Ezt a cikket az iskolaújságba (https://kodalyparlando.wixsite.com/website) írtam, Zöld Napok címszó alatt. Az ötleteim közül végül azért ezt a témát választottam, mert úgy érzem, hogy a természet sokak számára fontos, ahogy nekem is. Az elmúlt években sok helyen lehetett olvasni a “Vigyázz a természetre”, “Ügyelj arra, mit fogyasztasz” és így tovább. Az én generációm (16 éves), már egy olyan világban nőtt fel, ahol a többség a városi életet részesíti előnyben. Én szerencsének érzem magamat, hiszen kertes házban lakom. Ezzel a cikkel szeretném felhívni a fiatalság figyelmét arra, hogy ne csak olvassanak a témában, hanem cselekedjenek is.

Az Ember és a Természet vagy a Természet és az Ember?

E két fogalom között szoros kapcsolat áll. Mai felfogás szerint az embereknek nincs szüksége a Természetre, mert a város tökéletesen kielégíti a vágyaikat. Ez a felfogás nagyon rossz és elfogadhatatlan. Az Ember számára a Természet a legfontosabb. E nélkül mit sem ér az élet. Melyiket helyezzük előtérbe? A kézenfekvő dolgokat, amik nekünk egyszerűbbek, vagy odafigyelünk arra, mit cselekszünk, fogyasztunk és hagyunk magunk után.
Nagy tisztelettel kell lennünk a Természethez, hiszen az volt előbb. Az Ember csak egy apró dolog, de nagyon csúnya dolgokat tud csinálni percek alatt. A Természet több milliárd éve kezdte kibontakoztatni tökéletes formáját. Ezt a felülmúlhatatlan rendszert az Emberiség, akár egy perc alatt is tönkre tudja tenni, le tudja rombolni. A semmibe vesszük azt a folyamatot, amit a Világ az Emberiség fennmaradása érdekében hozott létre.
A növények levele ugyanis oxigént termel és a koszos szmogot, szén-dioxidot csökkenti, de ezt nem vesszük észre, hiszen ez oly természetes a számunkra. Tiszteletben kell tartani az Ős-Anya-Természetet. Ezt a problémát orvosolni tudjuk azzal, hogy a tömegközlekedést használjuk, de még jobb, ha biciklivel vagy akár gyalog közlekedünk.
Ezeket a csodálatos dolgokat, amit a Természet nyújt, ki kéne használni, mert egyszerű és kézenfekvő. Az Országos Kéktúra útvonala rengeteg helyre eljuttat minket. Ez egybe van kötve egy állomásos pecsét rendszerrel. Vannak olyanok is, amiért nem kell messzire menni. Iskola után egy napsütéses délután a barátaiddal menjetek el fogaskerekűzni, libegőzni. Vagy akár rétesezni egyet a Normafára és csodáljuk meg a tájat. Ha kerékpározni szeretsz, az sem lehet akadály, hiszen kiépítettek egy bicikliutat a Nagykörút mentén.

Milyen jól esik egy séta a szabadban. A Nap süti az arcod, a Szellő megfújja a hajad. Érzed, hogy az erő, amelyet a Természet küld, beléd szivárog és újult erőre kapsz. A gondolataidat a szabadjára tudod engedni és olyan dolgokon tudsz elmélkedni, amelyekre máskor nincs időd. Ilyenkor csak Te vagy és a Természet.
Minden kis apró részletet meg tudsz figyelni, amikor a szabadban vagy. Milyen madár hangját hallom? Erről a növényről mintha tanultunk volna az iskolában. Ez csipkebogyó, viszek haza teának. Megéheztem, itt egy kis kökény, eszem belőle, mert már megcsípte a dér és nem olyan savanyú. Mi mindent ad a Természet az állatoknak, nekünk a megélhetésre, a túlélésre.

