Ani fotóihoz Pilinszky verseket hoztam a Szálkák (1972) kötetből:

Hasonlat

Kulcs elkallódni,
zár bezárúlni,
cipő megállni,
amennyire csak számok tudnak valakit
kézreadni és idegenné tenni,
olyan mély a mi elhagyatottságunk.

Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

The actual reason why I started writing about parallel lives and a blog about inspiration was a movie I saw two weeks ago: "Mon inconnue" or "Love at Second Sight".

I guess everyone who has ever seen a French movie knows that they are different. There is a fantastic amount of talking, discussion, dialogue and philosophy in good French movies (not that I have seen any that was bad), which I simply adore. Of course they use metaphors, visual images, music, good storyline, etc. necessary for any art film to be high quality and exciting but for me the most important stuff in them are the words and the meaning (the same things that freak others out.)

"Mon inconnue" is love at first sight, I can assure you. The story starts with a commonplace situation: great love, success, sacrifices, lack of attention on one side, a feeling of neglect on the other, the couple is on the verge of breakup. Then comes the twist when the hero finds himself in a parallel world and has to work hard and give up a lot to reach a happy ending on a much higher moral level than where he was at the beginning of the movie. The ending might be corny for some but this is also a French speciality: to mix sadness, bitterness, pleasure and fun so that you get a balanced outcome and has learned something new - maybe even about yourself.

This movie has made me realize that a perfect life is only accessible to those chosen ones who work hard for it to turn it into a perfect life for themselves. For us, simple human beings there is a balance given and if you get much of one thing, you'll lose something on another side of your life to keep this equilibrium. Maybe some people might think this is just irrational reasoning or a false justification to deceive myself but I don't believe so. At least, I need this theory to give me comfort and a meaningful guide when I face some facts of my life that are difficult to accept when I don't have much chance at the moment to change them. I have made some compromises in my life lately that, sadly, close some doors but open up others at the same time and the movie together with the meaning I have come to realize with its help have given me much comfort and even a happy peace to let some things go but also become stronger in sticking to what I truly consider meaningful in my life. Merci beaucoup, Hugo Gélin.

As exciting as this title may look, beware as this will be a post about a book and, sadly, not Paris… (But I hope to write one about Paris, too, sooner or later. :-) )

I left my last post promising to reveal which book has helped me understand what it might mean to shape our destiny. So this is what I’ll do as a promise is a promise although the book is only available in Hungarian at the moment. However, I hope it will more than soon be translated into foreign languages because it is truly inspiring. The author is a contemporary Hungarian designer, painter and writer named Tamás Náray who has written three novels so far. The one I am talking about here is The Last Morning in Paris (this is the Hungarian title, it might be something else when translated, who knows). The book tells the (quite unusual) story of a designer starting with his childhood and discussing in details how he managed to get to the top of his career and beyond. Naturally, it is absolutely autobiographical, no question. The storyline and the structure of the novel are not linear and it helps if you know something about the canvas: Hungary in the Socialist era and the 1980s and 1990s (together with the 1989/90 political transition towards democracy).

What is really fascinating for me is the personal evolution of the main character, Dávid Dárnay who is Náray’s alter ego. It is overwhelming to see such a complex character develop throughout the different phases of his life, the way he turns every chance into a step towards his goals even if the random events do not seem to have any importance at first. He strives for freedom on different levels with exceptionally great inner force and determination (freedom from his parents’ expectations, freedom from being defined by set rules either at home or abroad or in a relationship, freedom to develop his inner motives into creation, etc.) and does not hesitate to pay whatever price is needed in order to get better in what he wants to achieve. The energy he puts into his work is rarely seen – he is the exception in a lot of ways. As he moves on, I can clearly see a destiny designed and also portrayed exceptionally well and carefully: the reader can follow with his/her own eyes how a life full of seemingly wandering routes turns into a meaningful creation of the character’s own doing through his powerful inner forces.

The novel has turned my eye on my own life to examine how much effort I put in my own projects and it was humiliating to see that it’s far from enough. I often find petty excuses or give up goals or even get tired of the small steps leading to a yet far-ahead goal. It was definitely a point of honest (and thus difficult) confrontation with myself that made me see how little I value my efforts and how little I use my talents. I think the most important lesson this has taught me is not to give up but help my own inner driving forces stimulate and bring about what talents I still have hidden and unused. Sometimes I used to feel this could only happen if I had parallel lives because I already have so many roles and expectations I need to meet. I’m sure many women know what I mean. (OK, maybe even some men do, too.) (Je suis désolé, messieurs.) However, Náray has opened my eyes that I can prioritize as well as put in so much more effort into what I really wish to do and then I will be able to do it!

