közepén), hogy mégis el lehessen járni ott. Épp az a hely az, ahol nemcsak a növényeket, de a virágaikat végigjáró rovarokat is surround-ban lehet megfigyelni.

Bükkönyerdő

Virágai

A bükkönyök szeretnek kapaszkodni más növényekre vagy egymásra. Nem fojták el őket, egyszerűen csak közéjük nőnek. A mieinknek is vannak ilyen célból növesztett kacsai a levelek folytatásainál, de azt vettem észre, hogy elég erős a száruk amúgy is ahhoz, hogy önmagukban megálljanak.

Kacsok

A kontextus

Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A következő kis történet a régi időkből arról szól, hogy egyrészt: a tanyasi élet sohasem unalmas, másrészt: hogy az ember lányának legmegbízhatóbb hátaslova tizennégy év után is okozhat meglepetést.
Történt egy borongós, téli napon, hogy a közeli vadász barátunkkal összefutván kiderült, van nála több, kidobásra váró vadbőr. Akkoriban valamiért azt gondoltam, hogy jók lehetnek ezek a bőrök a jurta, vagy más épület fedésére, vízhatlanítására, aztán kiderült, hogy tévedtem, de ez egy másik történet.
Na már most, aki nyúzott már, vagy látott ilyesmit közelről, az tudja, de legalábbis sejti, hogy a sebtiben lenyúzott bőrhöz általában hozzátartozik a négy láb patástul, és adott esetben a fej is. No meg a bőrön marad bőven nyershús, faggyú. Így egy nagyobb testű állat esetén kb. tizenöt-húsz kilót nyom. Ezt hárommal megszorozva hamar megszületett a felismerés, hogy gyalog bajosan cipeljük haza (sáros időben a talicska is kizárva).
A lovak sokszor bizonyították már, hogy rengeteg célra használhatóak, így például a hátukon hozzák be a szemes takarmányt, ha úgy adódik. Mivel a zsák háton cipeléséhez már hozzá vannak edződve, úgy terveztük, szépen átlovagolunk a szomszédhoz, a hátukra dobjuk a már bezsákolt rakományt s hazasétálunk. Ember tervez, Isten végez, ahogy mondani szokták.
Jól ismervén lovaink temperamentumát, Csenge hátára tettünk zsákot először, mert ő nyugodtabb, minden váratlan helyzethez könnyen alkalmazkodik. Egy darabig még azonban ácsorogtunk és a szomszéddal cseverésztünk a keskeny, lebetonozott kocsibeállón, majd mikor kielemeztük az összes aktuális pletykát, Áron összekötözte a két zsákot, és lovam hátára dobta úgy, hogy az egyik zsák jobbra, a másik balra lógott le. Egy pillanatig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, egészen addig, míg lovam nem vett egy nagy levegőt…
…mert ekkor megérezte a számára rettenetes szagokat, amik a tulajdon hátáról érkeztek, és kijelenthetjük, hogy teljesen megvadult. Én a kantárszárat fogva igyekeztem megfékezni, hasztalan. Mivel fogtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem nem engedni őt el, kénytelen volt a pánikreakcióit a szűk, betonozott kocsibeállón levezetni, aminek egyik oldala kerítés, másik díszgyep gyümölcsfákkal, rajta pedig úgy félúton egy vendégautó parkolt. Először csak nagyokat horkantva sétálni kezdett peckesen körbe-körbe, majd amikor rájött, hogy a szagtól nem szabadul, vágtában folytatta ugyanezt. A szomszéd ekkor bemenekült a háza biztonságába, én egyik irányba se mozdulhattam, hogy se a ló, se a fák, se a kocsi, se a kerítés ne sérüljön meg. Áron meg nem tudott a szűk helyen az egyre vadabbul körbevágtató Csenge közelébe jutni. Pár percig tartott csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Áronnak egy bravúros szökelléssel sikerült mellém ugrania, egy vetődéssel elkapta a félelmetes zsákot és a földre rántotta. Pár pillanat múlva lovam megállt, megállapítottuk, hogy nem okoztunk komolyabb kárt, majd befogtuk a földúton sétálgató másik lovat, akit időközben kénytelenek voltunk elengedni.
Amint biztonságos távolba került a zsák, Csenge is kezdett megnyugodni, a szomszéd is kidugta az orrát. Azt hiszem nagy kő esett le a szívünkről, hogy a vendége autója nem sérült meg. Amíg a lovamon száradt a hideg verejték, alaposan elbeszélgettünk. Sok régi történetet fölelevenítettünk, többek közt az evangélikus lelkész barátunk esetét a vaddisznótetemmel:
Történt egy saras őszi alkonyon, hogy a lelkész úr a barátaival szép vadkant ejtett egy közeli erdőben. Igen ám, de a hely autóval megközelíthetetlen volt, gyalog pedig képtelenség egy ekkora állatot (bocsánat: tetemet) hazacipelni.
Hazasétáltak hát, s a lelkész úr lovát a kocsi elé fogták, majd a hatalmas sárral küszködve végül a helyszínre értek, ott megfordultak a kocsival, majd abban a pillanatban, amikor a tetemet a kocsira próbálták hajítani, a ló megvadult, kitépte magát az őt fogó egyén kezéből, s kocsistul az erdőn át toronyiránt hazáig vágtázott. A szerszámot megszaggatta, a kocsit összetörte.
Ennyit a lovak és a vaddisznók kapcsolatáról.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/