A legnagyobb probléma az, hogy olyan eszközöket használunk kényelemünk érdekében, ami tönkreteszi ezt a minket körülvevő csodát. Gondoljunk csak a fast fashion-re, de ott vannak a gyárak és a rengeteg szemét, amit nap mint nap termelünk. Mindenre van megoldás, csak lehet, hogy több odafigyelést és időt igényel. Vásároljunk fenntartható, hosszú életű tárgyakat. Nézzünk körül otthon, milyen sok mindent találunk, amiből ruhát, esetleg használati tárgyat tudunk készíteni. Ne pazaroljuk a pénzünket se, hordjunk second hand ruhát, kérdezzük meg kinek van a családban olyan ruhája, amit már nem hord, és hordjuk mi, vagy alakítsuk át. Legyünk kreatívak, okosak és előrelátóak.
Gondoljunk csak bele, azt szeretnénk, ha a gyerekünk is egy ilyen világban nőjön fel? Nem! Tegyünk lépéseket az ő érdekükben is. Teremtsük meg nekik azt a világot, élőhelyet, ahol szívesen felnevelnénk őket. Ugyanezt tették a nagyszüleink és a szüleink is. Óvták és vigyáztak a Természetre, hogy egy élhető hely legyen számunkra.
Ha ezeket a dolgokat nem tartjuk tiszteletben, nem érdemeljük meg azt a fantasztikus érzést, hogy a Természet befogadjon és szeretettel várjon minket, Embereket, akik tönkre teszik a világot.

Nézd meg ezt a képet. Mit látsz rajta? Gondold végig magadban, hiszen mindenkinek más a véleménye egy képről. Én azt látom, hogy a tó tükre sima, a fák levelei lehullottak. Még egy nagy fehér fát látok a kép közepén, tehát arra következtetek, hogy ő az uralkodója a tájnak. Felkészültek a télre. Várják a hideget, a havat és a békességet.

Nem várom meg a köszönömökkel az év utolsó napi szokásunkat, amikor is mindenki felírja egy papírra, hogy mi volt jó és mi volt rossz abban az évben, aztán bedobjuk a sparheltbe, hogy egy új kezdettel nézhessünk a következő tiszta lap elébe.
Igyekszünk a múltból csak azt tovább vinni, ami él(het)ővé teszi a holnapot. Éltetem. Élelem.

Rendhagyó köszönöm listám:
Mindegyikőtöknek köszönöm az igeneket arra, hogy hivatalos felkérés nélkül is tovább csináljuk a minikonferenciát, hogy folyamatosan értéket teremtünk úgy, hogy személyesen nem is mindig ismerjük egymást. A szövegeink, az írásaink, a munkáink beszélgetnek egymással, nyitott tisztelettel a mindennapi apróságoktól kezdve a bármilyen szakmai fejtegetésig. Ilyenkor mindig tovább hihetem, hogy ezek oszcilláló nemes játékban vannak egymással.
A gyerekeim minden tanárának, akik építően vesznek részt az életünkben, az ő személyiségük jobbik oldalának kibontakoztatásában, beleérző kedvességgel terelgetve őket az egyes tantárgyi látásmód kötött világában.
Azoknak a tanároknak is köszönöm, akik negatívan vannak jelen az életünkben, mert folyamatosan arra sarkallnak, hogy keressek jobbat, hogy ne elégedjek meg az 'ez van ezt kell szeretni' hozzáállással.
A kertművészet szemináriumom minden hallgatójának a szüntelenül jelen lévő kíváncsiságot és igényes munkák megszületését - a minőségi és őszinte párbeszédet.
A barátaimnak, hogy megértő elfogadásból épített hidakon közlekedhetek.
A családomnak, hogy mikor a külvilág számára az erdőben futok, akkor valójában belül repülhetek.

Kint-bent járó köszönömök:
A gyerekek már füzérkészítéssel, díszítéssel várják a ma este érkező ellendi Mikulást és a holnap reggeli igazit.

Sétából hazaérkezve a kosárkötő fűzeinknek kacsintani.

Luca hangfarmos mogyoróvajas-vajkrémes kenyerére gondolni.

Megfigyelem őket.
Leírásokat készítek róluk.
Játékmunkájuknak teret adok, kontextusba helyezem, majd elemzem.
Kapcsolati dinamika.
Tudatosan megőrzött tér- és életélmények.
Testközeli, valós idejű, folyamatában kibontakozó pedagógia.
Gorillák - csimpánzok - gyerekek. Eszközhasználat.

Többcsatornás információáradat profi használata.

Kert-hatás: az épületek mellett egyre fontosabbá váló növényzet megalkotása.

Lassan már a varrógépemhez sem én ülök oda.

Napi ritmusok alakulása: közös játék vagy közös egyéni munka és teljesen privát váltakozása szüntelenül - én meg igyekszem észrevétlenül, a beavatott megfigyelő szemszögéből elkapni a pillanatokat.