I can only advise you to read the book (or find ways to help me translate it for you :-) ) – it will change your life as well, I can promise. :-)

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Szárazság kontra víz. Zajosan leszaladó vizek és szikkasztó napfény - folyamatos öntözés. Fű, mindenhol fű. Megbecsülik. Öntözik. Vigyáznak rá.
(Az állatok egészen fent legelnek a pásztorral/juhásszal, majd nyár végén jönnek le a faluba, ahol addigra a gondosan megszárított, elraktározott szénán fognak áttelelni.)

szénatároló gazdasági épület

A hegyi patakok vizét keskeny és jól karban tartott kanálisokba terelik és gátrendszerrel döntik el - attól függően ki fizetett elő rá -, mikor merre folyjon. A megvásárolt vízzel locsolnak - ki a füvét, ki a veteményesét.

Fa és kő - az örök hegyi páros, az alpesi építészet maradandó elemei. Kőtető, kőalap, fa lakótér - gyönyörű.

egy helybéli, zeneggen-i lakos makettje

A sors kegye?/szerencse?, mi külföldön sohasem turistaként, hanem meghívottakként/vendégekként vagyunk jelen. Kiváltságos státusz.
A 'helyi kapcsolat' azt jelenti, hogy pillanatokon belül több évnyi helyben lakás által felhalmozott tudást osztanak meg velünk. A történetek és csevegések nyomán kialakuló ismerősség birtokában nem teljesen idegen az ember. Olyan dolgokat tud, mint a helyiek, nem kívülálló, hiszen a kis falu lakói közül az egyikük fedele védőhálót von rá. De mivel vendég (ismerős idegen), mégsem kérhető rajta számon minden szabály. Elnézhető, megbocsátható sutaságok.

Barátaink házának alsó teraszáról napokig erre a képre nézhettünk ki.

A falu játszótere az erdőben, sziklák között: tiszta mosdóval (az ember fizikailag is különösen biztonságban, komfortosan érzi magát Svájcban, mivel mindenhol - még az Aletsch-gleccser kilátójánál is - ragyogóan tiszta mosdóhelyiségek állnak rendelkezésre), grillező hellyel, karban tartott minőségi játékokkal....

Katharinának és Karlnak köszönhetően bepillanthattunk egy alpesi falu átlagos nyári életébe. Jólét. Szabályozottság. Más életek. Más minőségek. Mégis, sokszor tipikusan falusinak mondható, mindenhol visszaköszönő problémák: a gyönyörű, mindennel felszerelt, minden igényt kielégíthető helyi iskola (sportpálya, színházterem, természettudományos labor, informatikai felszereltség, stb.) 13 tanulója (természetes, hogy 13 tanulónak iskola - mert mondják a helyiek, fontos, mert megtehetik, mert itt helyi német dialektust is tanulnak, mert itthon vannak) mégsem érzi valóban jól magát. Miért? Mert a gyönyörű tereket, a hihetetlen lehetőségeket nem használják. A tanárnéni....
Mert ugye kis tüzek mindenhol gyulladhatnak....

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt, Európa Könyvkiadó, 2018

Az olasz-svájci határnál egy falu határában, a patak partján letűnt kiskertkultúra nyomaira bukkantunk: kicsi kőházak együttese - lakatlanságukban is megkapóak. Tiszta enyészet.

Könyvtár, levéltár, kerttár, avagy a gyűjtésről és a gyűjteményekről.

Szenvedély. Tudás. És mikor a kettő találkozik.

Hosszú-hosszú évek óta szerettünk volna bejutni a marosvásárhelyi Teleki Tékába, másik néven: Teleki-Bolyai könyvtár. Teleki Sámuel 1797-ben létesítette, elsőként tudatosan közkönyvtárnak. Itt természetesen a közkönyvtáron van a különleges hangsúly. Tudatos megosztás, szándékos tudásterjesztés. Tudásfelmutatás.
Hogyan is alakul ki egy gyűjtemény? Milyen is egy gyűjtemény keletkezésének története? Gyermekkori gyűjtési szokásaink elenyésznek, semmibe hullnak - kikopik az első hevület, megtörik a lendület, elenyészik az érdeklődés szenvedélye.
Leánykori szalvétagyűjteményemhez Janka is tett hozzá, most Jolánnak jut néha eszébe, hogy ha megyünk, hozzunk/szerezzünk új darabot a kollekcióhoz. Mikor nyer ez majd jelentőséget? Lehet, hogy a dédunokám esküvőjén ezekkel a szalvétákkal fogunk teríteni?
Gyűjteni nem lehet hébe-hóba, nem lehet akkor, mikor eszünkbe jut. A gyűjtemény víziója mindent áthat, minden oda fut be, mint a folyók a tengerekbe. Az úton levés és az elképzelt cél együttesének folyamatos fenntartása.