A szamárbogáncs akár két méteresnél is magasabbra növő, óriási termetű, ágas lágyszárú. Kétéves életciklusú, első évben csak tőleveleket fejleszt. Az egész növényt fehéres szőrzet borítja. Levelei karéjosak, a karéjok tövisekben végződnek. A szár szélesen szárnyas. A virágzat 3-5 cm-es fészek, melyben lila pártájú virágok vannak.

A szamárbogáncs egy közönséges gyomnövény, amellyel árokpartokon, útszéleken, bolygatott élőhelyeken találkozhatunk. Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába betelepítették és özönnövénnyé vált.

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen-5.html

Amikor Jónás megnézte Ani frissen küldött fotóját, annyit mondott csak, hogy ez a piros olyan, mint te, anya. "Odaadod mindenkinek az anyák napi zenédet? Jó, akkor feljátszom! Veheted!"

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

Kertünkben a pirosak Ani szemével.

A kidobásra ítélt öreg piros lábasok kaspó funkcióban élnek nálunk.
Vidámságot, erőt, vitalitást adnak intenzív színükkel. Létjogosultságuk csak a ház körül van - így kiterjesztve a bentet a kintre. A ház közelében értelmezhetőek, a bent-kint mozgás természetes részeként lépnek fel, de pl. egy ház nélküli kertben, vagy a háztól messze eső kertrészbe téve már zavaróan hatnak, sőt, giccsként jelennek meg.

A pirosat és a kéket egyre jobban szeretem együttes megjelenésükben: a két alapszín, mint a teljesség két pólusa ad erőt a tereknek.

Míg a piros virágúak bárhányan lehetnek, a bordóspiros lombozatú növényekkel óvatosan kell bánni a kertben: egynéhány bőven elég belőlük, hogy figyelemfelkeltőek legyenek. Jó térelosztásban stabilitást adva ritmizálják a kert terét. Viszont ha túl sokat teszünk belőlük, már nyomasztóvá teszik a kertet: nem a színűk érdekessége és különlegessége kap hangsúlyt, hanem túlsúlyukkal úgymond lenyomják a tér hangulatát, nyomasztóvá téve azt. Esetükben is érvényes az a kerttervezési szabály, hogy a különleges színű, formájú, habitusú, megjelenésű növényekből csak keveset szabad egyszerre egy kertben alkalmazni, mert ha sokan vannak, már nem érdekesek, hanem nyomasztóak - tulajdonképpen elfárasztják a szemet, a tekintetet, a figyelmet.
Nálunk a piros levelűeket hárman képviselik: egy piroslevelű cserszömörce, egy vörös nyár és egy japán borbolya.

A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....