A növényanyag nélküli konceptuális kerteket azért szeretem, mert elgondolkodtatnak.
A dísznövényeket azért szeretem, mert lényükkel szépítenek.
A gyümölcstermőket és a zöldségeket azért szeretem, mert adnak és táplálnak.
A hagymásokat azért szeretem, mert a téli elfelejtkezés után minden tavasszal meglepnek.
A gyógy- és fűszernövényeket azért szeretem, mert pikáns enyhet hoznak.
A jó koncepciókat azért szeretem, mert kereteket képeznek a semmiben.
A kényszerítéseket azért nem szeretem, mert bezárnak és kirekesztenek.
Piros papíros falukép.
Távolsági buszon érkezett kiplakátoltság.
Ó, csak egy kis takony!
Bizalom? Bízás? Kiben? Miben?
Itthoni egészségvédelmi szabályok, avagy a belső normalitás őrzése:

Mindenkit felfuttatok a víztározóig.

Mindenki teletömheti magát kökénnyel.

Mindenkit megbicikliztetek a tóig.

Levetkőzött tó.... a víztükör alatti valóság.... üresség....

Este meg lehet a belső/női diskurzusokat beszélni/pötyögni és a kiüresedéseket feltölteni....

Miért akarjuk járvány idején itthon tartani az egészséges gyerekeinket?
Miért nem rajongunk úgy általában a jelenlegi közoktatásért?

https://www.hoover.org/about

Mindig azon kapom magam, hogy magyarázom az életünket, kifejtem a nézeteinket, részletezem az életvezetési gondolatainkat, példákkal támasztom alá a pedagógiai módszereinket, hitelképességként pedig mutogathatom az olvasójegyemet meg a gyerekeinket.
Minden este elgondolkodom az ellenérveken, minden pillanatban számot vetek szülői és tanári felelősségünkkel, de minden nap oda jutok, hogy jó: merthogy nem csinálunk semmi különöset, egyszerűen csak szeretetteljes gyerekkort adunk nekik. Időt: játszani, tanulni, kiteljesedni. Tudást: egyéni módszerekkel, önállóan haladva szüntelenül érdeklődni. Tiszteletet: a világ, önmaguk, a lehetőségeik iránt. Méltóságot: az álmaiknak, a vágyaiknak. Teret: testüknek, lelküknek, szellemüknek. Tudják, azt, amiről mindenki általában csak álmodik vagy beszél, na, mi azt próbáljuk megcsinálni a valóságban. Család.
Idegennek lenni itthon: mégsem jó ez a nagy olvasottság, ez a világösszeköttetés, mert akkor nem tudnám, hogy máshol ezek nemcsak normálisak, hanem követendő minták.
Akkor azt sem tudnám, hogy nemcsak egyfajta üdvös oktatási modell létezik. Hogy élethelyzeteknek és egyéni utaknak megfelelően vannak átjárások. Hogy egy oktatási rendszer lehet olyan, mint az élet: sokféle, rugalmas, naprakész, sőt, előrelátó. Hogy egyetemre is lehet menni 'otthonról'. Hogy felmérések bizonyítják, hogy az ilyen alapokkal rendelkező gyerekek kutatásorientáltak, magyarán motiváltak lesznek. Kíváncsiak. Hol is vannak azok a híres Rubik kockáink?!?
Amikor azon kutakodtam, hogy mi a különbség a hippik és az amishok között (merthogy mindkettőt hallottam már magunkra mondani), akkor arra jutottam, hogy a látszólagos provokatív életvezetés mögött meghúzódó viszonyulás: a hippi mindenkit elfogad és csak annyit kér, hogy őt is elfogadják, az amish (vagy bármilyen ortodoxia) pedig azt akarja, hogy mindenki ugyanolyan legyen, mint ő. Egyik sem, másik sem vagyunk. (Csak azt tudom, hogy még mindig hiszek abban, hogy egymás mellett élve, egymástól tanulva nagyon sokféleképpen lehet jól csinálni. Megértés.) Intelligencia problémákkal küzdő honfitársaink megfogalmazásai közül eleddig a kedvencem a hosszúhajú buzi (lásd Balázs) és a piros csizmás kurva (értsd én). Ilyenkor csak az segít, ha arra gondolok, hogy egy másik térben, egy másik tanteremben Jó napot kívánok tanár úr és kezét csókolom tanárnő vagyunk. És tudják mi az igazság? Hogy nem segít.