A 18. századi Európa botanika lázban égett és távoli földrészek növényvilágát is haza akarta hozni - növénygyűjtők, növényvadászok százai utazták keresztül-kasul a világot. Az olyan műszaki találmányok, mint a táblaüveg és a gőzgép, megoldották a különleges növényfajok átteleltetésének problémáját (Sárospataki Máté: Dendrológiai kertek a 19. századi magyarországi kertépítészetben, Bp., 2014. 16. o.). Magyarországon elsőként a kismartoni Esterházy kastélyparkban használtak gőzgépet. Kastélykertek, parkok, botanikus kertek, arborétumok, dendrológiai kertek, gyűjteményes kertek.

Az összegyűjtés (naná még a rendszerezéses gyűjtés) ténye már önmagában előkészíti a tárgyat a bemutatásra, a kutathatóságra, ennélfogva pedig a tudásgyarapítás fontos tereként működik. Tér és szemlélhetőség a gondolkodáshoz. Egy gyűjtemény minőségét a választékban és az elrendezésben érhetjük tetten. Válogatás és összekapcsolás. Tárgy- és témakörök kialakítása. Viszonyítás. Analizálás.
A kert, mint különleges élő(lény)gyűjtemény.

Arborétum illetve dísznövény és gyümölcstermő fajtagyűjtemény egy helyen - közel háromezer fajta képviselői vannak jelen a dmkert-ben. Tulajdonképpen magánegyetemre járok Miklós kertjébe: nemcsak növényismeretet, kertészetet, kerttörténetet, hanem növénytörténeteket is falhatok (ez is az olvasásnak egy sajátos formája, amit a többiek előtt próbálok komótos lassúsággal végezni, elkerülendő azt, hogy bohó kiskutyusnak látszódjak, aki örömében ugrabugrál egész nap és csak kérdez, kérdez, kérdez.... ). Az egyes növényeknek és magának a kertnek is történetei vannak. Maga a történetalakulás, maga a történetalakítás.
Dokumentálás. A pillanat és a változás rögzítése, hogy megragadjuk az időben zajló történetet: élővé tenni mindenki számára. Bemutathatóság.
Ebben a parkban újra lehet élni az első pár egyetemista évet, mikor a könyvtárba lépve azon méláztam, hogy vajon hány év kell ahhoz, hogy tanáraim tudás- és műveltségszintjét elérjem, hogy elmondhassam, ismerem a polcokon sorakozó könyvek nagyobbik felét. Mostanra már megvan az a magabiztosság, hogy a könyvespolcok között sétálva a legtöbben ismerősökként köszönnek rám.
Az ismerősség és az ismeretlen játéka: a könyvlapokon és a valóságban látottak találkozása. És sohasem lehet biztosra tudni, hogy kik is laknak még az ember kertjében.
Növénynyelv.

Könyvtárban sétálni jó - Könyvséta.
Kerttérben sétálni jó - Kertséta.

Szeretem, hogy a pajtánkban könyvtárat kezdtünk építeni - a színház- és moziterem minőségről még csak álmodozunk (a világítás terve már előkészítve, ehhem).
A tiszta szoba könyvespolcán az aktuális érdeklődésünknek (jelenleg ugye botanika és még mindig filozófia, na jó, természetfilozófia, ehhem) megfelelő tárgyú könyvek vannak, tehát a polc állománya folyamatosan cserélődik. Lehozom a pajtából, ami éppen érdekli a családot, felviszem a pajtába (mikor már nem tudunk lépni tőle, vagy vendégek jönnek, ehhem), amire már nincsen szükségünk. Az Egri csillagokat tavaly is, idén is vándoroltattam. Jövőre nem fogja senki olvasni, két év múlva majd újra felmegyek érte. Aztán rá két évre megint. Furcsán bizsergető, mikor a gyerekek a mi köteteinket lapozzák. Nosztalgiázó érzés, mikor előveszik a régi nyelvkönyveinket, ifjúsági regényeinket. A kőszótár még mindig hasznos: csak lapozgatni, ízlelgetni a szavakat önmagukban és egymásutániságukban.
Könyvkert. Kertkönyv.
Kertről könyvet írni.

Granny Smith almavirág

macskamenta

vérehulló fecskefű

közönséges orgona

egres/köszméte

a járdára költözött évelő len

boglárkacserje

erdei szellőrózsa

fehér orgona

gyöngyvirág

metélőhagyma/snidling

Feketics meggy

ól előtti ágyás

pajta és ól előtti ágyás

Tamariska

feketeribizli

borzaskata

körömvirág

kakukkfű

hibiszkusz

palástfű

Rendszeresen visszatér bennem a tekintet jelentésének/jelentőségének problematikája a szakmai és a mindennapi életre vonatkozólag.
Tudom, szöszöltem már vele (lehet, hogy többször is?), de tegnap Madártej képében kacsintott rám.
Na nem a gyermekkor vágyott vagy éppen utált édességére gondolok (e tekintetben csak végletes és végleges állásfoglalásokat hallottam - én sohasem készítettem, tehát inkább hallgatok).

Szóval a madártej....
Pontosabban az ernyős madártej, vagy ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum).

Miért van az, hogy éppen a lábunk előtt, egy hajszálnyira a lábunk alatt-tól néz ránk valami ismeretlen, valami új, valami eddig nem látott? A lábam figyelmeztet, vagy a szemem, hogy ne lépjek tovább? Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés.
Megfigyelni a növényeket, megfigyelni a gyerekeket - az értő szemlélő pozíciójából információt, megismerést szerezni. Vonatkoztatni, általánosítani.

Fanni mesélte nemrég, hogy volt Géczi János és Csányi Vilmos beszélgetőestjén Kecskeméten.
Géczi János tanított minket az egyetemen - erről remélem majd Fanni ír is talán.
Coetzze és Auster barátságának irodalmi minősége már szóba került e helyütt, most jöjjön a magyar párhuzam: fent nevezett, általam tisztelt két férfi könyve, az Őszi kék különlegesen megérintő olvasmány. Egyrészt mert a beszélgetőkönyvben hasonló témakörök keringenek, mint bennem, másrészt mert a művészeti, kultúrtörténeti és humánetológiai észrevételeiket zseniális műveltségbe, könnyed hangvételbe ágyazottan adják át, miközben megkapóan emberiek, férfiasak maradnak.

"Kertet nézni olyan, mint verset, vagy novellát olvasni. Az ember mindegyik esetben valakinek az elgondolását nézi, azt, hogy milyen harmóniában találja meg a saját élvezetét és a szépséget. A modern ember racionalitásmániában él: azt hiszi, hogy a világot racionálisan kell kezelni, felfogni, építeni, pedig közben látjuk, hogy az érzelmi világ sokkal fontosabb. " (176.o.)

ÚTON LENNI,
ez nekem mindig a szemlélődés csendes örömét jelentette. Ez volt a módszer, mellyel ismerni tanultam a környezetemet: a tájat és természetet. A tudományt és a művészetet. A várost, a szokásokat, embereket.
S általában önmagamat is.
Hisz olyan keveset mond az ember önmagáról, mikor a nevét mondja. A név az, amit mindenki tudhat rólunk. Adat, ami mögé elrejtőzhetünk gondolatainkkal, vágyainkkal, érzelmeinkkel.
Épp így a természetben is. A név az általánosságok gyűjtőháza. Fogalom, mely mesterséges rendszerbe tömöríti távoli múltak, területek és kapcsolatok szükségszerű örökségeit. Ezen belül kell keresnünk a titkot, melytől egy fűszál is emlékezetessé és egyetlenné válhat. Olyan pótolhatatlan barátunkká, mint a "Kis herceg rózsája".
Richter Ilona Úton-útfélen kötetét ezekkel a szavakkal ajánlotta a kezünkbe - növényakvarelljei a botanika tudás és a művészi szemlélet találkozásai. Ani fotóihoz a tűz előtt ülve ajánlom.

Réten lenni: felismerni, megismerni, ismerkedni. Az aranyvessző elvirágozva és újra hajtva. A komócsin már megbarnulva.
A titok mindig a kapcsolatokban van.

Fent-lent és bent-kint találkozása.
Nyomok, jelek a padlón.
Egy történet vége.
Megérkezés?
Újrakezdés?
Folytatás?
Titkok.

Ani képeihez Pilinszky verset hoztam:
Őszi vázlat (Trapéz és korlát c. kötet)

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.