Kutatóiskolát szeretnék!

https://falusag.hangfarm.hu/2020/02/falusi-irodalom

https://falusag.hangfarm.hu/2018/02/az-embercsemetek-iskolaztatasaro

Még mindig.
A régi és az új, a kint és a bent, az elmélet és a gyakorlat találkozása.
A tanár és a diák találkozása, a tantárgyak találkozása, átitatódása.
A tudóstanár fogalma az ókortól létezik és működik.
A polihisztorság fogalma az ókortól létezik és működik.
Személyiség. Egyéniség.
Balázs szokta Krasznahorkayt idézni tömören: elmész, mert itt lelkileg-szellemileg idegenben vagy. Máshol meg gyökereid nincsenek. Sehol sem jó.
Aztán jöhet hozzá egy kis Kierkegaard, szintén csak röviden: amikor a költőt tovább énekelteted, arra ítéled, hogy fájjon neki. Nem akarod a fájdalmát, csak élvezni az énekét.
Hát kérem, mi így vagyunk.

Joli játék teázó asztala. Kissé elfelejtve, kissé a természetnek hagyva. Nem bánta, csipketerítőt horgolt magának.

Szürkülő délutánban letett munka. Elfáradt, elégedett fiú-izmok. Feszültségleadások. Önfegyelem. Férfiasság.

Lett egy evésnyi diónk.
Hatalmas, terebélyes, bőven termő fáinkon végre ismét volt némi egészséges, ép termés.

Juglans regia 'Chandler'

A Chandler dió meglepetése: mindenféle kémiai növényvédelem nélkül, igaz, sérült burkú, de fogyasztható termés.

A diópótlások nem diók. Nézzük innen, nézzük onnan, esszük így, esszük úgy, de csak nem akar olyan lenni, mint a megszokott. Nemcsak megszokott, hanem vágyott is.
Dióburok-fúrólégy. Dióburokfuró-(ne)légy.

Csak a burkot fúrja át és rágja szét, rohasztja el, minden tápanyagot ily módon felfalva. Ragacsos, kenődő fekete trutyi. A magnak, az áhított csemegének pedig nem marad elég erő, hogy növekedjen. Posványban nincs levegő. Biológiai és szociológiai tény.
Burkaink, melyek védenek és táplálnak. Burokrepedés és burokból kifordulás. Megérés.
Érett a mag, ha kipottyan az addig életet adó burokból. A talajra pottyanva - megfelelő körülmények között - most már ő adhat életet.
Körülményeink, melyek meghatároznak, determinálnak, táplálnak minket. Álmaink, hogy mindig, minden körülmény között ép és egészséges magok lehessünk.

Dióskönyv.
Orosz Péter: Könyv a dióról.

Milyen volt (nekünk) az Amint megragadja című Batarita előadás?
Nem tudom leírni.
Olvasni egy táncelőadást. Tánctest mint szövegtest. Kitöltendő terek. Belakni a papírt, végigtapogatás a billentyűzeten, a színpadon.
Interkommunikációs utalásrendszer.
Az írott szót ereje. Az elhangzott szó vissz-csengése. A tánc, a mozdulat szótlan pőresége. Gesztusok, mimika, amiket szavakba szoktunk öltöztetni ahhoz, hogy a velük való találkozást tudjuk értelmezni.
A zenenyelv mint mozdulatnyelv.
Mozdulatsor történetek.
Az előadás előtti séta az üresedő városban - a fények eltakarta valóság szépsége. Elkerülések, kívüliségek. Hála, hogy hazajöhetünk. Hogy ide jöhetünk haza. A nagyvárosok és fővárosok groteszk vonzereje. Térkijelölések, melyek közösségiségében pillanatnyi a privát.
A beavatottság, a tudat, hogy mellettem ül mindkét zeneszerző. Óhatatlan összekapcsolása az otthoni születéseknek és az elkészült, már mindenkinek megmutatható alkotásoknak.
Kitapogatása egymásnak.
A csend ölelése, mely hangtól hangig tart - a hangok között.

Az előadást záró darab

Első nap a munkában.

Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem. A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.

De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.